Az, hogy egy kiesés ellen küzdő csapat edzőjét egy rossz sorozat után menesztik, nem ritkaság. Megtette ezt több Premier League-klub már ebben a szezonban is, most pedig a Leeds is lépett, és szerződést bontott Marcelo Bielsával, aki 2018 nyara óta irányította a yorkshire-i csapatot. És ha megnézzük a klub februári eredményeit, nem is lehet meglepő: egy döntetlen az Aston Villa otthonában (3-3), ezen kívül négy súlyos vereség, melyek közül különösen az ugyancsak rossz helyzetben lévő Everton elleni 0-3 volt fájdalmas.
És bár a Manchester United, Liverpool, Tottenham hármastól alapesetben nem szégyen kikapni, ezen a három meccsen összesen tizennégy gólt kapott a Leeds, két rúgott gól ellenében. Látszólag egyértelmű a tendencia, és mivel a riválisok erőre kaptak, hirtelen komoly veszély lett a kiesés.
Így a vasárnapi hír láthatóan sokkolta a szurkolókat: hiába nem jöttek az eredmények, sok érv szólt amellett, hogy ki kell tartani Bielsa mellett. Az egyik legfontosabb, hogy a Leedsnek pokoli balszerencséje volt az idén a sérülésekkel: a csapat kulcsemberei hónapokra kiestek. A tavalyi évad házi gólkirálya, Patrick Bamford például egész idényben alig játszott, míg a csapat legfontosabb játékosa, az angol válogatottban is alapemberré lett Kalvin Phillips december eleje óta hiányzik, akárcsak a csapatkapitány, a középhátvéd Liam Cooper.
Utóbbiak márciusban visszatérnek, és Bamford esete nehezebb ugyan, mert egy lassan gyógyuló lábfejsérülés hátráltatja, ő is bevethető lesz még a szezonban. Szintén fontos érv, hogy bár az elmúlt hetek eredményei valóban ijesztőek, mostantól könnyebbé válik a sorsolás, nyerhető meccsek jönnek a Leeds számára, amely a szezon korábbi szakaszában is szenvedett súlyos vereségeket – hetet kapott a Manchester Citytől, ötöt a Manchester Unitedtől, négyet az Arsenaltól –, mégis talpra tudott állni utánuk. Bielsa kamikazefutballja korábban is rizikós volt a nagycsapatok ellen, és semmi nem utalt arra, hogy ezúttal ne lehessen újra összekapni a csapatot a Leicester, az Aston Villa és a Norwich elleni meccsekre.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="576" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Az már elgondolkodtatóbb volt, hogy egyre többen találgatták, vagy kiismerték Bielsa taktikáját az ellenfelek, és már tudták, hogyan kell játszani ellene, vagy esetleg maguk a játékosok nem hittek már benne, illetve egyéb ok miatt kevésbé hatékonyan tudták megvalósítani az elképzeléseit a pályán. Tény az is, hogy a februári meccseken elgondolkodtató könnyedséggel jutottak el az ellenfelek a Leeds kapujáig, gyakorlatilag minden egyes labdavesztés már gólhelyzetet eredményezett, olyan foghíjasnak és összeszedetlennek tűnt a védelem, a középpálya pedig mintha nem is létezett volna.
Visszatérő probléma volt, hogy Bielsa csapata képtelen védekezni a szögletek ellen, még a szögletből hírhedten impotens Manchester United régóta tartó rossz sorozata is természetesen a Leeds ellen szakadt meg most februárban (Harry Maguire gólja volt az első, amit a Man Utd szögletből szerzett ebben az idényben).
Ez utóbbi tehát nem volt új, az viszont igen, hogy ezúttal (a Villa elleni gólparádét leszámítva) már a támadásokból is eltűnt a gólveszély: mindennél jobban hiányzott Bamford, míg a csapat legtechnikásabb játékosa, a brazil Raphinha hetek óta mélyen a tudása alatt játszott, sokak szerint kifejezetten motiválatlannak tűnt.
