Megvan a másik két nyolcaddöntő:
- Argentína–Ausztrália (december 3.)
- Lengyelország–Franciaország (december 4.)
Lázba jöttünk ettől a két meccstől? Én sem nagyon. Az említett FiveThirtyEight modellje 80% vagy afeletti esélyt ad Franciaország és Argentína továbbjutására, cserébe Franciaország Szenegállal vagy Angliával kerülhet össze, Argentína pedig a holland-amerikai felek valamelyikével.
Ausztrália – Dánia 1-0
Talán a csoportkörök egyik legnagyobb meglepetése, hogy Dánia bukfencezett Ausztráliával szemben és emiatt nem lesz ott a nyolcaddöntőben. Mivel a meccset nem láttam, csak a lefújás után visszapörgettem a teljes ismétlést, a benyomások mellé a számokat tudom mögé rakni és a meccs egy bizonyos olvasatát tudom átadni.
Dániánál már az első meccsük után feltűnt, hogy hiába úgy festenek úgy, mintha egy gyári műszakban szorgosan melóznának a szalag mellett, amiről a végén nem pottyanna le semmiféle áru. A magam szórakoztatására azt írtam, hogy annyira nehezen tudják megjátszani a csatárukat, hogy egyetlen Olivier Giroud-ra vannak attól, hogy vb-esélyes csapat legyenek. Ehhez képest mi látszott Ausztrália ellen?
Dánia kisajátította a labdát (67,5%), sőt, az ellenél harmadában is sokat tartózkodott (63,5%), és a védelmét is borzasztó magasra tolta fel (42,6 méter), viszont ehhez képest csak 0,64 várható gólt termeltek – és ténylegesen egyet sem rúgtak. Elég megnézni, hogy a csatáruk, Martin Braithwaite-nek hol volt az átlagos helyezkedése: rajta kívül ketten is feljebb tartózkodtak.
Dániának csak a szélek bejátszása maradt. Középen egyáltalán nem tudtak robbantani. Ilyen magasra feltolt csapattal viszont benne van a kockázat, hogy a háta mögött autópályányi helyek maradnak, ami a sokadik, ellenfél harmadában eltöltött percben még kietlenebb marad. Ausztrália egyszerűen meglepte Dániát ellentámadásokkal, és továbbjutott.
Tunézia – Franciaország 1-0
Az ilyesfajta meccseket csak túlelemezni lehet. Franciaország tudta, hogy továbbjutott és tudta, hogy Tunézia nyerni jön. Didier Deschamps két út között választhatott: vagy pörgeti tovább ugyanazokat az embereit, vagy tesz egy gesztust kerete másodvonalának, amivel megüzeni, hogy ők is részesei a kalandnak.
Nem kell komolyabb értelmet keresni abban, hogy miért nem működött Eduardo Camavinga balhátvédként, vagy hogy a Tchouaméni–Veretout–Guendouzi középpálya miért nem juttatta fel a labdát a támadóknak. Camavinga sosem játszott balhátvédben, csak a kiesett Lucas Hernandez és a pihentetett Theo Hernandez miatt ő maradt az egyetlen bal lábas, védekező feladatokra is alkalmas ember.
Jordan Veretout minden, csak nem kreatív középpályás, ráadásul soha nem játszott ilyen hármas felállásban a középpályán. Randal Kolo Muani és Marcus Thuram pedig nem olyan játékosok, aki egy-az-egyben végigrobonak a pályán a saját térfelükről indulva. A franciák 82 percig nem lőttek kapura.
Deschamps rotált. A coiffeurs-ök (vagyis „fodrászok”, így hívják franciául egy csapatban azokat, akik a kispadról ugranak be) végre beleszagolhattak a világbajnokság levegőjébe, a pillérek pedig pihenhettek. Franciaország nem fogja telesírni a párnáját és hamar túl fogja tenni magát az eredményen.
Az egyetlen említésre méltó esemény egy utolsó percben szerzett, les miatt videóbíró által visszafújt gólt, amit időn túli ítélet miatt a francia szövetség megóvott. A FIFA döntésére még várni kell.
Szaúd-Arábia – Mexikó 1-2
Az, hogy ez a játéknap ilyen szórakoztatóra sikerült, az nagyrészt Mexikónak köszönhető. Volt pillanat, amikor a csoportjuk továbbjutójáról nem a pontszám, nem is a gólkülönbség, nem is a lőtt gólok, nem is az egymás elleni eredmények, hanem a sárga lapok döntöttek. Ha Lengyelország még begyűjtött volna két sárgát és minden más úgy maradt volna, pénzfeldobással döntöttek volna a továbbjutóról.
