Miért éppen Brazília? – Sócrates védőbeszéde

Mit fogok írni ide? Nem mindegy? Minden írás az írója, ha esetleg önmaga reciproka is a téma. Szóval, magamat fogom megírni mások történetein keresztül. Egri Viktor bemutatkozó írása a Sport24-en.

De akkor miért főleg (!) a brazilok, amikor a futball hétkönapjai már rég átköltöztek Ejrópába? Mert még mindig dél-amerikaiak a futball legtanulságosabb, legfontosabb meséi, mert a brazíliai autószervíz-recepciós még simán lehet magyar gólkirály (Danilo), és mert csak. Meg mert….

…a légies Sócratesék könnyedségének kristály talapzatára épült az az álomvilág, amely gyermek- és fiatal felnőttkoromban Brazíliát az öröm otthonának láttatta. A 1982-es válogatott még Pelé országában is a nagyobbak között emlegettetik, pedig akad csapat, amely esetében ez még világbajnoki címmel sem vetődhet fel.

Azokat a fiúkat nem az eredmények, hanem mintha áttetsző szitakötőszárnyak emelték volna – az együgyű animációs filmek figura-előfutáraiként – centikkel a talaj fölé, és a legendák közé.

A régi felvételeket visszanézve is olyan, mintha lebegnének. A mozdulatok ruganyossága, az ízületek gömbcsapágy-fordulékonysága és kelttészta-lazasága csak is a gravitáció kijátszásával tűnik magyarázhatónak.

David Cannon / Allsport / Getty Images – Sócrates az ikonikus fejpántjában a spanyolok elleni mérkőzés előtt az 1986-os világbajnokságon.

Prózai elméletek gyártására alkalmas persze, hogy az akkori futballisták sokkal kevésbé hasonlítottak a világeszmék eltökélt szilárdságát mintázó, szoborparkba ebrudalt izommonstrumokra, mint a maiak, és hogy az akkor divatos, magasan vágott focisort eleve gólyalábat varázsolt mindenki alá.

A külcsín, amely alapvetően az érzékeknek dorombolva hivatott gyengíteni az ésszerűséget, ebben az esetben nem vezetett tévútra.

Aztán el is kerültem Brazíliába, és rendkívüli emberekkel ismerkedtem meg, csodás helyeken jártam, minden élmény új partra érés volt; figyelve az előző évek brazíliai közéleti eseményeit, a délibáb ringató tévképének kiteljesedése.

Eddigre már túl voltam rengeteg televízió közvetítette élményen, a Petrence utcai Brazilbarát Társaság hajnali, házfalrepesztő örömüvöltésein egy-egy csel vagy látványos akció után; néhány év aktív brazilmelón, amikor saját magam tálalhattam a tévénézőknek a racionalitást hol sutba dobó, hol – a nagy téttel bíró meccsek sokaságán – minden fölé emelő meccseseményeket. Ezen a Riót övező csúcsokhoz hasonlatos hegyvonulaton is túlmered, amikor az egyik legnagyobb brazil klasszikus, a Palmeiras–Corinthians döntötte el a bajnoki címet a szezon utolsó fordulójában, pontosan a nagy idol, Sócrates aznapi halálának szambázó gyászában: a ma már szövetségi kapitány Tite csapata, Sócrates korábbi klubja, a Corinthians szemfájdító találkozón megszerezte a trófeát,

emléket állítva a legenda halála napjának.

NELSON ALMEIDA / AFP – Corinthians-szurkolók a Palmeiras elleni bajnoki döntőn 2011. december 4-én.

Ezeken bőven túl (fejből fújva a Velloso – Mazinho, Zago, Cleber, Roberto Carlos – Cesar Sampaio, Flavio Conceicao, Zinho – Rivaldo, Edmundo, Evair 1994-es Palmeirast és az akkor aktuális csapatok közül gyakorlatilag mindet) érkeztem végül meg materiális valómban Brazíliába. Hogy kulturális értelemben mit adott a látogatás a szambaiskolákban tett látogatásokkal, a MASP (Museu de Arte de Sao Paolo) intézményének, történetének, Oscar Niemeyer munkásságának megismerésével és a többi élménnyel, később talán még érdekes mintázatként szövődhet a futballtöbbpercesek kézicsomói közé, de ehelyütt talán az fontosabb, hogy ültem a legrégebbi, ma is működő brazil futballklub páholyában Ponte Preta–Ferroviária (Fekete Híd–MÁV) találkozón, jártam a Vila Belmiroban San–Sao (Santos–Sao Paolo) rangadón, és láttam pályára lépni a 17 éves Rodrygót a Classico do Saudade-n (ejtsd: klasszikó di szaudadzsi, Palmeiras–Santos). Az ember zsánere kellő távolságból, jól fotoshopolt instagramposztokkal könnyen válik kívánatossá, a brazil futball vonásai közelről viszont nem kiábrándító részletekkel, hanem kedves mosolygödröcskékkel, ellenállhatatlan szépségpöttyökkel egészültek ki.

Na, ezért.

Ha álnéven írnék, biztosan Sócratesként jegyezném cikkeimet. Nem csak az említett ’82-es lebegés miatt. Vagy mégis? Lehet-e, hogy a lázadás egy diktatúra ellen, a sportolói sztárság dédelgető vattájának lerázása a demokratikus elvekért, egyáltalán elvekért, könnyűvé tesz? Ha igen, akkor az a csalfa, racionális látszatok erősítette ’82-es felhőszerűség nem csak úgy lett. Sócrates, a kislábú fogorvos (ezeket tán mindenki tudja) a katonai diktatúra kellős közepén a Democracia Corinthiana egyik élforradalmáraként

olyan felépítményű klubban tanított és varázsolt, amely egyenlő szavazati jogot biztosítva edzőnek, irodistának és játékosnak döntött szerződésekről, napirendről, a meccsek alatt árult italok kereskedelmi kérdéseiről, és amely támogatta a szabad véleménynyilvánítást.

Közben a csapat ráadásul jobb eredményeket produkált, mint előtte. Így könnyű kihúznod magad, így el lehet emelkedni a talajtól.

Szóval, Sócrates. Nem álnév lesz ez, hanem jelzés, ha brazil történet következik. Mint ez, vagy mint ez nem, esetleg racionális, elemző, mérsékelten emelkedett.

Paulo Fridman / Corbis / Getty Images – Sócrates 2006-ban.

Csatlakozz a Sport24 közösséghez, mondd el véleményedet zárt Facebook-csoportunkban, és vegyél részt csak előfizetőknek elérhető exkluzív eseményeinken.

CSATLAKOZOM