Volt-e már olyan erőteljes állami beavatkozás a magyar futball történetében, amilyennek napjainkban tanúi vagyunk?
Volt.
Békeidőben?
Akkor is. Bár kétségtelen, az 1935-tel, az NB I bevezetésével kezdődő időszak szembetűnő átalakulása összefügg a hadi gazdálkodással is. Az 1943/44-es bajnokságban például már csak három olyan klub – a Ferencváros, a Kispest és az Újpest – szerepelt, amely harmincötben is a mezőny tagja volt. Előtérbe kerültek az állami vállalatok, a vasutas klubok, a visszacsatolt városok vagy a hadiiparban érdekelt gyárak csapatai, köztük a Csepel és a Gamma; az utóbbi a negyvenes években a hatalom legkedvesebb klubjainak egyike volt.
A folyamathoz persze hozzájárult, hogy az 1935/36-os bajnokságot veretlenül megnyerő Hungáriát 1940-ben kiiktatták. Vagy ahogyan eufemisztikusan szokás emlegetni: a klub feloszlatta önmagát.
Az tény, hogy a körülmények hatására önmagát oszlatta fel, de természetesen a zsidótörvények és -rendeletek 1938-tól kezdődő sorozatánál erőteljesebb állami beavatkozás soha máskor nem volt. Ám ez korántsem csupán a futballt érintette. Mindenesetre 1939. június 19-én hírhedten antiszemita miniszteri biztost ültettek az MLSZ élére, sőt még a játékvezetők testületét is hatósági kinevezett irányította. Nyilvánvaló volt, hogy az MTK profi csapatát, a Hungáriát, majd magát az MTK-t is előbb-utóbb megszűnésre kényszerítik. Pedig az első osztályú játékosok között a zsidók számaránya ekkorra már erősen lecsökkent.
A húszas évek közepéig a válogatott labdarúgók mintegy harmada volt zsidó származású, a futball tömeges elterjedésével és a sportág profivá válásával a számuk rohamosan apadt.
A szövetségi és klubvezetők között nagyobb arány mutatkozott, ráadásul az MTK és az Újpest tulajdonosai, vezetői – Brüll Alfréd, Fodor Henrik, Aschner Lipót, Langfelder Ferenc – a magyar labdarúgás meghatározó alakjai közé tartoztak.
