A modern futball torzszülöttjének hátán tér vissza a futballba Berlusconi

Silvio Berlusconi a modern futball messiása, legfontosabb tanítványa pedig Adriano Galliani. Az egykori miniszterelnökhöz és dörzsölt sameszához mindenki az AC Milant köti, de az igazság az, hogy ennél jóval többet tett a lombardiai páros: megalkották a modern futballt.

A Milan, ezt igen furcsa lehet 2022-ben olvasni, nem volt sokkal nagyobb csapat a mostani Monzánál, amikor Berlusconi megvette. A 80-as bundabotrány miatt kizárt csapat két évvel később önerőből is kiesett a Serie A-ból, és éppen a csőd felé száguldott, amikor érkezett az akkor már dúsgazdag építési- és tömegkommunikációs vállalkozó. A történet többi része ismert, Berlusconiék létrehozták a történelem első szuperklubját, ami önálló branddé válva diktálta a tempót a világfutball többi szereplőjének.

A kegyelmi időszak egészen a 2008-as világválságig tartott, akkor nemcsak a credit crunch, de egy súlyos uniós büntetés is megtépázta az időközben politikusként is elperecelő Berlusconit, aki néhány év vegetálás után a 2010-es években végül eladta a klubot. 2018-ban egy új, jóval kisebb futballprojektbe vágott bele Gallianival, akit annak idején a Monzától hívott át a Milanhoz.

Mivel a sportigazgató a lombardiai város szülötte, senkit nem ért meglepetésként, hogy a brianzai klubnál ért újra össze a két dörzsölt gazfickó életútja.

A modern futball torzszülöttje

A calcio moderno kifejezés sok mindent takar, ami a konzervatív szurkolóknak böki a csőrét. Ezek közül egy, hogy létrehozott, vagy éppen prominens szerepbe emelt egy rakás önmagában egyáltalán nem jelentős, pusztán a modern játék torzszülöttjének tekinthető futballklubot. A közvetítési pénzek lettek a klubok fő bevételi forrásai, és mivel ezek messze felülmúlták a meccsnapi bevételeket, még a topligákban is felbukkantak olyan csapatok, amelyek bármiféle urbánus beágyazottság és szurkolói támogatás nélkül értek fel a legmagasabb osztályba. Ilyen volt például a veronai gátnegyed egy helyi pék által támogatott klubja, a Chievo. És most már ilyen az AC Monza.

Félreértés ne essék, a brienzai városka nem egy falu, és a futballklubját sem tegnap alapították. A 120 ezres település klubját 1912-ben hívták életre, és egyáltalán nem számít törpének, hiszen például a Monzánál több szezont (40) egyetlen csapat sem húzott le a Serie B-ben. Sokszor voltak igen közel a feljutáshoz, mielőtt idén nyáron összejött a történelmi bravúr, és egyáltalán nem arról van szó, hogy bárkinek is sajnálnia kellene tőlük a lehetőséget.

Csakhogy a kiscsapatos báj, amit a Monzához hasonló kluboknak hoznia kellene a Serie A-ba, elveszett a két nagyhatalmú üzletember érkezésével. Az utolsó fordulóban elbukott automatikus feljutást a – Nagy Ádámmal felálló – Pisa kiverésével hozták helyre, és egyáltalán nem úgy ugrottak neki a nyári átigazolási szezonnak, mint egy kiscsapat.

Három válogatott már a zsákban

A Monza látszólag szerény összeget költött el eddig, de csak azért, mert jobbára kölcsönszerződésekkel operált Galliani. A lokálpatrióta sportvezető valószínűleg elég komoly fizetéseket tud kínálni, mert már négy egykori és jelenlegi válogatott játékos is a klubot erősíti: egy kapus, egy védő, egy középpályás és egy támadó.

Alessio Cragno kapust a kieső Cagliaritól szippantotta el a Monza, de még nála is fontosabb az a Stefano Sensi, aki a Sassuolóból lett válogatott, sajnos azonban folyamatos sérülései miatt nem tudott kibontakozni nyilvánvaló tehetsége. A támadó középpályás az Intertől érkezik, ahogy a középhátvéd Andrea Ranocchia is.

A negyedik igazolás tavaly nyáron Eb-t nyert az olasz válogatottal, és Matteo Pessinánál nem csak a pénz játszhatott szerepet, hiszen a Monza akadémiájának alumnijaként tér vissza Lombardia északi csücskébe.

