Szégyen-vb: a FIFA fantom meccse a vérmezőn

Noha a Szovjetunió együttese csoportelső lett az 1974-es világbajnokság hagyományos kvalifikációs szakaszában – megelőzve Írország és Franciaország válogatottját –, a szbornajának vb-pótselejtezőt kellett vívnia Chile csapatával. Az első találkozót 1973. szeptember 26-ra írták ki.

Tizenöt nappal korábban Augusto Pinochet tábornok katonai puccsal hatalomra került, miután véres kezű alattvalói meggyilkolták Salvador Allende elnököt. A Szovjetunió azonban fogadta a chilei válogatottat, igaz, nem tudható, hogy két hét alatt kiderült-e,

Santiagóban koncentrációs táborrá alakították az Estadio Nacionalt, ahol aztán vagy negyvenezer embert tartottak fogva, közülük 2279-et meggyilkoltak, 27 ezret pedig rettenetesen megkínoztak.

Carlos Reyes Manzo fotóriporter, a túlélők egyike így jellemezte vallatóit: „Olyanok voltak, akár a vadállatok.”

A moszkvai mérkőzés 0-0-val zárult, ami meglepetést keltett, mivel a szovjet együttes 1972-ben Eb-döntőt vívott – a legjobb négy között a magyar csapatot győzte le –, és hat játékost vonultatott fel a finalisták közül, továbbá bevetette Oleg Blohint, a két évvel későbbi aranylabdás extraklasszist.

Majd a Szovjet Labdarúgó Szövetség közleményben követelte, hogy a visszavágót semleges országban játsszák le. A nyilatkozatban leszögezte: „A santiagói Nemzeti stadiont, ahol a mérkőzést meg kellene tartani, a katonai junta chilei hazafiak kínzásának és kivégzésének színterévé tette. A FIFA mégsem számol a rezsim világszerte ismert szörnyűséges bűntetteivel.”

A nemzetközi szövetség, amelynek elnöke a fair play állítólagos hazájából származó angol Sir Stanley Rous volt, küldöttséget delegált a helyszín átvizsgálására. Azokban a napokban hétezren sínylődtek a halál arénájában, ám

a foglyok többségét átszállították az Atacama sivatagban lévő büntetőtelepre.

Azokat a szerencsétleneket pedig, akik ott maradtak, a stadionon belül elrejtették, és fegyvert nyomtak a homlokukhoz, nehogy meg merjenek szólalni.

A bizottság tagjai mindent rendben találtak, függetlenül attól, hogy mindannyian tudták, mi zajlik, ha nem éppen a sporttelepen, de szerte Chilében. Így tehát a FIFA a mérkőzés november 21-i megtartása mellett döntött. Mire az Izvesztyija című szovjet lapban az jelent meg: „A junta sietve lesikálta a vért a padlóról és a falakról.”

Mivel a szovjet álláspont továbbra sem változott, a FIFA november 10-ig adott haladékot a nézet megváltoztatására. Majd, miután Európa képviselője nem utazott el a találkozóra, a nemzetközi szövetség 1700 dollár büntetést szabott ki a bojkottáló tagszövetségre, noha a FIFA első elnökhelyettese a szovjet Valentyin Granatkin volt.

Artemio Franchi, az UEFA olasz elnöke kiállt a szovjet válogatott mellett, de tehetetlennek bizonyult a gyalázatos verdikttel szemben, miközben a körülményekről még a vb-rendező NSZK lapjainak egyike, a Süddeutsche Zeitung is így írt:

Olyan stadionban futballozni, ahol nemrégiben ezrek voltak fogságban és rengeteg embert gyilkoltak meg, embertelenség.

Ám az igazán felfoghatatlan az volt, ami ezután következett. Pinochet november 9-én nagyrészt kiüríttette a tábort, és visszahelyezte eredeti funkciójába a stadiont, majd a találkozó kitűzött időpontjában a helyszínen felvonták a zászlókat, megjelent a chilei csapat és Erich Linemayr osztrák játékvezető, a zenekar eljátszotta a himnuszokat, miközben ellenfél nem volt sehol.

A mérkőzést is elkezdték: a chileiek „akciót” vezettek, melynek végén Francisco Valdez az üres kapuba passzolt. A lelátókon 18 000 néző ünnepelte a fantomgólt…

A meccset, amely nagyjából fél percig tartott, mert 1-0 után Linemayr lefújta a józan ész és az emberség bizarr selejtezését, a FIFA – hiszik vagy sem – 2-0-s chilei győzelemmel igazolta.

A harminc másodpercről Leonardo Veliz, a 39-szeres chilei válogatott évtizedekkel később azt mondta: „Színjáték volt, szomorú bohózat. Ellenkezett a sport lényegével. Soha nem értettem, hogy a FIFA miért döntött így.”

A 48-szoros válogatott Carlos Caszely nála sokkal rosszabbul járt. Édesanyját 1974-ben, a világbajnokság előtt lefogták és megkínozták. A csatár akkor már Spanyolországban futballozott, és 1978-ig nem is tért vissza hazájába. A vb első „chilei” mérkőzésén, az NSZK elleni, az akkori Nyugat-Berlinben rendezett találkozón kiállították, de senki nem csodálta, hogy zaklatott állapotban volt. Igaz, Rudi Gutendorf, az Antigua és Barbuda, Ausztrália, Bolívia, Botswana, a Fidzsi-szigetek, Ghána, Grenada, Kína, Mauritius, Nepál, Ruanda, Tanzánia, Tonga, Trinidad és Tobago, Új-Kaledónia, Venezuela, Zimbabwe, valamint Chile válogatottját is irányító (nyugat)német edzők egyike azt tudta mondani róla: „Igazi fenegyerek, a legdurvább chilei játékosok egyike.”

A dél-amerikai csapat nyeretlenül távozott a vb-ről: az NSZK-tól elszenvedett 1-0-s vereség után döntetlent ért el az NDK (1-1), majd Ausztrália együttesével szemben (0-0).

Viszont 1973. november 21-én nem csupán pszeudofutballt játszott, a santiagói szervezők ugyanis

a gyalázat napjára meghívták a Santost,

hogy legyen valódi meccs is a chilei fővárosban. A 30 ezer dolláros fellépti díjért a brazil klub elvállalta a szereplést, és Cejas – Carlos Alberto Torres, Mario Marinho, Vicente, Roberto – Hermes, Leo Oliveira (Nelsi) – Mazinho, Eusébio, Nene (Cláudio Adao), Edu összetételű csapata 5-0-ra legyőzte Chile válogatottját.

Majd az Edu három és Nene két góljával kivívott győzelem után azzal a kísérőszöveggel igyekezett menteni a menthetetlent: „Pinochet–Santos 0-5. Finom bosszú volt ez azoktól, akik iszonyodnak az erőszaktól, a brutalitástól. Hasonló történt, mint Jesse Owens diadalai alkalmával az 1936-os olimpián Hitler Berlinjében.”

Tisztelet Clodoaldónak, Jair da Costának és Pelének, a három világbajnok ugyanis nem játszott a mérkőzésen. (Mint látható, Carlos Alberto és Edu viszont szerepelt.)

És semmi tisztelet a FIFA-nak a megmagyarázhatatlan történetért.