Mitől függ, hogy valaki él-e a tehetségével? Miért van az, hogy a tálentum még nem garancia a sikerre? Mi a közös azokban a sportolókban, akik eljutottak a csúcsra?
Ezeket a kérdéseket Peter Fuller még 1977-ben járta körbe a The Champions (A bajnokok) című könyvében. Fuller a kor élsportolóit vizsgálva (köztük az ökölvívó Muhammad Alit, a sakkmester Bobby Fischert vagy a gyorsulási verseny rekordját többször megdöntő Donald Campbellt) arra a következtetésre jutott, hogy az egyik legfontosabb megkülönböztető tényező a motivációs hajtóerő, melynek forrását a sportolók gyermekkorában kell keresni – azon belül is az apával való kapcsolatban.
Elemzésében a pszichoanalitka azon jelenségét veszi elő, mely szerint a fiúk kisgyermekkorban az apjukban nemcsak a védelmezőt és a példaképet látják, hanem az anyai szeretetért küzdő ellenfelet is. Az így kialakuló belső konfliktusban a gyermek tudat alatt szorongani kezd, hogy az anyai szeret iránti éhsége miatt büntetésben lesz része, ezért az apa iránt egyszerre keverednek benne a csodálat, a rivalizálás és a félelem érzései.
Ezek a vegyülő érzések aztán később a felnőttkorra a megfelelő polcra kerülnek – igaz egyén- és környezetfüggő, hogy milyen mértékben. A büntetéstől való félelem ugyanakkor egyesekben átfordulhat a kudarctól való félelemmé, amit élsportolók versenyhelyzetekben tudnak kamatoztatni.
A könyv elsősorban egyéni sportokban kimagasló sportolók példáján keresztül vitte végig az elméletet, van viszont egy labdarúgó, akinek a karrierjét – ha nem is tudományos alapossággal, de – érdemes ilyen szemüvegen keresztül vizsgálni. Ő Hatem Ben Arfa.
Ha rápillantunk Ben Arfa pályafutására, sokaknak feltűnhet, hogy az egész tele van csúcsokkal és árkokkal. Nemrég úgy szerződött a tavalyi francia bajnok Lille-hez, hogy előtte nem volt klubja, azelőtt pedig rövid periódusokig dohosodott olyan lecsúszott klubokban, mint a Bordeaux vagy Real Valladolid. Négy éve még a Paris Saint-Germain foglalkoztatta.
A játékos családi háttere és származása ugyan nem zűrös, de összetett. Ben Arfa Párizs külvárosában nevelkedett, édesanyja francia, édesapja tunéziai származású, utóbbi maga is focizott korábban a nemzeti válogatottban. Ben Arfa már egészen fiatalon így nyilatkozott családi hátteréről: “Mindig is nehezemre esett tisztelni a tekintélyt. Ez sokszor frusztrált. Az apám sosem mondta, hogy szeretne, vagy ilyesmi. Az életemben nem nagyon találkoztam önzetlenséggel, miközben sokszor támogatott, meccsekre vitt, gyakoroltatott, de sosem mutatta ki az érzéseit.”
Maradva a könyv keretrendszerénél, felmerül a kérdés, hogy Ben Arfa édesapja mennyiben tudott atyai szerepet vállalni fia felé, vagy átcsúszott-e olykor edző-diák kapcsolatba? Táplált-e tudat alatt irigységet a nála tehetségesebb fiával szemben? Mennyire erősítette benne, hogy fel tud nőni a feladathoz? Lehetséges-e, hogy Ben Arfában tudat alatt kialakult volna egy olyan félelem, hogy a sikerével egyszerre fog elégedettséget és frusztrációt okozni az apjában, ami esetleg retorziót vonna maga után?
Ben Arfát már gyermekkorában csodagyereknek tartották. Az edzéseken a környező falvak lakói is ellátogattak, hogy saját szemükkel is megnézzék, kivel állnak szemben. Ben Arfa élvezte az érdeklődést, de mint mondta, “gyorsan teherré változott és hátráltatott.
Amikor fiatal vagy és még nem alakult ki a belső egyensúlyod, könnyen eltévedhetsz. Arra gondolsz, hogy többet megengedhetsz magadnak, aztán eljutsz oda, hogy neked mindent szabad.
A lépcsőfokokat gyorsan vette. 12 évesen már bekerült a legnagyobb franciaországi edzőközpontba, a Clairefontaine-be, ahol korábban megfordult Thierry Henry, David Trezeguet és Nicolas Anelka is. Az ott töltött idejéről dokumentumfilm készült, ahol pont elkaptak egy árulkodó jelenetet, amikor a fiatal Ben Arfa az egyik társával, Abou Diabyval akaszkodik össze.
