A sport alapvetésének tartott esélyegyenlőség a nemzetközi futballban az elmúlt negyven évben kiüresedett lózunggá vált. Azok nyernek, akiknek több a pénzük, és így jobb játékosaik, komolyabb lehetőségeik vannak. Az önmagát erősítő folyamat spirálja évtizedek óta forog, a pénz mindig a nagyokhoz talál oda, és hosszú idő óta nincs szó arról, hogy ne lejtene az asztal.
Ez Magyarországon is így van, csakhogy rendhagyó módon nálunk nem az adott klub patinája, a szurkolók száma, illetve az általa szavatolt elérés nagysága a döntő a szponzorációs kérdésekben, hanem az, hogy
A kivételt a stadion jelenti, mert az mindenkinek jár, még annak a Honvédnak is, amely néhány évvel ezelőtt nem átallotta az akadémistáival legyalulni a közpénzből fenntartott légióskommandókat Marco Rossi vezetésével. A stadion, úgy tetszik, alanyi jogon jár (egyébként mire átadták a Bozsik Arénát, már a Honvéd is NER-csatasorba rendeződött), ami nem meglepő, hiszen kormányközeli vállalkozók építik őket sokszorosan túlárazva.
Csepü, lapu, gongyola
Az idősebbek biztosan emlékeznek a magyar televízióban futó népművészeti vetélkedőre, ahol falvak versengtek egymással különböző sorversenyekben. Nos, ilyesmivé vált a magyar labdarúgás legmagasabb osztálya is, miután sajnos a futball iránt fogékony fideszes földesurak nem Miskolcon, Szegeden vagy Szombathelyen laknak, hanem Felcsúton, Kisvárdán, Mezőkövesden vagy éppen Balmazújvárosban.
Az NB I-es tabellát jelenleg a Kisvárda vezeti, a felcsúti Puskás Akadémia a harmadik, a Mezőkövesd pedig az ötödik helyen áll. Eközben a Merkantil Bank Ligának nevezett – Diósgyőr (Miskolc), Kecskemét, Szombathely, Szeged, Győr, Nyíregyháza, Pécs –, és a fentieken kívül az NB II-t erősíti további két további megyei jogú város (Békéscsaba, Szolnok).
