Fogatlan kameruni oroszlán, kontrollt elvesztő Ronaldo, és brazil csodagól – ez történt a vb 5. napján

Svájc – Kamerun 1-0

A meccs a forgatókönyvét ugyan nem Tarr Béla írta, viszont két szakasz is kimondottan meditatívra sikerült. Az első negyven percben Svájc nem rúgott kapura, az utolsó harmincban pedig Kamerun. A kettő között Breel Embolo mentette meg a hazát.

De kezdjük Svájccal. Vagy még annál is messzebbről, a középpályájuknál. A technikás, támadóbb szellemű irányítóknak mintha lenne egy természetes kopása: ahogy öregszenek, a pályán egyre mélyebbre vonják vissza, hogy úgy tartsák meg a passzjátékát, hogy közben nem futtatnak velük túl sok Cooper-kört.

Andrés Iniesta fiatalon balszélsőként okos testcselekkel képes volt tempóelőnyt faragni, később viszont a eltűnő lendülete miatt inkább a passzaira hagyatkozott. Andrea Pirlo is egy jó zsaru/rossz zsaru középpályáról (utóbbi nyilván Gennaro Gattuso) képes volt a védelem elé lecövekelni és mélységből irányítani a játékot.

Granit Xhaka ennek pont az ellenkezőjét mutatja be.

Amikor a Bundesligából az Arsenalhoz került, tipikus irányítótorony középpályásnak tűnt, aki bal lábát bekészítve forgatott és osztogatott, időnként 30-40 méteres átlós passzokat postázva a távoli szélsőknek. Quarterback – mondja rá a német. Az Arsenalnál viszont Mikel Arteta úgy gondolta, hogy a technikája mellett a lábát és szimatát sem szabad hagyni porosodni. Xhaka azóta ragyog az Arsenalban, sokszor az ellenfél középpályája és védelme közötti vonalak között mozog, befutásokkal területet nyit a társainak és ha kell, érkezni is tud a kapu elé. Erre nincs amerikai focis analógia.

A svájci válogatott érezhetően ezt a receptet próbálta átvenni. Kamerun ellen viszont kezdetben minden passzuk egy ásítással ért fel, jobbhátvédjük, Silvan Widmer nagyon kevés hozzáadott értékkel bírt a támadások szövésében. Xhaka ebben a rendszerben hol a régi, hol a újkori önmagát idézte. Időnként ő maradt mélyebben, de amikor a hátvéd Manuel Akanji döntött úgy, hogy feljebb lép a nem túl harapós kameruniak ketrecébe, akkor jellemzően egy „francia figurával” próbálkoztak: Akanji a középcsatár Embolónak passzolta fel (szinkronhangja Olivier Giroud), aki a kapunak háttal megtartotta, majd kitette a jobbszélre Shaqirinek (mondjuk Antoine Griezmann ekvivalense), aki választhatott: bal lábával vagy rálövi, vagy becsavarja a tömegbe. És a tömegben jellemzően ott volt Xhaka.

Kamerunban ott volt az izom, a szőrzet és a sörény, csak a fogak és a karmok hiányoztak.

Kapusukat, André Onanát az átlagnál is többször vonták be a játékba, ugyanakkor a csapat így is túl mélyen maradt. Az egyetlen fegyverük Eric Maxime Choupo-Moting maradt, aki mintha 3 játékos lenne 1-ben. Eric-Maxime képes több védőt is lekötni, ha a helyzet úgy kívánja – kár, hogy olyan mélyen senkit nem kellett lekötni. Choupo visszalépett labdákat kérni, amivel a csapat feljebb tudott volna lépni – csak azután senki nem mozdult, így csak egy visszapasszra futotta. Moting a tizenhatoson belül jelentett veszélyt – a gond csak az, hogy alig értek olyan magasságba. Előtte is küzdöttek, de érdemes megnézni, hol laposodott ki Kamerun várható góljainak alakulása. Pont akkor, amikor lecserélték a legkreatívabb emberüket.

Uruguay – Dél-Korea 0-0

Szon Hung Min és Darwin Núnez találkozója! A Premier League két harcosának összecsapása! Mi baj lehet? Hát az, hogy Uruguay nem egy jó csapat, Dél-Korea pedig nem egy jó alapanyagból összerakott csapat.

Uruguay úgy akar Red Bull-focit játszani, hogy közben nagyon kicsi százalékban rendelkezik Red Bull-kompatibilis kerettel. Sok hosszú labdával próbálkoztak, amivel megnyújtották a játékot, de ezek a labdák sokszor nem értek célba – a lepattanó, lecsorgó, 50-50 százalékos labdákra viszont nem voltak meg az embereik, akik odaértek volna.

Uruguaynak Dél-Koreával együtt összesen 1,03 várható gólt sikerült összekaparnia, aminél kevesebb csak a dögvész marokkói-horváton született. Két csatáruk (Luis Suarez és Núnez) teljesen elszigetelődtek a meccs során, miközben Fede Valverde is sokszor előretolt helyen találta magát, ahol nem volt már kinek tovább passzolnia.

Amikor Darwin Núnez mindössze 20-szor passzol, de ennek csak a fele (55%) pontos, akkor tudni lehet, hogy nem a tanulók a hülyék, hanem a tanár bukott meg. A stílusuk nem „termelt ki” semmit. Csak a torna negyedik 0-0-ját.

Portugália – Ghána 3-2

Volt valami „meta” a katari „974”-es stadionban, amit nem túl ötletesen a saját nemzeti hívószámról neveztek el. A meccs kicsiben tükrözte vissza Cristiano Ronaldo teljes karrierjét.

