Lehet rivális válogatott szurkolójának lenni, de akkor sem örülhet az ember az olaszok újabb kiselejtezésének, mert az itáliai együttes távollétével a vb és az egyetemes futball veszít. Hozzáteszem, ez a veszély úgy is fenyegetett volna, ha az észak-macedónok nem nyernek a palermói pótselejtezőn, hiszen egy olasz–portugál meccs végeredményére nincs biztos tipp.
Ám a világbajnokság a squadra azzurra nélkül olyan, mint a költészet Petrarca, a festészet Botticelli, a muzsika Donizetti nélkül. Azért nem Verdit írtam, mert ami az operában Giuseppe Verdi, az a futballban Brazília. A dél-amerikai ország legjobbjai mind a huszonegy eddigi vb-n részt vettek, és ötször nyertek, mögöttük pedig Németország (19/4) és Olaszország (18/4) következik.
A harmincas években két világbajnokságon győzött, vb-meccset először 1950-ben vesztett (Svédország 2-3). Azt a vereséget azonban mindenki megbocsátotta, hiszen a válogatott törzsét adó Grande Torino legénysége 1949-ben odaveszett a supergai repülőgép-balesetben.
Akadt olyan olasz–magyar mérkőzés 1947-ben, amelyen az összes mezőnyjátékost a Torino delegálta, csak Sentimenti kapus képviselt más klubot, a Juventust. Jelzem, nálunk is hasonló volt a helyzet: kilenc újpesti labdarúgó sorakozott Gallowich Tibor szövetségi kapitány kezdő tizenegyében. A torinói találkozó 3-2-es itáliai diadallal zárult, Romeo Menti az utolsó percben szerezte a győztes gólt.
A tragédia 1954-re is felmentést adott – az olaszokat Czeizler Lajos kapitány dirigálta –, ám 1958-ban megtörtént az, ami aztán hatvan évig nem esett meg Itália válogatottjával: az azúrkékek elbuktak a selejtezőkön. Ahhoz is volt közünk: a kieséssel zárult meccset Zsolt István, a Nemzeti Színház főügyelője vezette. Kétszer. Elsőre ugyanis a köd miatt nem tudott tovább repülni Londonból Belfastba, ezért 1957. december 4-én az északír és az olasz szövetség vezetői úgy határoztak: a vb-selejtezőt január 15-ére halasztják, s aznap barátságos mérkőzés lesz a Windsor Parkban.
A nem jelentéktelen változást azonban csak a zsúfolt stadionban, a megafonon keresztül közölték az 53 ezres közönséggel. Nem csoda, ha a feszült légkörben botrányba fulladt a parti: a nézők egy része berohant a pályára, hogy meglincselje az ellenfelébe durván beleszálló Giuseppe Chiappellát. A határozott rendőrségi fellépéssel záruló 2-2-es találkozóról így emlékezett meg a Belfast Telegraph: „Az ír futballtörténelem legfurcsább és legszégyenletesebb délutánjainak egyike.”