Diaby hiába volt egy fejjel magasabb, Ben Arfát láthatóan nem hatotta meg az erőfölény. Provokálta, lökdöste és szinte élvezte, ahogy kitette magát a veszélynek.
Ben Arfa 15 évesen került a Lyon akadémiájára és 20 éves korára már rendszeres kezdő volt a felnőttcsapatban. Az edzésekről viszont furcsa pletykák szűrődtek ki: hol elkésett az összetartásról, hol összeverekedett csapattársával, Sébastien Squillacival. 2008 márciusában épp meghosszabbította szerződését, amikor az Olympique Marseille kopogtatott az ajtón.
A tárgyalások hamar elfajultak és a vége az lett, hogy Ben Arfa nem jelent meg többé az edzéseken. „A klub nem volt elegáns velem” – nyilatkozta a szakításról, mintha nem lett volna átmenet egy munkaviszony alá-fölérendeltsége és a totális lázongás között.
Mindeközben más apafigurák is feltűntek az életében: Ben Arfa a vallás felé fordult, könyveket olvasott, istentiszteletekre járt és egy imámmal folytatott rendszeresen eszmecserét. „Akkoriban nagyon sérülékeny voltam” – emlékszik vissza Ben Arfa.
„Lett egy szellemi vezetőm, akivel nagyon megértettük egymást. Amikor viszont imádkoznunk kellett, meg kellett volna csókolnom a lábát, ezt viszont nem tudtam elfogadni.
Az egóm nem engedte. Nem tudtam megtenni. Majdnem beléptem egy szektába, de még idő előtt elszöktem
A kimeneteltől függetlenül könnyű kiolvasni, ahogy az ifjú Ben Arfa egy apafigura után sóvárgott, aki betölthetett volna egyfajta űrt az életében.
A Marseille-nél szinte kottára megismétlődött ugyanaz a viselkedési minta, ami a Lyonban is. Társai közül Djibril Cissével, majd Modeste M’bamival verekedett össze. Edzőjével, Eric Geretsszel is összeszólalkozott: egy meccsen nem volt hajlandó felállni a kispadról bemelegíteni. Később edzéseket hagyott ki és új edzőjével, Didier Deschamps-pal sem lett jobb a helyzet. Ben Arfa lépni akart, ügynöke pedig olyan klubok érdeklődését tolmácsolta, mint a Hoffenheim, a Liverpool vagy a Newcastle. Ben Arfa – családja javaslata ellenére – a Newcastle-t választotta, mindezt úgy, hogy egyedül és hívatlanul elutazott Angliába a szerződéséről tárgyalni.
A Newcastle két okból lehetett érdekes: a klub és közönsége szerette egyfajta hősies státuszba emelni a játékosait, Ben Arfa gyermekkora és kamaszévei pedig egybeestek azzal, amikor David Ginola vagy Laurent Robert voltak a Newcastle sikeresebb időszakának húzónevei. A másik, hogy Ben Arfa megkedvelhette az akkori vezetőedző Chris Hughton nyugodt, baráti és kimért személyiségét. Az eligazolás körülményei viszont ismét azt rajzolják ki, nagyon gyorsan bizalmatlanná vált és idő után mindent maga akart megoldani.
Azokban az időkben élete két fontos szereplője is összeszólalkozott. Ben Arfa apja, Kamel azt állította, hogy a játékos ügynöke, Michel Ouazzine eltérítette a fiát a helyes útról.
A fiam reputációja olyan, mint egy huligáné. Egy guru kezében van, aki elszakította a családjától. Csak a hátán akar élősködni és minél több pénzt elszívni
A vitából kirajzolódik, ahogy két apafigura egymás ellen fordul és a gyermek lelkéért folytat harcot. Ben Arfa a kijelentésre azt válaszolta: „Az apám azt mond, amit akar. Nem vagyok gyerek. Én döntök, nem manipulálhat engem.” A szavaiban ott van a függetlenségre való törekvés, de a háttérben mégis megbújt egyfajta kamaszkori naivitás. Szavainak olyan éle volt, mint amikor egy gyerek lázad a szülei ellen.
A pszichoanalitika szerint a túlzott függetlenségre való törekvés egy gyermeki válasz egy diszfunkcionális családi kapcsolatra. Mivel a gyermek nem tud bízni az apában, a szorongását azzal fedi el, hogy azt mondja, nincs rá szüksége. A világ problémáira ezért azzal felel, hogy fantáziavilágot gyárt, és elkezd a saját sebezhetetlenségébe kapaszkodni.
Ben Arfa egyik fantáziája az lett, hogy egymaga is el tud dönteni meccseket. Mivel kiskorától kezdve szédületesen bánt a labdával, sokszor egyszerűen kisajátította azt, amivel távolságot tudott tartani másoktól – csakhogy ezzel maga ellen fordította a csapattársait és edzőit is. Ez a fajta függetlenség ugyanakkor vonzó volt a rajongók körében. Varázslatosnak és művésziesnek tartották a játékát, ami színt vitt az unalmas hétköznapokba.
