Így rázta fel egy bukott fenegyerek a Premier League-et

Eric Cantona 1992 januárjában úgy érkezett a Leedshez, hogy Franciaországban már-már bukott labdarúgónak tartották. „Enfant terrible”-nek, vagyis fenegyereknek hívták, amiért 25 éves korára már 6 klubnál is megfordult és egy rövid időre még vissza is vonult a labdarúgástól. Mielőtt a Leedshez került, a francia bajnokság 15. helyén álló Nimes-ben játszott, ahol azért kapott piros lapot, mert a szó szerint dühében megdobta a bírót.

Az azt követő fegyelmi meghallgatáson minden bizottsági taghoz külön odament és a szemébe mondta, hogy „idióta”.

Cantona sikere két dologban rejlett: amellett, hogy képzett labdarúgó, a viselkedése legapróbb rezdülése is teátrális volt. Feltűrve hordta a gallérját és vékony volt, ami erős kontrasztban állt a testes játékosokkal teletűzdelt ‘90-es évek Angliájában. Mindemellett remek játékos is volt: mintha mindig tudta volna, melyik csapattársa hol van, szeretett spontánul, első szándékból játszani és rengeteget mozgott vissza a vonalak között, ezzel kimozgatva a védőket. Akkoriban egyszerűen nem volt hozzá fogható játékos az angol bajnokságban.

Cantona ráadásul nemcsak focistaként, hanem művészként tekintett magára – nem csoda, hogy a labdarúgás után rögtön a színészet felé fordult. A játékról úgy gondolkodott, hogy ha már közönség előtt játszik, akkor performanszt is kell nyújtani. A francia nézőket kevesellte és hálátlannak tartotta, az angol szurkolók viszont nagyon rezonáltak vele. Cantona egy színész volt Shakespeare hazájában.

Kapcsolódó

30 éves a Premier League, Anglia legsikeresebb sportvállalkozása

1992 májusában az angol bajnokság új korszakba lépett: a neve Premier League lett és új üzleti modelljével, valamint tradicionális örökségével fenekestül felforgatta mind a helyi, mind az európai labdarúgást.

Három hónappal az érkezése után a Leeds megnyerte a bajnoki címet, Cantona pedig megrúgta a Premier League történetének első mesterhármasát is. Edzőjével, Howard Wilkinsonnal azonban nem volt meg az összhang, ezért átadólistára tették. Wilkinson megpróbált vevőt keríteni, de senki nem jelentkezett. Egy nap, amikor a Leeds és a Manchester United vezetői telefonon egyeztettek Denis Irwin leigazolásáról, a Manchester United-elnökével, Martin Edwardscal szemben ott ült Alex Ferguson, aki a beszélgetés vége felé átnyújtott egy cetlit azzal, hogy „kérdezd meg Cantonát”. Ferguson csapata akkor a 8. helyen zárt, 16 meccsen 17 gólt rúgott és rettenetesen szüksége volt egy támadóra. A piacon folyton pórul járt a klub: a kiszemelt Alan Shearer a Blackburn Roverst választotta, és a frissen erre a célra igazolt Dion Dublinnak eltörött a lába. Az üzlet végül megköttetett. Amikor Ferguson az egyik másodedzőjnek, Brian Kiddnek elmondta, hogy Cantonát mindössze 1 millió fontért vették meg, Kidd visszakérdezett:

Hiányzik az egyik lába, vagy mi történt vele?

10 újabb emlékezetes pillanat a 30 éves Premier League-ből

2004. május – Az Arsenal veretlenül nyeri meg a bajnokságot. Arsene Wenger 2003-2004-es Arsenalja az első csapat lett a Premier League történelmében, amely veretlenül nyerte meg a bajnokságot: 38 meccs alatt 26 győzelem, 12 döntetlent gyűjtöttek be és 90 pontig jutottak. Wengert bolondnak vélték, amikor a szezon elején kijelentette, képesek lehetnek vesztett meccs nélkül megnyerni a bajnokságon. Végül megcsinálták.

2004. október – „Battle of the Buffet”, vagy más néven „Pizzagate”. Az Arsenal már nem volt veretlen, amikor a Manchester United játékosaival való összetűzésben ételek repültek az öltözőfolyosóban. Cesc Fabregas elismerte, hogy a pizzát ő dobta.

1996. augusztus – Beckham félpályás gólja. Így kell beindítani egy karriert. A Manchester United a szezon első meccsét játszotta a Wimbledon ellen. David Beckham hátán még frissen virított a 10-es mez, amit a távozó Mark Hughes hagyott hátra. A gól előtt már 2-0-ra vezetett a United és egy labdaszerzésnél a 21 éves Beckham csak felnézett, célzott és tüzelt. Ahogy Beckham visszaemlékezett: „Jobban örültem annak, hogy a gól után Eric Cantona odalépett hozzám és azt mondta, »szép gól«. Többet ért nekem, mint maga a találat.”

