Szendrei: Annál azért nagyobb nyomot hagytunk, hogy a közbeszédben úgy emlékezzenek meg rólunk, mint a tésztásokról

Hogyan fogadta, hogy a szovjet csapattól elszenvedett 0-6 után Mezey György szövetségi kapitány önt állította a kapuba a kanadaiak ellen?

Meglepett. Bár talán nem annyira, mint az, hogy a kettő-null után kimaradtam a franciákkal találkozó csapatból. De nem azon múlt a három-nullás vereség, hogy nem én védtem.

Mi maradt meg önben a kanadai meccsből?

Egyrészt, hogy ha olyan állapotban lettünk volna, amilyenben háromnegyed évvel korábban voltunk, akkor nagyobb különbséggel nyerünk. Másrészt, hogy négy kilót fogytam, noha alig akadt dolgom.

Miért éppen háromnegyed évet említett?

Mert már a vébét hét hónappal megelőző mexikói próbatúrán is azt éreztem: nem vagyunk ugyanazok, akik korábban voltunk.

Nyolcvanhat márciusában a válogatott 3-0-ra verte a brazilokat!

Ettől függetlenül tartom, hogy már decemberben is problémáink adódtak. A gondok aztán halmozódtak a rendkívüli terheléssel. Januárban a spanyolországi Benidormban alapoztunk, aztán két hónap alatt lefuttatták a bajnokság tavaszi idényét, és elmentünk az alpesi-ausztriai Lienzbe, hogy alkalmazkodjunk a magaslati viszonyokhoz.

És alkalmazkodtak?

Ugyan már! A helyszín semmiben sem hasonlított Mexikóra. Ráadásul edzeni lejártunk a tengerszintre, mert odafenn nem volt pálya. A magaslaton egyáltalán nem labdáztunk, csak futottunk a jeges hegyi utakon. Ugyanakkor kezdtem észrevenni magamon, hogy mind erőtlenebb vagyok. Pedig annak a csapatnak a legfőbb ereje a kondícióban és a taktikában volt, e kettő révén vettük fel a versenyt az európai élmezőnnyel.

Ehhez képest Mexikóban majdnem összeestek…

Személyes véleményem szerint a rossz felkészítéstől.

Idetartozik, hogy már az év elejétől megváltoztak az étkezési szokásaink, kevesebb húst, több szénhidrátot kaptunk. Amikor éveken át Spanyolországban futballoztam, az alapozás alatt szinte tömtek bennünket, sosem tudtuk megenni a kirakott ételt, akkora mennyiséget halmoztak fel az asztalon.

Puskás Ferenc is ezt tapasztalhatta Madridban, bár nem hiszem, hogy itthon pacal helyett spenótos tésztát evett volna. Ezzel szemben Mexikó előtt és alatt folyton éhesnek éreztem magam. Odakinn még inkább romlott a helyzet, mert rendre déli tizenkettőkor edzettünk, és nem győztem panaszkodni Páncsics Miklós MLSZ-főtitkárnak, a korábbi klasszis hátvédnek, aki – ragyogó rúgótechnikája miatt – velünk, kapusokkal külön is foglalkozott, hogy nincs bennem dinamika.

A labdarúgók közül szólt-e valaki a vezérkarnak, hogy baj van?

Senki. Csináltuk, amit kértek tőlünk. Nyilván azért sem morogtunk, mert az előző évek sikerei a szakvezetést igazolták. Az előmenetel nyomán önbizalmunk is volt, bár a világbajnokságot megelőzően már a félelem is belém nyilallt.

Mitől félt?

Mivel nem tűztem ki magamban, hogy – mondjuk – legalább a negyeddöntőig el kell jutnunk, nem attól, hogy nem érünk el eredményt. Inkább az szorongatott, hogy másképp van minden, mint ahogyan addig volt.

Mit érzett a 0-6 alatt a kispadon?

Sajnáltam Disztl Pétert meg a többieket. Rossz volt nézni, mennyire nem működik semmi.

A lelátóról úgy láttam, minden egyes labdára fáziskéséssel mozdultak a magyarok.

A levegő ritkasága miatt Mexikóban eleve gyorsabban megy a labda, mint Európában.

De gyorsabban ment az ellenfélnek is, csak mi voltunk tompák és fizikailag – meg minden tekintetben – gyöngék.

