Uwe Seeler az NSZK hőse volt, és kicsit a mi fiunk is. Utolsó (72.) válogatott mérkőzését honfitársaink ellen játszotta 1970. szeptember 9-én, tizennyolc évvel a bemutatkozása után.
Amikor a legjobbak között debütált, számunkra az Aranycsapat vb-döntős vereség miatt még fájdalmasan ismerős nevek vették körül – Turektől Kohlmeyerig, Posipaltól Liebrichig, Maitól a szövetségi kapitány Herbergerig –, és amikor először Budapesten járt, a magyar válogatott így állt fel 1959 novemberében, a nevezetes 4-3-on, amelyen Seeler két gólt szerzett: Grosics – Mátrai, Sipos, Kotász, Sárosi – Bundzsák, Albert – Sándor, Göröcs (Bozsik), Tichy, Szimcsák I.
Majd az NSZK-ban csak „uns Uwének”, a mi Uwénknak hívott legenda hivatalos búcsúján ez volt a magyar tizenegy (tizenhárom): Rothermel – Noskó, Páncsics (Mészöly), Konrád, Megyesi – Halmosi, Kocsis Lajos, Karsai – Fazekas, Bene, Kozma (Dunai II).
Seelert Halmosi Zoltán őrizte (szó, szó), Gerd Müllert pedig a múlt évben elhunyt pécsi Konrád János (sajnos ez számára lehetetlen küldetés volt, a németek 3-1-es győzelméből Müller két góllal vette a ki a részét).
Hivatalos búcsút írtam az előbb, mert Seelernek akadt egy gálajátéka is – 1972. május elsején –, amelyen a Hamburg, amelyet egész pályafutása alatt szolgált, az Európa-válogatottat látta vendégül.
Nem mondható, hogy a meghívott sztárok – a magyarokon kívül az angol Banks, Bobby Moore, Bobby Charlton és Hurst, az északír Best, a jugoszláv Dzajic, a portugál Eusebio, az olasz Rivera, valamint a német Maier, Beckenbauer, Schnellinger, Müller – kímélték volna a HSV-t: telt ház, 62 000 néző előtt 7-3-ra elkalapálták a házigazda klubcsapatot.
Seeler már pályafutásának legelején kapcsolatba került hazánk fiaival: az 1954-es UEFA-tornán – az ifjúsági Eb elődjén – nemhogy tagja volt a magyarokat 2-0-ra legyőző nyugatnémet együttesnek, de a döntőt játszó NSZK húsz góljából tizenkettőt jegyzett.
Itthon azt írták: „A magyar játékosok között érthetően nagy levertséget okozott a nyugat-németországi csapattól elszenvedett vereség.”
Az pedig Hamburgban okozott nagy levertséget, hogy a HSV 1957-ben és 1958-ban egyaránt elvesztette a bajnoki döntőt, előbb a 4-1-re győztes Dortmund, majd a Schalke (1-3) ellenében.
A középcsatár 1964-ben a Bundesliga első évadának gólkirálya volt (30 góllal), és a szezon kezdetén, 1963. augusztus 14-én, a német kupa döntőjében mindhárom gólt ő jegyezte a Dortmund ellen (3-0). Mesterhármast ért el akkor is, amikor először tették meg a német válogatott csapatkapitányává: 1961. szeptember 20-án, a dánok 5-1-es düsseldorfi legyőzésekor megbizatásához illő példát mutatott.
Apropó, hatvanegyből is van magyar kapcsolat. A Hamburg BEK-elődöntőt vívott a Barcelonával, amelyben Kubala László, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán is játszott. A Nou Campon a katalánok nyertek 1-0-ra, a Volksparkban a hamburgiak 2-1-re, de úgy, hogy Kocsis a 90. percben szépített, és ezzel megmentette a vendégeket a már-már elkönyvelt kieséstől. Az akkori szabályok szerint harmadik mérkőzést rendeztek semleges pályán, Brüsszelben, és a Heysel stadionban a Barcelona – a brazil Evaristo góljával – 1-0-ra győzött.
A három meccs góljai egy videóban, Kocsis remek fejese 2:58-nál látható:
A HSV 1963 őszén vett revansot. A Kupagyőztesek Európa Kupájában a katalán katlanban 4-4, a visszavágón 0-0 volt az eredmény. Megint harmadik meccs következett, ezúttal Lausanne-ban, ahol Harry Bähre gólja után Kocsis fordított 1-2-re, majd Seeler 3-2-re.
A center akkor már túl volt két világbajnokságon. Az elsőről, 1958-ban, feldúltan távozott, mert minden nyugatnémet meg volt győződve arról, hogy a Svédország–NSZK elődöntőn (3-1) Zsolt István játékvezető bosszút állt 1954-ért. Mind Göteborgban a németek körében, mind a szövetségi köztársaságban tombolt a harag, mert Zsolt elmulasztott tizenegyest ítélni egy nyilvánvaló skandináv szabálytalanságért, majd kiállította Erich Juskowiakot, ellenben a pályán hagyta a Fritz Waltert konkrétan szétrúgó Sigge Parlingot.
Másodszorra a negyeddöntőben búcsúzott a nyugatnémet csapat, miután 1962-ben a jugoszláv Petar Radakovic a 85. percben kilőtte a Nationalelfet Chiléből (1-0). Harmadszorra viszont finalista volt az NSZK, de Seeler nem tudott jó szívvel emlékezni az angliai ezüstéremre.
„Sajnos soha nem lettem világbajnok, ezzel együtt tudnék élni, ám nem múló fájdalmam az a döntő” – említette évtizedekkel később.
„Ma már mindenki tudja, hogy Geoff Hurst gólja nem volt bent 1966-ban. Már ott, a pályán sem értettük, hogyan adhatták meg azt.” (Tofik Bahramov szovjet-azeri partjelzőt a halála előtt megkérdezték, valóban látta-e, hogy a felső lécről lepattanó labda benn volt. Nemmel válaszolt. Akkor miért jelzett? – vetették fel. „Sztálingrádért” – válaszolta.)
5:55-nél látható a németek számára máig fájó jelenet:
Majd a negyedik vb-jén Seeler egészen különleges fejessel egyenlített az angolok ellen azon a negyeddöntőn, amelyen az NSZK 0-2-ről fordított 3-2-re. A nyugatnémet csapat játszott ennél nagyobb mérkőzést is 1970-ben, a fergeteges 3-4-es elődöntőt az olaszok ellen.
Seeler nemcsak e miatt emlékezett gyakorta Itáliára, hanem azért is, mert 1961-ben kikosarazta az Internazionalét, amely 1,2 millió nyugatnémet márkának megfelelő összeget ajánlott neki az átigazolásért. Hogy ki határozott a nemről, az kérdés. A kilencvenes évek közepén a HSV elnökévé választott Seeler ugyanis azt hangoztatta: „Én döntök a nagy dolgokról, a feleségem a kicsikről. Azt viszont a nejem dönti el, mi nagy és mi kicsi.”
Ami biztos: a már fiatalon is kopaszodó klasszis örökre „hamburger” maradt.