A Paris Saint-Germain csapatát 2011 óta birtokló Qatar Sports Investment (QSI) kisebbségi tulajdonrészt szerzett a portugál Braga együttesében. A Manchester Cityt birtokló City Football Group (CFG) egymilliárd brazil realt (nagyjából 192 millió amerikai dollárt) ajánlott Északkelet-Brazília egyik prominens klubjáért, a Bahiáért. A Chelsea új tulajdonosi köre Portugáliában, Belgiumban és Latin-Amerikában keres társklubokat, és a hírek szerint ugyancsak partnercsapatok után kutat a Liverpool mögött álló befektetőcsoport is. Sosem látott módon hálózzák be a világfutballt a multinacionális „klubszövetségek”, és már nem is csak feltétlenül a szokásos anyaklub–fiókcsapat kapcsolatról van szó.
„Alig néhány hónapja keletkezett és íródott be a sportfogalmak idegenszótárába ez az új szó: fiókcsapat” – olvashatjuk a Nemzeti Sport egy 1927 decemberi számában, így aztán gyorsan meg is állapíthatjuk, nincs új a nap alatt. A cikkben persze még a fiókcsapat klasszikus jelentése szerepel: „kis Fradi”, avagy „kis Hungária”, tehát a kor nagy magyar csapatainak – általában másodosztályú – „kiszolgáló egyesülete”, ahová le lehet passzolni a meccsrutint szerezni akaró fiatalokat, a létszámfelettieket és a sérülésből visszatérőket. Vagy, hogy a korabeli szóhasználattal éljünk: „a fölösszámú profikat”.
Hogy nincs új a nap alatt, az a korabeli fenntartásokból is látszik. A fiókcsapatok rendszerét „káros szimptómának”, „veszedelmes kelevénynek” nevezi a cikket író báró Gudenus Leó, és tesz két érdekes megállapítást, amely ma is elhangozhatna:
- „Rossz vért szül [más egyesületeknél] az a tudat, hogy az ő rivális egyesületüket oly nagy patrónusok támogatják, amelyek anyagi erejével éppen olyan kilátástalan harcot vívnak, mint Don Quijote a szélmalmokkal…”
- „Idegen tőkével teljesen meghamisítja a ligabajnokság képét, s rákényszeríti az egyesületeket, hogy hendikepversenyt fussanak.”
Az UEFA közbelép
A vita még jó ideig folyt a sportnapilap hasábjain a fiókcsapatok rendszeréről, amely „túlélt” sok-sok évtizedet, és a mai napig mindennapos szerte a világon. Viszont nemzetközi csapathálózatról még nem beszélhettünk, hiszen ehhez nem voltak adva a feltételek. Az 1990-es évek végén már igen, pláne, mivel a Bosman-szabály megkönnyítette a futballisták mozgását és mozgatását. A Parmalat a Parmát és a Palmeirast kötötte össze (hogy aztán a cég bukása súlyos gondokat okozzon mindkét csapatnak), de az első nagy, nemzetközi klubláncot (Rangers, Vicenza, Slavia Praha, AEK Athén) a brit ENIC befektetési társaság hozta össze.
Ez rövid időn belül szabályozást igényelt: az ENIC klubjainak ügye egészen a nemzetközi Sportdöntőbíróságig ment, miután az UEFA szót emelt az ellen, hogy egy társaság több csapata egyszerre (és akár egymás ellen) játsszon az európai kupaküzdelmekben. A jogi procedúra kiváltó oka az 1997/98-as KEK volt, melyben az ENIC három klubja (AEK, Slavia Praha, Vicenza) is eljutott a negyeddöntőig. Az európai szövetség ezt követően ült le az ENIC képviselőivel, hogy a „multiklub-tulajdonlás” (multi-club ownership, azaz MCO) kérdéseit megvitassa. Az UEFA végül rendelkezést hozott a jelenség kordában tartására – ezt támadta meg sikertelenül az ENIC –, és azóta is az „integritásszabály” különböző verziói adják meg a csapásirányt. Ez tiltja, hogy azonos tulajdonosi körbe tartó csapatok azonos kupasorozatban induljanak.
