Kicsit konkrétabban: vajon beépül-e a magyar futballhagyományokba mindaz, amit most a Rossi-féle nemzeti csapattól látunk, s ami alapvetően tér el a magyar futball eddigi eredményes korszakainak stílusától? Beépül-e vagy teljesen megváltoztatja? Vagy ez az időszak átmeneti epizódocskaként, hatást alig gyakorolva múlik majd el?
Gyerekkoromból bennem ragadt egy olaszországi emlék, amint magyar srácok egy csoportjával olasz kölykök csapata ellen futballozom Riminiben. Sokemeletes házak stadionkaréja közti kis füves téren, földre vetett pólókapufák közé próbáljuk eljuttatni a labdát. Konkrét becsúszást, helyezkedési pozíciókat, tolódásokat nem őrzött meg lyukacsos memóriám, csak az impressziót, hogy
Úgy támad ez újra, ahogy az illatemlékek szoktak: ha hasonló érzületet kelt egy focizó, többnyire olasz együttes, akkor egyből erre a vérre menő, a sötétedés hármas sípszava által befejezésre ítéltetett játékra asszociálok. Mert azok a srácok olaszul fociztak, catenaccio volt kicsiben.
Aztán sokkalta később a Pacaembu stadionnál jártam Sao Paulóban, a helyen, ahol Pelé – csapata, a Santos otthonán, a Villa Belmirón kívül – a legtöbbször lépett pályára, és a legtöbb gólt szerezte. A létesítmény parkolójául szolgáló betonplaccon kevés autót látni, mobil fémkerítés elemekkel körbezárt, krétával rajzolt téglalapokban, derékig érő rácskapukra folyik az öt-öt elleni játék, a szabályok alapján mindkét oldalon kötelezően szerepel két focistanő is. Amatőr torna, virtuóz driblikkel, cseppet sem kényszeres, fantáziadús kényszerítőkkel. (Hülye szó a kényszerítő a csapatkohézió leglazább megnyilvánulására.) Ők brazilok. Mellettem az akkori magyar válogatott egyik stábtagja tátja a száját, miket is tudnak ezek az amatőrök. De persze, ugyanez a homokos parton is.
Tradíciók. A csúcsról a piramis legaljára lecsorgó stílusjegypatakok, mentalitáserek, megoldáscsöppök.
Az olaszok végtelenül szervezett világbajnokai, a brazilok művészi szinten játszó, csúcsra jutó cselakrobatái teremtették meg nemzetük futballhagyományait, futballjellemvonásait.
Vajon a Rossi-éra van-e olyan hatású, hogy megváltoztassa a magyar futballszurkoló és ezzel együtt a téren futballozó gyerek (ha van ilyen) által elfogadott formákat? Persze, hogyan jöhetnek a mostani eredményecskék a korszak- és stílusalkotó, babérkoszorús időszakokhoz? Úgy, hogy az eredmények ebből az aspektusból nem önmagukban értelmezendők, hanem a szurkolói lélekre gyakorolt hatásuk szempontjából is.