Előre meg lehetett mondani a cseréit, melyek ritkán jártak szerkezet-átalakítással, és eleve nagyon ritkán tudott úgy belenyúlni a meccsbe, hogy azzal komolyan befolyásolt volna bármit is. Sokan bírálták azért is, mert ragaszkodott a kis létszámú játékoskerethez, és azért is, amiért senkit nem igazolt a Leeds januárban, noha világos volt, hogy már csak a rengeteg sérülés miatt is szükség lenne új emberekre (igaz, ez utóbbi nem egyértelműen az ő felelőssége).
Bielsa ilyenkor mindig azt mondta, elégedett a kerettel, és a hiányzók pótlására megfelelők a fiatalok – ám ezekben a fiatalokban mintha mégsem bízott volna. Pedig a 19 éves csatár, Joe Gelhardt a szezon felfedezettje a Leedsnél, többször is igazolta a tehetségét, ám Bielsa mégis gyakrabban nyúlt Tyler Robertshez, aki egyértelműen a szurkolók első számú közellensége lett. Bielsa ragaszkodása a gólerősnek nem mondható, szemlátomást önbizalom-problémákkal küzdő Robertshez tényleg nehezen magyarázható, miközben több tehetséges fiatal alig kapott lehetőséget, noha a szélső Crysencio Summerville vagy a középpályás Lewis Bate már megmutatta, lehet rá számítani.
Ez utóbbiak valóban mind bizonyíthatnák akár azt is, hogy Bielsa tényleg elvesztette a kontrollt, és a klubvezetés jókor lépett, mielőtt még nagyobb bajba kerülne a klub. Csakhogy, végigkövetve Bielsa három és fél évét Leedsben, kis túlzással folyamatosan a katasztrófa szélén egyensúlyozott, akár azt is mondhatnám, lubickolt a káoszban, és rendszeresen megkapta ugyanezeket a bírálatokat: Miért nincs B terv? Miért nem tud belenyúlni a meccsekbe? Miért játszanak folyton ugyanazok, miért nem frissít? Miért nem lehet rendesen védekezni a szögletek ellen? Miért vannak kedvencei?
Még olyan alapembereket is kikezdtek a szurkolók, mint például Bamford, akit az első két idényében nem is nagyon fogadtak el, hogy aztán az első Premier League-idényében mégis lőjön tizenhét gólt, sőt, bejátssza magát az angol válogatottba is. De átment ezen a fázison korábban több másik alapember is, ám a vége mindig az lett, hogy Bielsának volt igaza.
Érdemes felfrissíteni azt is, hogy az előző három, sikeres idényben is voltak igen komoly krízisek: rögtön az elsőben a remekül szereplő Leeds az utolsó hetekben látványosan összecsuklott, mire a szakkommentátorok többsége igazolva látta az elméleteket arról, hogy Bielsa túlhajtotta a játékosait. Ő viszont csak még keményebb alapozást vezényelt, és nem változtatott semmi lényegesen. A második idényben sikerült kivívni ugyan a feljutást, de itt is akadt több olyan időszak is, amikor sokan felvetették, hogy Bielsát kiismerték az ellenfelek, hogy nincs B terve, hogy csak egyféle taktikát ismer stb. – ugye, ismerős bírálatok?
Igaz, egyesek még mindig azzal magyarázták ezt, hogy ez csakis a koronavírus miatti kényszerszünet miatt alakulhatott így, mert a bajnokság leállása közben sikerült a holtfáradt játékosokat újratölteni. A harmadik idényben is voltak időszakok, amikor aggódni lehetett, ráfizet a Leeds a bátor játékára, de végül gond nélkül bent maradt a csapat, sőt, a közkedvelt elméletekre is rácáfolt azzal, hogy a klub pont a szezon végén lendült igazán formába, az utolsó tizenegy meccséből egyet veszített csak el, hetet pedig megnyert (ebbe beletartozott a bajnok Manchester City otthonában megnyert mérkőzés is). Hiába kérdőjelezték meg sokszor és sokan, Bielsának mégis mindig igaza volt.