A Newcastle-nél minden álomszerűen indult. Az Everton ellen rögtön győzelemmel kezdett, álomgólokat rúgott, nem sokra rá viszont a Manchester City ellen eltörték a lábát.
A számításait még jobban keresztülhúzta, hogy Christ Hughtont is elküldték és a helyére érkező Alan Pardew-val már nem volt meg ugyanaz az összhang. Edzője többször kifogásolta, hogy Ben Arfa nem veszi ki a részét a védelmi feladatokból és hogy az edzéseken nem dolgozik eleget. Ben Arfa ugyanakkor mintha tanult volna. „Próbálok jó csapattárs lenni. Keményebben dolgozom, mint valaha. Mindig frusztrál, ha nem vagyok kezdő, de ahelyett, hogy összetűzésbe keverednék, inkább elengedem, mert tudom, hogy csak veszítenék vele. Alávetem magam az ő tekintélyének. Nem fogok ölre menni.”
Így is gondolta, vagy csak mondta? Ezekből a szavakból inkább könyvszerű, betanult panelek köszöntek vissza.
Amikor Ben Arfát akkoriban arról kérdezték, kit tart a legjobb edzőnek, akivel valaha dolgozott, a 2010-ben csúnyán megbukott francia szövetségi kapitányt, Raymond Domenechet hozta fel.
Megértett engem. Láttam a szemén. Mellette bíztam magamban, mert vannak edzők, akik csak beszélnek, de nem hiszik el, amit mondanak. Ezt érezni kell
Ben Arfa kimondottan az edzőitől tette függővé a kedélyállapotát, ami túlérzékenységre vagy alacsony önbizalomra vall. Felmerült a kérdés, hogy mihez kezdett, ha kritikával találta szembe magát? Voltak-e más konfliktuskezelési modelljei, mint a fegyverletétel vagy a hidak felgyújtása?
A folytatást sokan ismerik. Ben Arfa a social mediára gyártott labdarúgó prototípusa lett, akinek szemkápráztató cseleit és elbűvölő trükkjeit néhány másodperces videókban végtelenítve lehetett pörgetni. A szurkolók a keblükre ölelték, arcát Che Guevara-portréra applikálták, alá a HOPE-feliratot rajzolták. Pardew-val viszont annyira nem értették meg egymást, hogy az edzésekről gyakorlatilag kizárták. Amikor a helyzet tarthatatlan lett, a Hull Citynek adták kölcsön.
Csapata nem sokkal később a Newcastle-hez látogatott, ám Ben Arfát nem nevezhették a meccsre – a játékos viszont nem tartott a csapatával, helyette vonattal utazott fel, majd a Newcastle szektorában foglalt helyet, ahelyett, hogy az új csapattársaival töltötte volna az időt. A lassú és keserves vég egyik állomása volt egy olyan meccs, ahol 35 perc után kellett lecserélni. A Hull Citytől távozott, hogy egész egyszerűen Franciaországba utazott és nem jött vissza többé. Amikor edzőjét kérdezték, hol van a játékosa, azt felelte, nem tudja.
Ha valamikor felcsillant némi reménysugár Ben Arfa karrierjében, az a következő állomásán, Nizzában történt, a 2015-2016-os szezonban. A délfrancia városban csend volt, nem vették körbe elvárások és szinte egy csapásra kivirágzott. 37 meccsen 18 gólt lőtt, a csapat gyémántja lett.
Amikor megérkezett, megint ragaszkodott a kontroll látszatához, mintha rajta kívül senki másnak nem lett volna köze ahhoz, hogy hol is kötött ki. „10 perc alatt tudtam, hogy mit akarok. Ha a Real Madrid hívott volna, akkor is nemet mondtam volna nekik. Itt olyan emberek vannak, akik bíznak bennem, nem akarnak folyton ítélkezni felettem”. A sikeres idény végére valóra vált egy régi álma: gyerekkori kedvenc klubja, a Paris Saint-Germain szerződtette.
Párizsban viszont még mézeshetekre sem futotta. A csapat akkori edzőjével, Unai Emeryvel kezdettől fogva nem pendült egy húron, a spanyol edző egy alkalommal állítólag azt kiabálta neki egy edzésen, hogy
ne csinálj úgy, mint Messi! Nem vagy Messi!
Ben Arfa már az alapozásra is túlsúllyal érkezett és lassan épült be a csapatba. Emery játszatta ugyan időnként, de ez már nem ugyanaz a Ben Arfa volt, aki Nizzában szinte a vízen járt. A gyufát akkor húzta ki végleg, amikor a csapat fogadáson a katari emírrel találkozott. Az emír megkérdezte, miért nem játszik többet.