Először ott voltak a könnyek. Ez egy hattyúdal és egyben tiszteletkör is, a himnusz pedig képes életeket lepergetni az ember szeme előtt. A játékban aztán megbújt meg minden szép és jó: a helyzetészlelés és szapora léptek, ahogy beindult egy lefülelt labdára – ám a labda úgy pattant el tőle, mintha betonná kövesedtek volna a lábai. A döbbenetes súlypontemelkedés 37 évesen – hogy aztán lecsússzon a fejéről a beadás. Majd mindezek ellenére a beteljesülés: az első ember, aki 5 világbajnokságon is gólt szerzett.

Az első gólja idején csapattársai, Joao Félix és Rafael Leao 6 és 7 évesek voltak. Engedem, hadd menjen.

Portugália ellenfele, Ghána tudta, mi vár rá. A játékterve ezért nagyon egyszerű volt: öt védővel és három középpályással egy komplett tömböt emelt a kapuja elé. Ilyenkor alapvetően három irányból lehet közelíteni. Oldalról, felülről, vagy a tömb résein keresztül.

Portugália a résekkel próbálkozott. A balhátvéd Raphael Guerreiro a bal oldalon lépett fel, amit le kellett követnie a tömb jobb oldalának, az így megnyíló résben aztán hol Joao Félix, hol Otávio, hol Cristiano Ronaldo lépett vissza felvenni labdákat. Csakhogy a foci ökölszabálya: ha mindenki lábhoz kéri a labdát, egy centit nem halad a támadás.

Ha mindenki területbe kéri, akkor túl sok eladott labda lesz. Portugália az első hibába esett, mert sem Bruno Fernandes, sem Joao Felix, sem Cristiano Ronaldo nem olyan támadók, akik területbe szeretnek futni.

Ghánának egyszerűen semmit nem kellett csinálnia. Csak végig kellett néznie, ahogy a portugálok lánc-lánc Eszterláncot járva átadják egymásnak a labdát.

Ennek viszont megvolt az ára: Ghána sem nagyon tudott kitörni. Nemhogy a portugálok tizenhatosára nem jutottak el az első félidőben, de még a közelébe sem. Az első félidő végére egy unalmas, kivárós, pipázgatós meccs képe rajzolódott ki.

A másodikra viszont Ghána tömbje feljebb lépett. Portugália tizengyesből vezetést szerzett, ám a koncentrációja az első gól után érezhetően visszaesett, Ghána pedig egy bátor, de szerencsés góllal kiegyenlített. Érkezett ekkor Bruno Fernandes, aki végre megkapta azt, amire szüksége volt: beindulásokat. Először Joao Félixtől, majd Rafael Leaótól kapott olyan passzopciót, amit az első félidőben csak nagyon ritkán. Mindkét gólpassz fazonra volt szabva.

A végén aztán Inaki Williams majdnem megcsinálta, csak az elcsúszás rondított bele. A Ronaldo arcán kiülő félelem valahol felidézte, páratlan karrierje során hányszor került olyan helyzetbe, amikor nem ő kontrollálta az eseményeket. Ahol a csapattársai voltak a pályán – de ő nem. Voltak és lesznek ilyen idők is.

Brazília – Szerbia 2-0

Lehet ennyi támadóval nyerni 2022-ben?

– tettem fel magamban a kérdést, amikor megláttam a brazil kezdőt. Papíron ez négy védőt jelentett, duplaszűrővel és joga bonitóval, de a valódi kérdés az volt, ki védi a barakkot addig, amíg a többiek elől focizgatnak.

A szerbek felkészültek a brazil leckére és a tervük kezdetben működött is. Öt védővel, két középpályásukkal és a visszavont Dusan Tadiccsal arra utaztak, hogy kivegyék a játékból a brazilok bal oldalát. Ha Vinícius Jr. egy-az-egyben ránk vezeti a labdát, meghalunk – gondolták. Ha az oldalára került a labda, a szerb védőknek gyorsabban odaérniük, mint a brazil passzok.

A terv olyannyira működött, hogy Brazília csak 20 perc után vállalkozott lövéssel. Neymarék – talán a torna eleji kontextus miatt, vagy csak azért, mert 2018 óta ez a második európai csapat, mellyel találkoztak – túl passzívra vették a figurát. A félidőben viszont történhetett valami. Ha tippelnem kellene, a szövetségi kapitány, Tite vérben forgó szemekkel üvöltve tartogatott maga előtt egy villanykörtét, vagy csak lejátszotta Vangelisztől a Tűzszekereket maximális hangerőn. Nézzük csak azt a piros szakaszt a 45. perc után:

Brazília két dolgot változtatott. Neymart egy kicsit feljebb hagyta, amivel a szerbeknek dilemmát okozott, hogy vagy rá, vagy Vinícius Jr.-ra tolódjanak rá. A másik: feljebb tekerte a hangerőt. Richarlison, Vinícius Jr., Raphinha, Neymar felpörgették a játékot, a passzok pedig előbb értek oda, mint a szerb védők.

Richarlison gólja biztosan ott lesz a torna legszebbjei között, de két részletén így is érdemes elidőzni. A golazót pont egy olyan helyzet előzte meg, amit a szerbek kínosan próbáltak megelőzni: Vinícius Jr. egyedül vezethette rá a szerb védőre a labdát. Richarlison aztán a kapunak távolabb eső bal lábával perdítette fel magának a labdát, hogy aztán közel 360 fokos fordulattal, jobbal vigye be a kegyelemdöfést. Az egész mozdulatsor kiterkert, ösztönös volt, és zseniális. Egy csipetnyi Rivaldóval volt meghintve.