Már most úgy emlegetik, mint a Leeds története legnagyobb edzőjét a hatvanas-hetvenes évekbeli, legendás nagycsapatát összerakó Don Revie óta, és tényleg érdemes feleleveníteni, hogy Bielsa egy olyan klubhoz szerződött 2018 nyarán, amely évek óta a másodosztály középcsapata volt. Egy-két igazolást leszámítva ráadásul azokhoz a játékosokhoz nyúlt, akikről előzőleg senki nem gondolta volna, hogy többre lennének képesek ennél. Kalvin Phillips középszerű Championship-középpályás volt; Mateusz Klichről az előző szakvezetés azt gondolta, nem üti meg a szintet, ezért elküldték kölcsönbe Hollandiába; Stuart Dallas végképp kevés jelét mutatta, hogy egyszer majd egy minden poszton bevethető, univerzális szuperember lesz belőle, és így tovább.
Bielsa ráadásul egyben is tartotta a csapat magát: a fentieken kívül Luke Ayling, Cooper, Jack Harrison és Adam Forshaw is a klubnál volt már Bielsa érkezése előtt is, de a mai napig alapemberek a Leedsnél. Bielsa ennek a pénzcentrikus, „szerezzünk egy gazdag tulajdonost és vegyünk minél több világsztárt” szemléletnek az antitézisét testesítette meg, amikor lesajnált játékosokból épített egy széles körben csodált csapatot. És ez nem túlzás, tavaly tényleg új színt hozott a Leeds a Premier League-be.
Ez a csapat nem állt be védekezni, akárki is volt az ellenfél, és semmi sem állt távolabb tőle a Mourinho-féle pragmatikus célfocinál. Bielsa nem panaszkodott, ha a klubvezetés nem vásárolta meg a kedvéért a fél világot, és akkor sem hisztizett, ha esetleg a csapata kárára tévedett a játékvezető. Tényleg egy páratlan jelenség volt, aki mellesleg az életvitelével és a közvetlenségével is meghódította a leedsieket: mindenki tudta, hogy melyik kávézóba jár, és azt is, hogy egy édességbolt fölötti szerény lakásban lakik.
Nyilvánvaló, hogy ilyen edzőt nem fognak találni még egyet, ezért a Leeds megpróbált egy olyan utódot hozni, aki legalább hasonló stílusban játszatja a csapatát. Csakhogy Jesse Marsch egyelőre még csak Amerikában és Ausztriában bizonyított, és fél évig se húzta az eddigi egyetlen topligás állásában, az RB Leipzig kispadján.
Ráadásul egyből nagyon éles helyzetben kell majd bizonyítania, mivel a Leeds két ponttal előzi csak a még kiesőhelyen álló Burnley-t, amely mellesleg két meccsel kevesebbet is játszott. Még komolyabb érv, hogy ez a keret Bielsára van kitalálva, ezek a játékosok kis túlzással az ő teremtményei, nagyon nehéz lesz elképzelni, hogy bárki más alatt akárcsak megközelítőleg is úgy működnének, ahogy Bielsa alatt tudtak.
Aztán persze lehet, hogy megint csak a leedsi klubvezetésnek lesz igaza, hiszen Bielsa érkezése előtt is a többség arra számított, a hírhedten kiszámíthatatlan argentin edző pár hónap, esetleg pár hét után már nem is lesz a klubnál. De ha még sikerül is bent tartania Marschnak a csapatot, akkor is nehéz elképzelni, hogy ez a Leeds – akár több évtizedes rivalizálásokat is felülírva – újra mindenki második számú kedvenc csapata legyen.