„Nem tudom”, felelte Ben Arfa, „Nasszert kellene megkérdezni, de őt nehezebben érem el, mint magát”. Hogy értsük: a játékos egész egyszerűen bemószerolta főnökét, Nasszer El-Khelaifit a klub tulajdonosánál. Szinte rögtön átadólistára tették.
Ben Arfa viszont tövig nyomta a gázt: a PSG-hez még szerződés kötötte és el is mehetett volna, de inkább nemet mondott a Fenerbahce és a Nizza jelentkezésére. Ben Arfa egy percet nem játszott 18 hónapon keresztül. Amikor már egy éve nem lépett pályára, egy 1 éves szülinapi tortával jutalmazta meg magát. Egy ilyen konfliktus közepette is ahhoz ragaszkodott, hogy úgy tegyen, mintha ez a döntés is rajta múlott volna.
A PSG-n belüli mikrokozmosz maga volt az összesűrített Ben Arfa-jelenség. Mintha jobban kezelte volna a kudarcot, mint a sikert. Minden konfliktusra jutott egy olyan megjegyzése vagy gesztusa, amivel még jobban szította az ellentétet. Egy francia magazinban egy szélsőbaloldali képviselővel készített kereszt interjút, amelyben a filozófia iránti szenvedélyéről értekezett (bevallása szerint nagyon szereti Nietschét) és azon töprengett, hogy valójában egy olyan rendszernek a kárvallottja, melyben nem tud utat törni a tehetség.
Ami a PSG után jött, azt a sors és a személyes bosszú együttállásaként lehet értelmezni. Ben Arfa a Rennes-hez került, ismét egy alacsonyabb rangsorolású klubhoz, ahol ismét a csapat hajtómotorja lett. A szezon végén a Francia Kupa döntőjéig meneteltek, ahol épp a Paris Saint-Germainnel kerültek össze. A döntőben a Rennes gyorsan 2-0-ás hátrányba került, ám kiegyenlítettek és végül szétlövésben diadalmaskodtak, a tizenegyespárbajban Ben Arfa is odaállt és sikerrel vette az akadályt.
„Ez a legszebb trófeám” – örömködött Ben Arfa, aki korábbi nemezisének is odaszúrt egy barcelonai emlékkel. „Csináltunk egy remontadát. Ez van, de hát ez a PSG-nek nem újdonság, hozzászoktak már. Különleges cím ez, főleg Nasszer miatt. Az életben sosem szabad lebecsülni az ellenfeled. Valamikor ugyanis visszatérhet, és erősebben térhet vissza”.
Ben Arfa jelenleg a Lille játékosa és fizikailag ugyan jó formában van, közel 35 évesen már túl van karrierje javán. Szakmai értelemben a legnagyobb szerencsétlensége, hogy nem egy modern játékos.
Korunk focija viszont nem ilyen: az elit csapatok szervezettebbek, koordináltabbak és előfordulhat, hogy egy rossz helyezkedéstől kártyavárként omlik össze egy csapat védekezése.
Ha Ben Arfa a világ összes edzőjével dolgozhatott volna életében, akkor is nehéz lenne megmondani, ki tudta volna igazán kihozni a benne rejlő tehetséget. Sosem volt fogékony a szigorú szeretetre, a kemény kritikákra vagy a „répával és bottal” motiváló edzőkre. A versenyhelyzet vagy a megpiszkált büszkeség inkább feszültséget szültek benne, amit soha nem tudott a maga javára fordítani. Az engedékenységgel is hamar visszaélt – amikor jobban ment a szekér, szinte egyből bedobta a gyeplőt a lovak közé.
Talán akadt volna alkalmas edző, talán nem. Talán a múltból érdekes példa lehet a Manchester United korábbi edzője, Alex Ferguson, akinek már akadt dolga öntörvényű, művészies és éppenséggel francia játékossal: egy bizonyos Eric Cantonával, akiről tudjuk, milyen tettre vetemedett egy olyan szurkolóval szemben, aki beszólt neki a lelátóról.
Kevesen tudják, hogy Ferguson hogyan reagálta le az esetet. Köztudott, hogy a skót szeretett ráförmedni a játékosaira, ha azok nem a legjobbjukat nyújtották, és mivel a meccs 1-1-gyel végződött, Ferguson az öltözőben bekapcsolta a hajszárítós módszert: egyenként elővette Paul Ince-t, Mark Hughest, valamint Gary Pallistert, és percekig kiabált velük, miközben szendvicsmaradékokat hajigált a falhoz.
Tirádája végén aztán berendelt mindenkit másnap reggel kilenc órára egy olyan edzésre, melyen a lelket is kitaposta volna belőlük. Végül Cantonához fordult, és azt mondta:
Ja, és Eric…ilyet nem csinálhatsz, fiam