A bajban összetartottak, nem estek egymásnak.

Nem, mert tényleg csapat voltunk, és mindannyian értetlenül álltunk a történtek előtt. Az utóbbi tekintetben sajnos máig nincs változás.

A 0-6 után hitt-e még a továbbjutásban?

Abban bíztam, hogy Kanadát legyőzzük, de a gólkülönbség miatt nem lehetett álmodozni. Egyébként is roppant erős mezőny volt, legalább nyolc klasszis csapattal: az argentinnal, a brazillal, a dánnal, a franciával, a némettel, az olasszal, a spanyollal és a szovjettel. A belgákat nem sorolom ebbe a kategóriába, mégis bejutottak a négy közé.

Tehát nekünk is sikerülhetett volna?

Nem ezért mondtam. A „mi lett volna, ha” nálam sosem játszik, nem szeretek fantáziálni.

Gondolta volna-e akkor, hogy harminchat évvel később is Kanada 2-0-s legyőzése lesz az utolsó magyar vb-diadal?

Ugye, nem komolyan veti fel, hogy ilyesmi akár csak egy pillanatra is megfordult a fejemben? De visszanézve, mégsem olyan különös ez. Hogy Magyarország azóta sem képviseltethette magát a világbajnokságon, az annak a következménye, ami már Mexikó után tapasztalható volt. A felelősségvállalás elmaradt, az irányítás nem tehetett semmiről. A mai napig ilyen a magyar futball vezetési kultúrája, legutóbb az angyalföldi és a fehérvári edző osztotta ki játékosait a nyilvánosság előtt, egyúttal bő vízzel mosta saját kezeit.

Tekintettel a 0-6-ra, a korai búcsúra, illetve arra, hogy mégis csak az a csapat szerepelt legutóbb világbajnokságon, szomorú-e vagy büszke?

Az, hogy vb-résztvevő lehet, minden labdarúgó számára büszkeség. Ám mindmáig csalódás van bennem, egyebek közt azért is, mert megfelelő szereplés esetén sokan nagyon komoly szerződést köthettek volna.

A játékosok nagy része külföldre ment!

De nem mindegy, hova. S azért is szomorúság tölt el, mert nem igazán érezzük, hogy mi voltunk az eddigi utolsó mohikánok.

Nem állítom, hogy obeliszket kellett volna állítani nekünk, de annál azért nagyobb nyomot hagytunk, hogy a közbeszédben úgy emlékezzenek meg rólunk, mint a »tésztásokról«.

Pedig a menüről – bár volt alapja – csak azért ejtettem szót annak idején egy újságíró kollégájának, hogy hagyjon már békén.

Tragédia a 0-6?

Nem. Egy súlyos vereség. A futball végső soron játék, minden mérkőzést el lehet veszíteni. Ha túl sokáig marod magad egy meccs emlékén, az nemcsak a pályafutásodra, hanem az egész életedre kihat.

Akár akarja, akár nem, Mexikó láthatóan egy életre szól.

Megközelítően sem foglalkoznánk annyit vele, ha nem hiányoznánk azóta is a vb-ről.

A távollét ideje már legalább negyven évre nyúlik. Ott végre megállunk?

Szeretnék igent mondani, de a Nemzetek Ligája súlyát nem tudjuk felmérni. Pontosabban arra nincs rálátásunk, mennyire fontos ez a nagy csapatoknak. A francia válogatott egy mérkőzést nyert abban a sorozatban. Az Eb-re újabban egyszerűbb a kijutás a létszámemelés és a további pótlólagos lehetőségek miatt. Viszont számunkra kedvező fejlemény, hogy szerintem hígult a nemzetközi mezőny. Annyira persze nem, hogy adott esetben Albániát ne kellene legyőzni a vb-selejtezőn a továbbjutáshoz.

A magyar köztudatban Irapuato a megsemmisülés szinonimája maradt, miközben Kanadát ugyanott győzte le a válogatott.

Karcagtól a vb-stadion különösen messze van. Gyerekkoromban nagy Újpest-drukker, a grundon mindig Szentmihályi voltam. Innen nézve kiváltképp kitörölhetetlen emlék a kanadai kettes.

S az milyen volt, amikor az Újpest hívta?

Majdnem olyan hihetetlen, akár a 0-6.