A Ferencváros 0-1-re áll a Monaco elleni Európa Liga-mérkőzésen, az óra ketyeg, a zöld-fehéreknek bő tíz percük van arra, hogy egyenlítsenek, és ezzel kivívják a továbbjutást. Aissa Laidouni Tokmac Nguenhez passzol, a Fradi tízese a balösszekötő helyén, a kaputól jó 18 méterre néz fel. Akár lőhetne is, de észreveszi, hogy – míg a többi támadó nyakán lóg egy-egy védő – Kristoffer Zachariassen hirtelen elkezd a pálya bal oldala felé sprintelni. Tokmac bokából egészen varázslatos passzt ad, Zachariassen körül tér nyílik (tökéletes ütemben mozgott el, meglepve a hátvédeket), már „csak” egy éles, ballábas lövés kell félmagasan a rövidbe, és tombolhat a Fradi-tábor. FTC–Monaco 1-1, nem sokkal később a magyar bajnoki címvédőt már csoportgyőztesként és EL-továbbjutóként éltetik a szurkolók. A Ferencváros 2004 óta első magyar csapatként érte meg egy európai kupa tavaszi folytatását – akkor a DVSC volt erre képes.
A bravúr nagyságát (illetve a magyar labdarúgás hosszú, mély hullámvölgyét…) mutatja, hogy az elmúlt negyven évben csak négy magyar klub tudta kiharcolni a kupatavaszt. Az Újpest 1983/84-ben (KEK), az UEFA-kupa-döntős Videoton 1984/85-ben, a DVSC 2003/2004-ben (UEFA Kupa) és a Ferencváros most (Európa Liga). Ami a hatvanas években (tíz évből nyolcszor volt legalább egy magyar szereplő a tavaszi folytatásban) és a hetvenes években (tízből hétszer) mindennapos volt, azóta bravúrrá lett. Az meg csak adalék, és mutatja a rendszer hatalmasra duzzadását, hogy míg régen általában 4 vagy 6 sikerrel vett mérkőzés kellett a tavaszi folytatás eléréséhez, a Fradi ebben az idényben már 13 európai kupamérkőzésénél jár.
No, de vissza az Üllői útra és vissza Kristoffer Zachariassenhez, aki góljaival jó úton jár afelé, hogy a nagy kedvencek közé kerüljön! A Monaco elleni találat tökéletesen megmutatta a legnagyobb erényeit. Nemcsak a kíméletlen befejezést, hanem azt is, ahogyan helyzetbe hozta magát: az elmozgást, a megnyíló területek rendkívül ügyes kihasználását. Kis túlzással,
Zachariassen olyan játékos, akit nagyon nehéz „csak” számokkal kalibrálni, holott ma minden korábbinál több adat és mérőszám áll rendelkezésünkre. Az ok pontosan ugyanaz, amiért a Bayern München világklasszis támadóját, Thomas Müllert nehéz számokkal meghatározni: a területek megnyitását, az üres zónákba bemozgást, a mozgásokkal másoknak nyitott teret, a labda nélkül végzett tevékenység hasznosságát alig lehet mérni és kifejezni. Müller persze egy unikornis, egyedi jelenség, aki elképesztő hatékonysággal és intelligenciával használja ki erősségeit, annak ellenére, hogy (saját bevallása szerint) nem cselez jól, nem kiemelkedően gyors és nem is lő kiválóan. De egyedülállóan látja és érzi azt, hogy mikor, hogyan és hová kell mozogni; ráadásul világklasszis radarja van, remek a megfigyelőképessége. Ezt maga így fogalmazza meg: „A legfontosabb az időzítés a passzoló játékos és a megfelelő zónába befutó társa között. A futballban vannak veszélyes területek, ahová bemozogva – ha tanulmányozod ezeket – a legérzékenyebb pontján kaphatod el az ellenfelet. A vonalaik közé kell beindulni, de pont jókor. Mindig ez volt a játékom egyik legnagyobb erőssége.”
Müllerből így lett (saját, gyakorlatilag lefordíthatatlan szóalkotásával) „Raumdeuter”, az üres területek ragadozója. A „jókor, jó helyre” mozgás nemcsak saját eredményességét segítette elő, hanem társainak is nagyon erős támogatást nyújtott. Robert Lewandowski erről így vélekedett: Müller folyamatos elmozgásai azt eredményezik, hogy neki centerként sokkal több tér jut, és nem lóg állandóan két-három védő a nyakán.