Szaúd-Arábiára úgy fogunk emlékezni, mint egy ügyesen összerakott és alaposan leoktatott csapatra, mely képes volt Lionel Messiék Argentínáját letaszítani a felhőjéről. Hervé Renard hiába tett kisebb csodát, fehér inges ruhatárát ezután sem fogja lecserélni.
Mexikó ugyanakkor nem mutatott igazán semmit. Rendezetlenül és naivan játszottak, és csak szórványos őrülettel tudtak kompenzálni. Tata Martino konzervatív stílusa talán túl passzív lett egy olyan kerethez, ami többre lett volna hivatott. Útjaik azóta el is váltak egymástól.
Lengyelország – Argentína 0-2
Amikor legutóbb Argentínáról volt szó, azt írtam, hogy milyen érdekes, amikor egy torna közben az elemek a helyükre hullanak. Lionel Scaloni a torna elején a támadósorban Lautaro Martínezzel, a középpályán Guido Rodríguezzel kezdett, és egyik sem vált be igazán. Argentínából hiányzott a mélység, a mobilitás és az okos kockázatvállalás.
A csapat Messire, de nem köré épült – ami fontos különbség. Messi hiába kapta meg a labdát az ellenfél kapujától 30-40 méterre, ha nem mozgott el senki körülötte, egy idő után azt érezhette, neki kell minden feladatot neki kell ellátnia. Messi persze sok mindent megold, de nem old meg mindent önmagában,
Aztán Mexikó ellen beállt Julian Álvarez és Enzo Fernández. Két fiatal játékos, akik a hierarchia és a klubjaikban betöltött teljesítményük alapján (az egyik nem játszik eleget, a másik nem topbajnokságban szerepel) még nem érdemelték ki a helyüket. Álvarez egy sokoldalú támadó, aki képes a labdával is bánni, miközben Messi helyzetéhez képest változtatja a pozícióját, és kéri vagy lábhoz, vagy területbe a labdát.
Enzo Fernández a középpályán mélyre visszalépve tud labdákat felhozni, miközben az ökölharcban is fel tudja venni a harcot Lewandowskiékkal. Két olyan erény, amit az első meccseken még nem tudtak biztosítani. Mellettük Messi azt érezhette, hogy a világ végre nem rá nehezedik, hanem legfeljebb csak körülötte forog.
Az első gólnál még kellett az, hogy a lengyel játékosok passzívan cövekeljenek a saját téfelükön, és Angel Di María és Nahuel Molina ügyes helyzetváltoztatással átjássza magát a becsontosodott lengyel vonalakon. A második gólt viszont egyértelműen a két argentin joker hozta össze: Fernández egy már-már kézilabdás szituációban (már csak az kellett, hogy a bíró keze fent legyen, hogy lejárt a támadóidő) úgy döntött, fellép a labdával, magára szippantott 3 lengyel játékost és lepasszolta Álvareznek, aki átvette, lefordult és belőtte.
A foci néha tényleg ennyire egyszerű, de valójában több dolog kellett hozzá: Fernandez bátorsága (a fellépéshez), türelme (a ráförmedő védőkkel szemben) és technikája (a pontos passzhoz), valamint Álvarez ügyessége (az átvételhez) és könyörtelensége (a kapu előtti befejezésben).
A meccs embere lehetett volna, mégis csak egy egyszeri hősként fogunk megemlékezni Wojciech Szczesnyről, a tizenegyesölőről. Az ellene befújt tizenegyes valós sebességben, élőben egyáltalán nem tűnt annak, ám a szabálykönyv “veszélyes játék”-ra vonatkozó kitétele alapján értelmezhető tizenhatoson belül elkövetett szabálytalanságként is, ha nagyon hunyorítunk és tágan értelmezzük a papírra vetett betűket. Ugyanakkor az ítéletet két dolog is befolyásolhatta:
- az egyik része percepciós: lassítva nézve egészen másképp festett az egész mozdulatsor. Bár Lionel Messivel ugyanazért a labdáért a lengyel kapus, kikockázva nézni, ahogy a kesztyűje egyre csak közelít az argentin arcához, még akár ijesztőnek is tűnhetett;
- fontos részlet, hogy a bíró a VAR-képernyő megtekintésekor 40 ezer argentin szurkoló koncertjének közepén találta magát, ami persze vidám és élettel teli hangulatot teremtett meccs közben. Csak ez tökéletes gátja a higgadt döntéshozatalnak.
Szczesny védése mégis maga volt a bravúr: hirtelen a földre vetődve, feszes jobb kézzel hárított egy eredetileg remekül elhelyezett és erősen meglőtt labdát. Akik vitatták az esetet úgy gondolhatják, hogy az élet igazságot szolgálatott, de valójában megtapasztalhattuk, milyen az, amikor szó szerint megölnek egy tizenegyest.