És a kerék pörög tovább: ki tudja, Berlusconi viccelt-e, amikor kijelentette, hogy a Juventus és az Inter között két szék között a földre ülő Paulo Dybalát szeretné, illetve a PSG-nél partvonalon kívül rekedt, egykori olasz gólkirály Mauro Icardira is szemet vetett.

Ezek nem egy bájos kiscsapat igazolásai, kivált, ha összevetjük a másik két feljutó nyári munkálkodásával.

A Cremonese eddig 750 ezer eurót költött, egy római akadémistát vettek meg ennyiért, de érkezett hozzájuk játékos (kölcsönbe) az Atalanta és a Genoa akadémiájáról is. Legnevesebb igazolásuk a már 32 éves Vlad Chiriches, aki nem volt valami meggyőző a Sassuolóban sem. A Lecce egy árva petákot sem költött eddig, bár nem mozog rosszul a piacon: több – kevéske – Serie A-rutinnal rendelkező fiatalt is befogott, és közben hat játékost hozott fel az első csapathoz a saját utánpótlásából.

Egyébként is túl sok a nagyravágyó törpe

Hosszú évek óta zajlik a vita, hogy van-e húsz első osztályú csapat Olaszországban. Az elmúlt évtized azokat igazolta, akik szerint nincs: a semmiből érkező és egy, maximum két évvel később ugyanoda visszahulló csapatoknak se szeri, se száma, amivel önmagában nem lenne baj, csakhogy a világon semmiféle nyomot nem hagyott maga mögött a Carpi, a Benevento, a Crotone és meglepő lenne, ha az idei feljutó mezőnyből kiemelkedne a Cremonese.

Az olasz futball eladhatóságának több komoly akadálya is van, a sokszor lepukkant, ósdi stadionok, a sokszor abszolút szalonképtelen szurkolók és a forráshiány miatti színvonalesés kétségtelenül fontosabb, de nem mehetünk el szó nélkül a mezőny példátlan hígulása mellett sem.

Az előttünk álló szezonban a mezőny bő negyedét teszik ki nemzetközi tekintetben eladhatatlan csapatok, akikből maximum egy hősies bennmaradást hozó sztori marad fenn.

De még talán ez is jobb, mint a Monza, ami sok tekintetben a felcsúti futballentitás olasz változata. Az egykori olasz miniszterelnök hobbiprojektje ugyanolyan szereptévesztésben van, mint magyar kollégájáé. Ezeknek a kluboknak nem az a szerepük, hogy sztárjátékosokat igazolva próbáljanak a nagyok nyomába eredni, hiszen pont a kiscsapatok legfontosabb erénye, a hősies küzdelem veszik ki a sztorijukból.

Pedig ott a példa mindenki előtt

A kiscsapatok között is a legkisebb az egyetlen, ami nem érti félre saját szerepét. Sassuolo nagyjából akkora település, mint Pápa, csapata nem is tudja hazai pályán játszani a meccseit. Társaihoz hasonlóan a semmiből érkezett, de a Sassuolo nem a túlélésre játszott, hanem nyomot is akart hagyni a calción.

A 2019-ben elhunyt zseniális üzletember, Giorgio Squinzi nem cége, a Mapei teljes vagyonát sorakoztatta fel az aprócska klub mögött, hanem szakértelmet, okos építkezést és karaktert akart látni. A Sassuolo 2013-ban jutott fel – története során először – a Serie A-ba, azóta a nagyot álmodó elnök minden egyes elvárását valóra váltotta.

A csapat a klubfilozófiában rögzült játékstílushoz igazol edzőket, és jottányit sem enged a látványos támadófutballból, és nemcsak edzőket, válogatott játékosokat is nevel az olasz futballnak.

A nyári Nemzetek Ligája-sorozatban négy jelenlegi (Berardi, Raspadori, Frattesi, Scamacca) és három egykori (Acerbi, Politano, Pellegrini) játékosa lépett pályára az olasz válogatottban. A Sassuolo, bár csak a 8. helyen végzett, a szezon során saját otthonában győzte le az Intert, a Milant és a Juventust is. Ilyen egy kiscsapat, ami nyomot hagy.

Hogy a Monza ilyen lesz-e, azt nem tudhatjuk, de Berlusconiék nem tűnnek romantikus alkatnak.