Ha van „szalaiádámos” gól, akkor az a 2016-os Európa-bajnoki menetelést elindító, Ausztria elleni találat. Szimbolikus jelentősége vitathatatlan – 30 év után ez volt a magyar felnőtt A-válogatott első gólja nagy tornán –, és mindig is ez lesz a Szalai-gól, de ennél is több van benne, ha visszanézzük. Szalai visszalép centerből, háttal, messze van a kaputól. Mellel készíti le a labdát Kleinheisler Lászlónak, aki kicsit dédelgeti azt, majd kényszerítőzik egyet Szalaival, aki ezután három osztrák védő közé, üres területre mozog. Kleinheisler meg is kínálja egy remek labdával, a center átveszi azt. Nem ragad hozzá a labda, kicsit hosszú az átvétel, de még pont elég jó: Szalai csúszik, jobb lábával eléri a labdát, s bepiszkálja azt a hálóba, majd néhány másodperc múlva már a magyar szurkolókkal ünnepel együtt a kapu mögött. A labda meg „lassítva is begurul”.
Lehet, hogy vannak olyan magyar középcsatárok a kortársak között, akik szebben fejezték volna be az akciót. De elképzelhető, hogy velük nem jutott volna el ugyaneddig a támadás.
Jellemző az is, hogy amikor Szalai Ádám bejelentette visszavonulását a magyar nemzeti csapattól – a hír már korábban kiszivárgott a sajtón keresztül, és ez láthatóan nem esett neki jól –, akkor a reakciók között markánsan megjelentek az „öltözőben nagyon hiányozni fog, a pályán nem biztos” jellegű vélemények is. Pedig Szalai játékát akkor fogjuk igazán értékelni, amikor majd meglátszik a hiánya. Tudniillik a magyar futball elmúlt másfél évtizedének ő az egyetlen, topligás szinten is tényezőnek számító centere.
Nem véletlenül az. Senki sem lép véletlenül pályára a Bundesligában 276 alkalommal, és senki sem szerez véletlenül 54 gólt a világ egyik legerősebb bajnokságában. Akit ennyiszer pályára küldenek, az egyértelműen topligás szintű, és több mint egy évtizedig ilyen nívón játszani csak álom a magyar futballisták 99,9 százalékának. Ha a vezérszerepéről van szó, Szalai megítélése teljesen egyértelmű a szurkolók körében: mindenki elismeri, milyen fontos egyénisége a csapatnak, és hogy mennyire jó csapatkapitány. Kevésbé egyöntetű a vélemény, ha a játékáról szól a kérdés. És ennek lehet, hogy történelmi előzményei vannak.
A magyar, illetve Duna-menti labdarúgóstílus – melynek kialakulásában kulcsszerepe volt a hazájától messzire szakadt, emigráns angol edzőnek, Jimmy Hogannek – a skót stíluson alapul. A skót stílus pedig az angol ellentétét képviselte a 20. század elején: míg az angolok meglehetősen merev, hosszú labdákra, erőre és keménységre építő játékot játszottak, északi szomszédaik a technikás, intelligens, gyors összjátékon és kombinációkon alapuló futballban hittek. Az irónia az, hogy Hogan maga is (ír származású) angol volt, de szülőhazájában elkerülték a nagy sikerek, szemben Közép-Európával. Sírján az Aranycsapat szövetségi kapitányának, Sebes Gusztávnak tisztelgő egysorosa áll. Mindig is hitt az észfutball primátusában.
„A Craven Cottage-en óriásit fejlődött a futballtudásom, mert nagyszerű skót játékosokkal dolgozhattam együtt, akik azt a stílust játszották, amelyre mindig is vágytam” – emlékezett vissza Hogan a Fulhamnél töltött éveire.
Ez a skót stílus köszön vissza – a helyi gondolkodásnak megfelelően módosítva – a magyar és közép-európai futballtradícióból, és ez az, amit itthon hosszú évtizedekig egyértelműen követendőnek tartottak. Se szeri, se száma az olyan cikkeknek, amelyek az észfutball felsőbbrendűségét hirdetik az erőfutballéval szemben, még akkor is, ha a húszas, harmincas évek hazai újságjai gyakran kritizálják a magyar játékosok hiányosságait (kevés dinamizmus, lassúság, túlzott bizodalom a technikai fölényben).
„Többet ésszel, mint erővel – mindig ez jellemezte a labdarúgásunkat. Az észt eleinte csak a technika, ennek változatos, ötletes, néha ördöngös alkalmazása jelentette, majd ehhez jött a mind jobban fejlődő taktika, s a közelmúlt éveiben az a különleges, sokmozgásos játékmód, amely ugyancsak meglepte a labdarúgóvilágot (…) Legjobbjaink nem sokat törődtek a külföldi erőfeszítésekkel, sőt, még egyes szakvezetők sem. Az erőt mindig kevésre becsülték. Lenézték azt, aki »erőből« játszott. Az erő – úgy érezték – nem illik a többet ésszel, mint erővel elvhez; nem »méltó« a kiváló magyar labdarúgókhoz. Azokat, akik sokat adtak az erőnlétre, röviden csak »favágóknak« nevezték, játékukat pedig »erőfutballnak«” – írta a Népsport hasábján 1957-ben Pálfai János, aki épp ezt a gondolkodásmódot bírálja cikkében. A korabeli felfogást – ami ekkor már húsz-harminc éve meggyökerezett, és azóta is él – jól tükrözi.