2004. június – A Special One megérkezik Angliába. Akkoriban Európában nem volt frissebb, modernebb és jóképűbb edző José Mourinhónál. Amikor a Porto megnyerte a Bajnokok Ligáját, vele együtt mindenki tudta, hogy egyben a búcsú pillanatait látjuk: pár nappal később már Stamford Bridge gyepén sétálgatott Peter Kenyon, a Chelsea ügyvezető igazgatója mellett. Mourinho az első tájékoztatóján magára aggatta a címkéjét: „Európa-bajnok vagyok, és azt gondolom, különleges vagyok”.

2013. április – Luis Suarez harapása. Az uruguay-i Luis Suarez több módon is nyomott hagyott a Premier League-ben: a góljaival képletesen a keze (lába) nyomát hagyta ott, a Chelsea akkori védője, Braniszlav Ivanovics viszont a fogsorával is találkozott.

2009. szeptember – Adebayor gólöröme. Hetekkel azután, hogy Emmanuel Adebayor elhagyta az Arsenalt a Manchester City-ért, a két csapat összefutott a bajnokságban. A City 4-2-re nyert, a legemlékezetesebb pillanat az maradt, amikor Adebayor a gólja után az egész pályán keresztülfutott, hogy korábbi csapata szurkolói előtt mutassa be örömét. Az eset után bocsánatot kért.

2008. december – A Hull City a pályán tart félidei megbeszélést. Phil Brown, a Hull City menedzsere úgy gondolta, hogy csapata annyira gyalázatosan játszik, hogy a félidőben a pályán rögtönzött megbeszélést. „A négyezer velünk utazó szurkolónk ennél többet érdemelt és nehéz lett volna bármit is átadni, ha bevonulunk az öltözőbe” – mondta. Az első félidőben 4-0-val fordultak. A végeredmény 5-1 lett.

2016. február – Louis Van Gaal improvizációs esése. Ennél látványosabban nem lehetett megmutatni a bírónak, hogy nem ért egyet a véleményével. A legjobb, hogy az esés közben egy percre sem engedte el a noteszét.

2011. február – Rooney ollózós gólja. Kellett hozzá Naninak a Zabaletán megpattanó, kicsit magas, kicsit hátra küldött beadása. Kellett hozzá Vincent Kompany elcsúszása. De ami leginkább kellett: Rooney bátorsága, tökéletes egyensúlyérzéke és kivitelezése.

1999. augusztus – Az Arsenal leigazolja Thierry Henry-t. A Premier League egy időben olyan volt, mint a lottó: ha egy külföldi játékos megérkezett, lehet, hogy épp Angliában robbant be a köztudatba. Manapság már a játékosmegfigyelők térnyerésével és a közvetítések megszaporodásával egyre kevesebb a meglepetés, de Thierry Henry Londonba való érkezése még ebbe a kategóriába tartozott. A 22 éves Henry a Juventusnál még bukott szélsőnek számított, Arsene Wenger viszont a csatárt látta benne. Mindene megvolt: gyorsaság, egyensúlyérzék, technika, erő, robbanékonyság. Egyedül fejelni nem tudott. Így is a csapat gólrekordere lett.

Cantona új lehetőségeket nyitott meg a játékban. Ferguson tudta, hogy a Manchester Unitednek el kellett engednie a hosszú labdás, klasszikusnak vélt, ám egyre inkább megkopott brit játékstílust, ebben pedig kapóra jött Cantona. A United már a leigazolása első évében megnyerte a bajnokságot, amire 1967 óta nem volt példa. A siker után Cantona lett a liga poszterarca és követendő példája.

1996-ban Cantona honfitársát, Arsene Wengert nevezték ki az Arsenal menedzserének. „Úgy éreztem, hogy egy ajtót nyitok meg az utánam jövőknek” – emlékezett vissza Wenger az önéletrajzi könyvében. Wenger gyermekkorától kezdve a labdarúgásban mozgott – játékosként, majd nevelőedzőként dolgozott és olyan tudással rendelkezett, ami Angliában akkor még páratlan volt.

SINEAD LYNCH / AFP

Az Arsenalnál szigorú, zöldségeken, fehérjéken és lassú felszívódású szénhidráton alapuló étrendet vezetett be, ami után a játékosok egyszer a csapatbuszban hangosan skandálták, hogy „kérjük vissza a Mars-szeleteinket!”. Wenger más területeken is innovatív volt. Statisztikákat használt a teljesítmény mérésére és mivel Franciaországban elég komoly kapcsolati hálót épített ki, jól ismerte a külföldi bajnokságok átigazolási piacait. Amikor Patrick Vieira vagy Thierry Henry először tűntek fel Londonban, mindenki tudta, hogy kivételes tehetségű játékosok, csakhogy addig egyetlen angol menedzser sem hallott róluk, mert az angol klubok szinte sosem portyáztak fiatal tehetségek után az anyakontinensen.

