Miért mérhetetlen és láthatatlan a jó védekezés?

Akár tetszik, akár nem, eljutottunk addig a pontig, míg a labdarúgás eseményeinek majd minden része megmérhető. Bár minőségi súlyozás tekintetében még van hova fejlődni, már nem csupán egyszerű történéseket, vagyis passzokat, lövéseket, pontrúgásokat lehet megszámolni, de akár helyzeteket, komplett szituációkat, kollektív mozgásokat tudunk ilyen módszerrel leírni. Ettől függetlenül, továbbra is – és ez a jövőben is így marad – létfontosságú ezek mellé venni a kontextust, a csapatok megközelítésének változását, a futballisták játékidejét, a videós alátámasztást.

Meghatározható egyes csatárok profilja, hogy honnan képesek helyzetbe kerülni, honnan és milyen módon szeretnek tüzelni. Kihámozható, miben erősek egyes középpályások, hogy rendelkeznek-e azokkal a tulajdonságokkal, amelyek különböző topcsapatok stílusához simulnak. Hogy a szélsők és a szélsővédők a pálya mely szakaszába szeretnek inkább kihúzódni és, hogy a vonal mellől vagy a pálya belső részéről képeznek komolyabb veszélyt. Hogy egy kapus egyszerűen azért találkozik-e olyan sokszor a labdával, mert az együttese rengeteget védekezik, vagy ténylegesen sok bravúrt mutat be és góloktól menti meg az övéit.

Egyetlen egy dolog maradt a mai napig az árnyékban: a védekezés.

Hogy megértsük, miért, meg kell határoznunk az emögött húzódó okokat. A futball alapvetően a labda körül forog – így a statisztikai mutatók is általában a labdás megmozdulásokat összesítik. Szerencsére abban már nincs mulasztásunk, hogy ne ismerjük fel, mennyire hasznos lehet valaki egyszerűen a futásaival, beindulásaival, magára vonva egy védő figyelmét vagy tartva a szerkezetet. Csakhogy két külön dolog egy góllal végződő támadást elindítani egy elmozgással, mint megakadályozni valamit. Ha egy támadó nem is ér hozzá a játékszerhez, sokkal könnyebb megállapítani és mérni, hogy mekkora hatást kelt. Ha összefüggésbe hozható, hogy egy adott típusú cselekedete növeli a csapata esélyét a góllövésre, akkor nyilvánvalóan látszik, mennyire nélkülözhetetlen. Ezzel szemben, ha egy védő jól helyezkedik, előfordulhat, hogy az ellenfél egyszerűen visszafordul vagy máshova passzol. Megelőz. Bár sokkal látványosabb, ha egy bekknek egy-az-egyben kellene szerelnie, akármilyen jó is ezen a téren, megvan az esélye annak, hogy elveszíti a párharcot. A valódi érték annak a zsebében nyugszik, aki úgy helyezkedik, hogy egy esemény meg se történhessen. Ez teljességgel mérhetetlen.

A 2019-20-as idényben, amikor Virgil van Dijk minden idők egyik legdominánsabb középhátvéd teljesítményét mutatta be, és az Aranylabda szavazás második helyén végzett Lionel Messi mögött, a Premier League 165. legtöbb sikeres szerelése fűződött a nevéhez. Labdaszerzések terén a vonatkozó lista 72., blokkok esetében a 158. helyén találjuk. Giorgio Chiellini az elmúlt öt évben még két szerelést sem kísérelt meg 90 percenként – ami viszont a legsokkolóbb, hogy az ellenfelek átlagban egynél is kevesebbszer vezették rá a labdát 1v1-ben. Egy ekkor már bőven 30 fölött járó labdarúgóra, aki sohasem a fürgeségével tűnt ki a mezőnyből. A Liverpool holland klasszisa mindazonáltal az emlegetett szezon során a liga egyik legtöbb fejpárbaján küzdötte át magát sikeresen; a Juventus olasz veteránja pedig mindig is rengetegszer szabadított fel. Olyan mutatók ezek, amik tradicionálisan a védekezést mérik. Van Dijk és Chiellini is kolosszális alakjai a szakmájuknak, ám a precedens épp azt mutatja, hogy kitűnhet bár valaki az egyik számban, az semmit sem determinál. Ha ez így volna, a top5 bajnokságban a labdát legalacsonyabb százalékban birtokló Cádiz belső védője, Alfonso Espino lenne a legjobb hátvéd. Az uruguayi igen dolgos: lévén, hogy az együttese a mérkőzések messze túlnyomó többségét a saját tizenhatosa előtt tölti, minden létező statisztikában a La Liga legjobbjai közé tartozik. Szerelési kísérletek, sikeres szerelések, blokkok, nyomásgyakorlások, labdaszerzések. Mégis, hiába végzi a munkaadója taktikájához illő munkát kiválóan, nem nagyon hallottuk még, hogy Rúben Diassal, Milan Skriniarral vagy Marquinhosszal emlegetnék őt egy szinten.

