Kezdjük rögtön azzal, hogy az Afrika Kupának egyedi hangulata van. Egyrészt a múltja miatt: folklórja egészen az ötvenes évekre nyúlik vissza és olyan történetek övezik, amelyek egyszerre felemelőek és drámaiak.
- Egyiptom győzelme egy angol edzővel a kispadján ’86-ban,
- Zambia diadala 2012-ben, melyen megemlékeztek a korábban repülőgép-szerencsétlenségben meghalt válogatott tagjaira,
- a surranópályán nyerő kongói válogatott ’72-ben,
- az Abedi Pelé (André és Jordan Ayew édesapja) vezette Ghána győzelme egy 11-10-re végződő szétlövés után ’92-ben.
Ahány rendező ország, annyi kulturális sajátosság. A lelátókon és szurkolói zónákban a néphagyományainak öltözött szurkolók táncolnak, miközben a válogatottak kispadján olyan – jellemzően – külföldi edzők munkálkodnak, akik a saját filozófiájukat keverik csapatuk helyi sajátosságaival. Fontos motívum az is, amikor egy nemzet az éppen forduló politikai széljárását pecsételi meg egy győzelemmel: ez történt az apartheidrendszer után felálló Dél-Afrikai Köztársasággal 1996-ban.
Az idei kiírást az 1982 óta hatalmon lévő Paul Biya vezette Kamerunban rendezik, ahol a légkör nem a legnyugodtabb. Diktatúrájában több szeparatista szervezet (köztük a Boko Haram) is tevékenykedik, amik azzal fenyegetőztek, hogy a torna idején sem óhajtanak tűzszünetet tartani. Az első meccseken a lelátók erősen gyérnek mutatkoztak, ezért a kameruni kormány gyorsan változtatott a Covid-szabályozásokon, így ma már egyetlen negatív antigén teszttel is beengedik a szurkolókat. A torna megnyitója előtt nem sokkal egy ellenzéki szenátort is meggyilkoltak.