Ami úgy kezdődött, hogy „Arsene Who?”, végül azzal folytatódott, hogy a legtöbb klub külföldi menedzsert keresett magának. A legfontosabb szempont ugyanakkor az maradt, hogy az edző tanuljon meg angolul, mert az elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az edző is a show része legyen. A labdarúgók egyre kevésbé mertek hangzatosakat mondani, tartottak attól, hogy az angol bulvármédia darabokra cincálja a nyilatkozatukat, ezért a PL főszereplői az edzők lettek – legyen szó Wengerről, Alex Fergusonról vagy Pep Guardioláról, a menedzserek közti verbális csörtékre az egész világon felkapták a fejüket. Ha Rafael Benítez csak spanyolul vagy José Mourinho csak portugálul beszélt volna, a show sem haladt volna tovább.

A külföldi szürkeállomány importja olyan mértékben lett bevett gyakorlat, hogy 30 éves fennállása alatt még egyetlen angol edző sem nyerte meg a Premier League-et.

2003-tól aztán a játékosok és menedzserek után a klubok tulajdonosai is elkezdtek nemzetköziesedni. Amikor az orosz oligarcha Roman Abramovics a fejébe vette, hogy vesz magának egy futballklubot, az elmondások szerint először Spanyolországban és Olaszországban kezdett el nézelődni. A tulajdonosi viszonyok ugyanakkor túl bonyolultak voltak: az olasz klubfoci évtizedek óta családok és dinasztiák kezében összpontosult, a spanyol klubok tulajdonosi szerkezetében pedig a szurkolók is aktívan részt vettek. Németországban a kilencvenes évek óta bevezetett „50%+1”-es szabály védte az egyesületeket a külföldi nagytőkésektől.

JACQUES DEMARTHON / AFP

Ambramovics Londonban nézett körül, majd miután – tévesen – arról tájékoztatták, hogy az Arsenal nem eladó, Észak-London felé fordult, ám a Tottenham stadionját övező környékről megállapította, hogy helyenként rosszabbul fest, mint a szibériai Omszk városa. Így aztán a központibb és gazdagabb városnegyedhez tartozó Chelsea-t választotta, ezzel pedig új időszámítás kezdődött:

külföldi oligarchák, nagybefektetők és állami szereplők kezdték el felvásárolni a hagyományos angol klubokat.

Téves megállapítás, hogy az UEFA Pénzügyi Fair Play-szabályozását a Chelsea miatt kellett bevezetni: a Chelsea ugyan rengeteget költött játékosokra és tetemes adósságokat halmozott fel, mégsem ők voltak az egyedüli klub, amely tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Akkoriban a Leeds, a West Ham United és a Portsmouth is roppant egészségtelenül gazdálkodott, és a spanyol Deportivo La Coruna vagy az olasz Parma is komoly kálvárián estek át. Abramovics Chelsea-jét abban gátolták, hogy a tulajdonos közvetlen tőkeinjekciókon keresztül tegye lehetővé a nagybevásárlásokat, így a Chelsea-nek is üzleti modellt kellett váltania: már nemcsak drága játékosokban utaztak, hanem rengeteget invesztáltak a saját tehetségek kinevelésébe is.

A Premier League klubjai körül meglehetősen gyanús alakok kezdtek el bóklászni. Amikor Vincent Kompanyt 2008-ban leigazolta a Manchester City, úgy volt, hogy a klub akkori tulajdonosának, a korábbi thaiföldi miniszterelnöknek is bemutatkozhat, ám a találkozót lefújták, mert az elnöknek bujkálnia kellett. Egy időben szó volt arról, hogy a mianmari katonai junta tervezte felvásárolni a Manchester Unitedet.

A Premier League gyakorlatilag sosem nézte, honnan érkezik a pénz és ebben hasonló jegyeket mutat a brit gazdasággal. Amíg Franciaországban és Németországban viszonylag bizalmatlanság övezi a külföldi nagytőkéseket, addig Angliában ez kevésbé volt jellemző. A folyamat épp most, a 2020-as évek elején vett érdekes fordulatot, amikor az ukrajnai orosz támadás miatt zárolták Roman Abramovics angliai vagyonát, vagy amikor a Newcastle-t felvásárló szaúdi befektetési alapnál a Premier League arra kért garanciát, hogy a gazdasági társaságnak nincsenek közvetlen kapcsolatai a helyi politikai vezetéshez. Emlékeztetőül: az alap vezetője az ország uralkodója, Mohamed Bin-Szalman.

A tulajdonosi háttér okozta dilemmák végül oda vezettek, hogy Angliában törvényjavaslatot nyújtottak be, hogy a szurkolók nagyobb beleszólást kapjanak a klub belügyeibe és etikai ellenőrzést végezhessenek a kopogtató befektetőkön.