A test orientációja labdaátvételkor vagy cselezés közben olyan apróságok például, amelyeket csakis a mérkőzések nézése közben vehetünk észre. Ugyanakkor a jó védekezés szinte kizárólag ilyen elemekre épül. Arra, hogy amikor egy hátvédnek a labdával szemben, hátrafelé kell futnia, melyik oldalra fordul, ezáltal melyik irányba tereli a csatárokat – és mennyire gyorsan tud megfordulni, ha irányt váltanak vele szemben. Olvassa-e annyira a játékot, hogy abban a pillanatban ott liheghessen a vetélytárs nyakába, amikor ahhoz beér egy átadás, vagy lemarad és gondolatban lohol a támadók után. Miközben a kapu előtt nem csak lehet, de szükség is van leoktatott mozgásokra, automatizmusokra, a saját térfélen állandóan a másikat kell monitorozni – és ezt kommunikálni. Ha nem beszélnek eleget, nem segítenek egymásnak a társak, összeesik a hátsó sor.

Pontosan emiatt áll fenn az, hogy míg a szélsőket vagy a támadó-középpályásokat a kor lelassítja, elnyüvi és eltompítja, a védők egyre idősebbek, annál tapasztaltabbak. Sokkal kevesebb kárt tesz bennük, ha adott esetben megkopik a sebesség – ugyanis az előbbiekben tárgyalt apróságokban mélyülnek el felbecsülhetetlen részletességgel.

Ez az oka annak, hogy a játékosok felderítése során a hátvédek fejlődését vagy beilleszkedését a legnehezebb megjósolni. Hogyha egy fiatal kiemelkedő számokat hoz, korántsem biztos, hogy egy másik gárdánál, más körülmények között is tartani tudná a szintet. Végképp becsapós, ha valaki hibákat követ el, merthogy ettől függetlenül még könnyedén megeshet, hogy a megfelelő idő elteltével, amikor elegendő szituációt élt át közvetlenül, nagyszerű focista válik belőle a posztján. Az alapok, a mérhetetlen apróságok ez esetben nyilvánvalóan megvoltak neki fiatal korában is. A milanos Simon Kjaer vagy a chelsea-s César Azpilicueta pompás példái ennek a pályaívnek. A klubok ezt a gordiuszi csomót érdekes kutatással vágják át; azt figyelik, hogy a célpontjuk statisztikai profilja hasonlít-e egy már befutott sztárra. Az is jó jel, ha valami kevésnek tűnik – ne feledjük, Van Dijk sem emelkedik ki számszerűleg mindenben. A lényeg, hogy ugyanabban, ugyanannyira legyenek „gyengék”.

Kapcsolódó

Még a falon is átmegy a csendes vezér, aki megmentette Eriksen életét

A dán Simon Kjaer az Eb-n páratlan lélekjelenlétével megmentette csapattársa, Christian Eriksen életét. A Milan vikingje súlyos sérüléssel zárta karrierje legemlékezetesebb évét, de már alig várja, hogy ismét a társak fején ugráljon.

Ezen a nyomon haladva, mivel ezen az akadályon még egy ideig nem gazellázunk át, felépítettem egy rendszert, ami segít osztályozni a középső védők típusait. Miért csak őket? A gólok a pálya közepéről érkeznek – ha természetesen nem is ott fut egy offenzíva, a cél az, hogy ott érjen véget. A vonal mellől nem lehet betalálni. Ennélfogva a szélsőhátvédek területe egy átjáróház, egy csapás, amin keresztül át akarnak jutni a játékosok, így ott sokkal kisebb felelősség mellett lehet agresszívan fellépni. Ha a túlzott hevesség miatt át is bújik valaki, középen még rendbe tehetik a baklövést. Ráadásul a szélen az egyik irányban szűkebb a hely a cselek vagy a felgyorsulások kivitelezésére. Következésképpen abszolút más a két poszt aránya mutatók terén.

A védekező-középpályások szintén lényegesen eltérnek; olyan ütköző, aki óvatoskodik vagy kivár, nincsen, ő ugyanis meghazudtolná a kötelezettségeit. Újfent; máshogy épül fel a statisztikai megoszlás. Vagy sok sikeres szerelésed, lenyúlt labdád és lefülelt passzod van vagy gyengébb minőséget képviselsz.

Úgyhogy következzenek a középhátvédek „fajtái”.

A Pradák (szimbólumok: David Alaba, Alessandro Bastoni, Aymeric Laporte)

A luxustermékek. Mind nagy ambíciójú csapatban szerepelnek, mivel ott jönnek ki az erősségeik. Tökéletesen megfelelnek a modern foci elvárásainak lábbal; nem csupán elfogadható a passzjátékuk, kifejezetten fontos szerepet töltenek be a labdakihozatalokban. Bár nem kiemelkedő a szerelőkészségük, az agyuknak, illetve rendkívüli gyorsaságuknak köszönhetően a legtöbbször sikeresen megugorják az akadályokat. Kifogástalan alapkövei egy labdabirtoklásra alapozó, magas védelmi vonallal operáló, agresszívan letámadó csapatnak.

Mágneses térrel bírók (szimbólumok: Virgil van Dijk, Giorgio Chiellini)

A legnagyobbak.

