Kezdjük rögtön azzal, hogy az Afrika Kupának egyedi hangulata van. Egyrészt a múltja miatt: folklórja egészen az ötvenes évekre nyúlik vissza és olyan történetek övezik, amelyek egyszerre felemelőek és drámaiak.
- Egyiptom győzelme egy angol edzővel a kispadján ’86-ban,
- Zambia diadala 2012-ben, melyen megemlékeztek a korábban repülőgép-szerencsétlenségben meghalt válogatott tagjaira,
- a surranópályán nyerő kongói válogatott ’72-ben,
- az Abedi Pelé (André és Jordan Ayew édesapja) vezette Ghána győzelme egy 11-10-re végződő szétlövés után ’92-ben.
Ahány rendező ország, annyi kulturális sajátosság. A lelátókon és szurkolói zónákban a néphagyományainak öltözött szurkolók táncolnak, miközben a válogatottak kispadján olyan – jellemzően – külföldi edzők munkálkodnak, akik a saját filozófiájukat keverik csapatuk helyi sajátosságaival. Fontos motívum az is, amikor egy nemzet az éppen forduló politikai széljárását pecsételi meg egy győzelemmel: ez történt az apartheidrendszer után felálló Dél-Afrikai Köztársasággal 1996-ban.
Az idei kiírást az 1982 óta hatalmon lévő Paul Biya vezette Kamerunban rendezik, ahol a légkör nem a legnyugodtabb. Diktatúrájában több szeparatista szervezet (köztük a Boko Haram) is tevékenykedik, amik azzal fenyegetőztek, hogy a torna idején sem óhajtanak tűzszünetet tartani. Az első meccseken a lelátók erősen gyérnek mutatkoztak, ezért a kameruni kormány gyorsan változtatott a Covid-szabályozásokon, így ma már egyetlen negatív antigén teszttel is beengedik a szurkolókat. A torna megnyitója előtt nem sokkal egy ellenzéki szenátort is meggyilkoltak.
Az sem javított a helyzeten, hogy Kamerun csak azért rendez idén tornát, mert 2019-ben már elvették tőlük a jogot a felkészületlenségre hivatkozva. Három évvel később viszont ott tartunk, hogy a doualai stadion gyepének rettenetes állapota miatt mérkőzések áthelyezéséről folytatnak válságtanácskozásokat.
Ahogy a torna haladt, egyre több baki történt. Elrontották Mauritánia himnuszát. A gaboni válogatott tagjai sztrájkba fogtak, mert nem kapták meg előre beígért bónuszaikat. Egy újságíró arról faggatta az algériai válogatott szövetségi kapitányát, hogy milyennek tartja az elefántcsontparti időjárást, miközben egy másik országban rendezik a tornát. Aztán, ami elromolhatott, az el is romlott: a torna hivatalos Youtube-csatornáján a közvetítések fél óra után felmondták a szolgálatot és
A hiba persze a folyamat része. Igazságtalan lenne minden gikszert a helyi viszonyokra visszavezetni: végtére is, nemrég Andorra himnuszát is felcserélték az albánra, a francia válogatott tagjai is sztrájkoltak egy torna idején a világ szeme láttára, és a legutóbbi Bajnokok Ligája-sorsolás sem úgy ment le, mint ahogy tervezték. Az esetek mégsem vetnek jó fényt az Afrikai Labdarúgó Szövetségre és csak mélyíteni fogják azt a szakadékot, mely a legerősebb európai bajnokságok képviselőivel alakult ki, akik komoly energiákat mozgósítottak azért, hogy megtorpedózzák az idei rendezést.
Dávid nyert, Góliát elesett
Az első forduló legnagyobb meglepetését a címvédő Algéria kiesése okozta: a végelszámolásban mindössze egy ponttal és egyetlen szerzett góllal csoportjuk utolsó helyén végeztek. Djamel Belmadi csapata korábban hihetetlen veretlenségi sorozatot futott, és a szövetségi kapitány színre lépése óta komplett metamorfózison esett át, most viszont egyszerűen semmi nem jött össze. Három meccsük alatt 39 (!) kapura tartó lövést eresztettek meg, amiből egyetlen találatuk született. Riyad Mahrez a harmadik, mindent eldöntő meccsen egy tizenegyest a kapufára bombázott. A balszerencse ilyen szintű mértéke arra enged következtetni, hogy a csapat bejáratottan játszik, csak a koncentrációban valami félrecsúszott. Talán a túlzott nyomás, talán a sikerszéria mámora játszott közre.
Ha nem is kiáltották ki Ghánát favoritnak, de az Ayew-fivérekkel és Thomas Partey-val felálló válogatott attól a Comore-szigetektől kapott ki, melynek többségét francia bajnokságban játszó játékosok alkotják. A torna szenzációja volt, ahogy a 800 ezres lakosú, a FIFA-ranglista 132. helyén jegyzett indiai-óceáni szigetcsoport 3-2-re gyűrte le a Fekete Gyémántokat.
