Búcsú a Puskás, Gento balszárny szélsőjétől, aki 11 másodpercen belül futotta a 100 métert – labdával

Semmi túlzás nincs abban, hogy Gento a magyarok nagy barátja volt, elvégre hosszú évekig Puskás Ferenccel alkotta a balszárnyat a királyi gárdában, míg akkor, amikor – 1955-ben, az angolok elleni madridi 1-1 alkalmával – bemutatkozott a spanyol válogatottban, Kubala László játszott centert. A búcsúmeccsén pedig Bene Ferenc futballozott a Real Madrid csatársorának jobb oldalán.

A Pacónak becézett Gento tizenkét bajnoki címet nyert a nagy fehérekkel, és

hatszor hódította el a Bajnokcsapatok Európa Kupáját.

A „nyolcszor játszott BEK-döntőt” megfogalmazás pedig szó szerint értendő, mert valamennyi csúcstalálkozón pályára lépett, s az azokon kivívott hat diadal egyedülálló teljesítmény.

Nem mellesleg: 1957-ben ő szerezte a második gólt a Fiorentina-finálén (2-0). Egy évvel később még értékesebbet lőtt, mert a hosszabbításos brüsszeli döntőben a 107. percben küldte a labdát a kétszer is vezető Milan hálójába (3-2). Ezzel az alakításával győzött harmadszor a Real Madrid, a spanyol sajtó elnevezte Gentót „Európa Kupa úrnak”.

A Madridnak és szélsőjének két egészen különleges ötös sorozata volt. A csapat 1956 és 1960 között egymás után ötször nyerte el a BEK-et, majd 1961-től 1965-ig szériában vitte el a pálmát a spanyol bajnokságban. Az együttes az 1960/61-es évadban csak két vereséget szenvedett, az Atletico Madridtól és a Valladolidtól kapott ki, majd az 1968/69-es szezonban csupán egyszer maradt alul (az Elche mért rá 1-0-s csapást). Pedig akkor már nem volt Di Stefano, Puskás, Rial…

Ahogyan az 1964-es Eb-n sem volt. Meg Gento sem. José Villalonga szövetségi kapitánynak elege lett abból, hogy a válogatott folyton befürdik a klubfutball legragyogóbb sztárjaival, és a fiatalokat – Marcelino, Pereda, Lapetra – kezdte forszírozni. Gento a nyolcaddöntőből még továbblőtte a csapatot a legjobb nyolc közé: az otthoni szerény 1-1 után Belfastban győztes gólt rúgott az északíreknek (1-0). Hálából az összes további meccsen Carlos Lapetra játszott balszélsőt. Villalonga nagy rizikót vállalt az új támadósorral, de sajnos bejött a húzása: a spanyolok a madridi elődöntőben – kétszer negyedórás hosszabbítás után – 2-1-re legyőzték a magyarokat, majd a rendes játékidőben ugyancsak 2-1-re nyertek a szovjet válogatottal vívott döntőben.

Gento máskor találkozott honfitársainkkal. Először az 1958-as BEK-elődöntőben járt Budapesten, és nem bánta, hogy Pierre Schwinté francia játékvezető a második félidő első negyedórájában, 2-0-s Vasas-vezetésnél nem ítélt újabb gólt, jóllehet José Maria Zarraga a korabeli fotók tanúsága szerint a kapuvonalról belülről vágta ki a labdát. A Madrid 4-0-s előnnyel érkezett, de nem várt nehézségekbe ütközött. Másodszorra, 1961 őszén jóval könnyebb útjuk volt Gentónak és társainak: Justo Tejada laza duplával döntötte el az ismét a Vasassal vívott BEK-találkozót (2-0). A két találkozónak 190 ezer nézője volt a Népstadionban, és 220 ezer Madridban.

A kétszeres világbajnok brazil Djalma Santos azt mondta az ikonikus Gentóról:

Ezt az alacsony, villámgyors, ördöngösen cselező, kitűnően lövő csatárt művészet feltartóztatni.

Az őt oly nagyra tartó jobbhátvéddel aztán együtt játszott a Világválogatottban 1963 októberében, az angol szövetség centenáriumán. Meghívták Raymond Kopát, Alfredo di Stefanót és Puskás Ferencet is, hogy Gento ne érezze magát egyedül, s ott volt még – Di Stefanón kívül – további négy aranylabdás, a szovjet Lev Jasin, a csehszlovák Masopust, a skót Denis Law, a portugál Eusebio. (Plusz az angol Bobby Charlton.)

Azt nem lehet mondani, hogy a Real Madrid rossz vásárt csinált, mert 1750 pezetáért szerződtette Gentót a Santandertől. Ha a csatár összes „királyi” meccsét, a 761 találkozót vesszük, akkor mérkőzésenként 2,29 pezetába került. Ha csak a 620 tétmeccset számoljuk, akkor 2,82-re megy fel az átlag. Túl a tizenkét bajnoki elsőségen és a hat BEK-győzelmen „tizenhárom éves” kapitányt is vásároltak a bagatell összegért: Gento ennyi esztendőn át viselte a karszalagot.

Közben részt vett két vb-n (1962, 1966), míg 1960-ban részese volt az első ízben kiírt klub Világ Kupa megnyerésének. A montevideói 0-0 után a Real Madrid 5-1-re gázolta le az uruguayi Penarolt, Puskás két, Gento egy gólt szerzett. A szélső azt mondta összekötőjéről: „Ha a tizenhatoson belül Panchóhoz került a labda, mi már fordultunk is vissza. Aztán a középkezdés előtt csak azt kérdeztük meg tőle: melyik sarokba lőtted? Mert az, hogy ballal rúgta, nem volt vitás.”

Majd elérkezett a pályafutás befejezése.

Akkor Gento már nem száguldozott, mint legjobb napjaiban, amikor labdával (!) 11 másodpercen belül futotta a százat.

Búcsúfellépése előtt másfél évvel játszotta utolsó európai kupadöntőjét, kivételesen a KEK-ért, amelyről a Real Madridnak megismételt mérkőzésen kellett lemondania Athénban a Chelsea ellen (1-2). Az első meccsen Ignacio Zoco a 90. percben egyenlített 1-1-re. Majd 1972. december 14-én a következő csatársor szerepelt a királyi gárdában a Belenenses ellen: Bene, Eusebio, Santillana (Velázquez, helyette Aguilar), Dobrin, Gento (Dzajic). A balszélső jutalomjátékát a Bernabeu stadion avatásának huszonötödik évfordulójára időzítették, és azért a Belenenses volt az ellenfél, mert a nyitányon is a portugál együttes vendégszerepelt Madridban.

Bene pedig a Dobrin-hadművelet keretében érkezett. Santiago Bernabeu klubelnök a királyi gárdához akarta csábítani a román Nicolae Dobrint, még Nicolae Ceausescunál is kilincselt érte, de kétmillió dollárért – akkoriban „cruyffi” összegért – sem szerződtethette. Ezért elhívta a gálameccsre, s hogy ne legyen feltűnő, Madridba invitált még két keleti extraklasszist, Benét és a jugoszláv Dragan Dzajicot. Ám hiába volt minden furfang, Dobrint nem kápráztatta el Spanyolország, a finom technikájú játékos visszament Pitesti városába az Argeshez.

Gento 2-1-gyel, góllal és azzal a hálás tudattal köszönt el, hogy 1971 júliusában újjászületett. Kocsijával egy teherautónak rohant, de megúszta könnyebb sérülésekkel.

A futballvilág szomorúságát enyhíti, hogy több mint fél évszázadot kapott ajándékba.