Azok, akik pusztán a jelenlétükkel megrémítik a próbálkozókat, akik a be nem következett események mesterei; vagy megelőzik egy lehetőség kialakulását vagy a támadók eleve visszafordulnak, ha velük kerülnek szembe.

Nem feltétlen ultraprogresszív passzerek, de annyira sarkalatos összetevőivé válhatnak egy védősornak, hogy sok esetben ez lényegtelen.

Iránytűk (szimbólumok: Conor Coady, Stefan de Vrij)

Az igazi vezérek. Elsődleges tulajdonságuk: megállás nélkül, nonstop mutogatnak és kalimpálnak. Ők vezénylik a többieket, ők figyelmeztetnek, mielőtt megesne a baj, és ugyan statisztikailag értelmezhetetlen az a védőmunka, amit nyújtanak, valójában ők működtetik a csapat pajzsát. Kicsit hasonlítanak a következő kategóriához, a türelmes vadászokhoz – az akcióik első lépése hasonló módon a kukkolás és a várakozás. Hozzájuk képest a plusz adalék a vezéregyéniség, a kiugró karakter és az az irányítói véna, amivel a kollégákat koordinálják.

A türelmes vadászok (szimbólumok: Andreas Christensen, Marquinhos, Milan Skriniar, Éder Militao)

Ez a legkülönlegesebb és egyben a legbajosabban felfedezhető fajta. Ők azok a nagymacskák, akik lassan, a magasra nőtt fű mögött közelítenek és ugrásra készen úgy helyezkednek, hogy amikor eljő a megfelelő pillanat, rávethessék magukat az ellenfélre. Az ő számaik sem feltétlen verdesik az eget – nem rohannak bele a kontaktokba. Inkább figyelnek, pásztázzák a pályát és amint rosszul lép a csatár, amint a társuk lelassítja az érkezőt, harapnak. Nem mindenhol működnek, sőt, sok esetben kizárólag egy három védős felállás domborítja ki az erényeiket. De, ha a menedzserük képes beilleszteni őket, akkor megfizethetetlen értéket képviselnek – főleg amiatt, mert az átlagon felüli játékolvasási adottságuk nem csak hátrafelé hasznosítható. Más téren is utat fog törni.

Pitbullok (szimbólumok: Dayot Upamecano, Gianluca Mancini, Fikayo Tomori)

A klasszikus középhátvéd-csoportosítás szerint kutyák és macskák dolgoznak a kapusok előtt. Nos, a pitbullok hasonló analógia alapján kapták a nevüket. Ők a legagresszívebbek, azok, akik rombolnak, tombolnak és törnek-zúznak. Több, mint észrevehetőek a mutatóik; megannyiszor szerelnek és mennek bele párbajokba, mind a földön, mind a levegőben. Mint a türelmes vadászok, ezek a harapós fickók sem találnak otthonra akárhol – mindenképp szükség mutatkozik egy segítő kézre, aki takarít mögöttük.

Röplabdások (szimbólumok: James Tarkowski, Alfonso Espino)

A kiscsapatok nagymenői. Beilleszthetetlenek egy kezdeményező alakulatba és nem is elemzik túlontúl kimagaslóan a játékot. Az igazán elsőrangú képességük, hogy végtelenül megbízhatóak és stabilak. Mindent igyekeznek visszaküldeni oda, ahonnan jött, általában a lehető legegyszerűbb módon. Ha a találkozók zömében beadásokat is kell kivágniuk vagy beindulásokat semlegesíteniük, nagyon ritkán törnek meg a nyomás alatt. Sok szerelési kísérlet, sok megnyert fejpárbaj – azonban ne feledjük, ez semmit sem garantál. Ha nem kiesés ellen küzdő klubokban futnának ki a zöld gyepre, máris komoly gondjaik adódnának.

Néhányuknál kimondottan fontos, hogy mekkora teher helyezhető a labdarúgóra a passzjáték során, de ezt a hat „fajt” ezzel a szemponttal még tovább lehetne árnyalni, labdával erős és labdával gyenge alosztályokra. Ahogy egyesek nem illenek bele egyetlen profilba – hibridek. Kiváltképp igaz ez a veteránokra, a magukra pakolt tapasztalatnak köszönhetően. Álljon itt közülük néhány mérvadó név.

Hibridek

• Mágneses iránytű: Rúben Dias
• Irányító pitbullok: Kalidou Koulibaly, Sergio Ramos, Simon Kjaer
• Türelmes Pradák: John Stones, Gerard Piqué, Jules Koundé, Niklas Süle
• Türelmes irányítók: Leonardo Bonucci, Thiago Silva
• Luxus pitbull: Antonio Rüdiger, Joel Matip

Az analitikus megközelítés és a statisztikák hatalmas támogatást nyújtanak a vezetőségek, az edzők, az újságírók és a nézők számára is – fölöttébb leegyszerűsítik az ember dolgát. Kivéve a védekezést.

Ott egyelőre marad a kitartó megfigyelés és a kontextus folyamatos keresése.