Nigéria az a csapat, amely eddig a legkevesebbet szenvedett a tornán. Vagy mondjuk úgy: fájdalmaik még a kiírás előtt léptek fel. Három kulcsfontosságú támadójuk (Victor Osimhen, Odion Ighalo, Paul Onuachu) is otthon maradt, ennek ellenére egyedüli csapatként rámolták be a maximális kilenc pontot, miközben legyőzték legkomolyabb riválisukat, Egyiptomot is. A nigériaiak játéka sokszor sterilnek tűnik és hajlamosak hosszú percekre nyúló, U-alakú körbe passzokra, ugyanakkor két szélsőjük (Moses Simon és Samuel Chukwueze) is pontosan tudja, mikor kell kivárni és mikor érdemes cselekre vállalkozni. Csatáruk, Awoniyi rengeteg passzhoz jut és számos lövéssel próbálkozik, de egyelőre kevés hatékonysággal, pedig a Bundesligában már kilenc találatnál jár az Union Berlinben. A Szuper Sasok a torna egyik esélyesévé léptek elő, vagy ahogy a korábbi nigériai legenda, Augustine Jay-Jay Okocha fogalmazott:
Nigériával visszatért a félelemfaktor.
Elefántcsontpart még vegyes képet fest. Időnként ragyogóak, máskor középszerűek – Egyenlítői Guineát legyőzték, Sierra Leone ellen csak döntetlenre futotta, majd Algériát sikerült maguk alá gyűrni. Patrice Beamelle együttese szereti kihasználni a pálya szélességét, és szárnyvédői révén rengeteg beadással próbálkoznak, ám furcsa módon toronycsatárukhoz, Sébastien Hallerhez kevés labda jut el (18-ból mindössze 2). Az Ajax Amszterdam csatárát inkább a felívelt labdák begyűjtésére használják, és csúsztatott fejeseivel, vagy visszatett passzaival indítja be a támadásokat.
Komoly pályázónak tűnik még Kamerun. Csoportjukat viszonylagos szélcsendben nyerték meg, játékuk pedig egész kidolgozott: a labdás játéknál jobbhátvédjük, Collins Fai lép feljebb pár fokot, így egy 4-3-3-as alakzatból 3-4-3-re váltanak, ahol a jobb oldali támadó, Moumi Ngamaleu beljebb lép labdákat kérni. A csapat tele van sokat futó, területbe beinduló, a labdás játékosnak különböző passzopciókat nyújtó játékossal, miközben támadásbeli csomópontjuk, Vincent Aboubakar a csapat hét góljából már ötöt vállalt.
A felhozatalához képest kimondottan gyenge és cseppet sem meggyőző játékot mutat Szenegál, mely ugyan megnyerte csoportját, mégis aggasztóan hiányzik belőlük a kreativitás. Aliou Cissé emberei a torna leggyengébb meccsét játszották Guinea ellen ellen, ahol a borzasztóan alacsony passzpontosság mellett a két csapat összesen kevesebbet passzolt, mint amennyit általában egy csapat szokott.
Sadio Manéval, Idrissa Gueye-jel, Cheikou Kouyatéval és Boulaye Diával a sorukban ez egyelőre még nagyon kevés.
Csalóka képet fest még Marokkó. Az afrikai válogatottakat jól ismerő Vahid Halihodzic csapata Achraf Hakimi és Sofiane Boufal vezetésével nagyszerű pillanatokra képes, ám időnként komoly egyéni hibák is becsúsznak. Csoportjuk nem volt túl megerőltető: Gabon és a Comore-szigetek mellett a szétesett Ghánán kellett átlépniük. Ahogy a torna halad, várható tőlük, hogy magasabb fokozatba kapcsolnak.
Egyéb említésre méltó pillanatok:
- Salim Ben Boina, comore-szigeteki kapus teljesítménye Marokkó ellen: a második félidőben hét lövést is hárított, egy tizenegyest is megfogott. A meccs embere lett, a trófea átvételekor el is sírta magát.
- Sierre Leone 25 éve nem vett részt a tornán, a csoportkör után kiestek, ugyanakkor bennük volt a bravúr lehetősége: csapatukat zömében angliai születésű játékosok alkották. Steven Caulker, korosztályos angol válogatott védője volt, Osman Kakay Queen’s Park Rangers-, Sullay Kaikai Wycombe-, Kevin Wright Chelsea-nevelés, Idris Kanu a Peterborough, Daniel Francis a Bradford játékosa, de még Mustapha Bundu is kapott egy ösztöndíjat egy gloucestershire-i iskolába.
- A tunéziai válogatott hullámvasútja: először is a Mali ellen botrányba torkollott mérkőzés. Később Mauritánia ellen sikerült nyerniük, csakhogy a harmadik meccsük előtt járvány ütött ki a csapatban és 12 játékosuk nélkül kellett kiállniuk. Kikaptak Gambiától, ám csoportharmadikként továbbjutottak. Mindezt úgy, hogy a csoportkörben mind a három tizenegyesüket kihagyták.