Miért lehet Algéria a jövő évi vb meglepetéscsapata?

Algéria most szebb napjait éli, pedig ahogyan eljutott ide, az nem volt leányálom. A 2017-es Afrika Kupáról már a csoportkörben kiestek, nem sokkal később a 2018-as világbajnoki selejtezőt is elbukták. Amikor Kheireddine Zetchi előjött az algériai futball betegségéről szóló diganózissal, azt azután tette, hogy az angol BBC egy több éven át tartó, az algériai futballvilágot keresztül-kasul átszövő korrupciós anyagot tett közzé.

Algéria ráadásul 2011 és 2018 között hét szövetségi kapitányt fogyasztott el.

Köztük azt a George Leekenst, aki 2018 januárjában önként mondott le posztjáról, hogy néhány hónappal később a magyar válogatottnál találjon új munkára. Zetchi kinevezettjei – Lucas Alcaraz és Rabah Madjer – is mind befürödtek.

Amikor 2018-ban új szakember után kellett néznie, három jelölt közül választhatott. Carlos Querioz személyében kinevezhetett volna egy nagy múltú, de az európai fősodorból már régen kikerült szaktekintélyt, vagy visszanyúlhatott volna Vahid Halihodzic után, aki egyszer már vezette a „Fennec”-eket, és aki népszerűsége révén valamelyest lenyugtatta volna a kedélyeket. Csakhogy se a portugál, se a bosnyák edzőt nem érdekelte a lehetőség, és pénzügyi áldozatot sem lettek volna hajlandók meghozni. Zetchi aztán a harmadik lehetőséget választotta. Egy fiatal algériai tréner mellett tette le a voksát, akinek a neve már egy ideje keringett a szövetség berkeiben. Ő volt Djamel Belmadi.

„A nemzeti válogatott irányítása mindig ott motoszkált a fejemben. Számomra mindig is ez volt a Szent Grál. Ráadásul fiatal vagyok a szakmában. Először tanulni akartam, és most a maga természetes módján ez is megtörtént” – mondta Belmadi a kinevezése után.

Amikor Benin ellen Belmadi belevágott a munkába, azonnal érezhető volt, hogy az algériai válogatott életében egészen új fejezet kezdődik. Elődje az a Rabah Madjer volt, aki helyi szinten legendának számított, de edzőként sosem futott be, inkább a múltjából és a nevéből élt. Madjer többször is kritizálta a válogatott játékosait, köztük a kettős nemzetiségűeket, akiknek rendre a motivációját vonta kétségbe. Összetűzésbe keveredett többek között Sofiane Feghoulival is, aki később az Instagramján szólt vissza a szövetségi kapitánynak. „Egyes emberek…olyan pletykákat terjesztenek rólam, mintha baj lenne a kettős nemzetiségűekkel.” Feghouli aztán egy évvel később azt mondta: „Őszintén, csak egy névre tudok gondolni, Djamel Belmadira. Kompetens edzőnek tartom, és tudom, hogy szereti az algériai válogatottat.”

Belmadi a kilencvenes-kétezres évek legnagyobb algériai sztárjainak egyike volt.

A Paris Saint-Germain akadémiáján nevelkedett, ám a klub nem kért belőle – későn érő típus volt, 24 éves korára a Marseille-ben kezdett el igazán kitűnni. A legtöbb klubjában megkapta a csapatkapitányi karszalagot, és a válogatottban is szerepelt. Részt vett többek között azon 2001-ben rendezett, az ominózus Franciaország–Algéria meccsen, amely a berohanó észak-afrikai szurkolók miatt teljes káoszba fulladt, és amelyen gyönyörűen tekert szabadrúgásból a hálóba.

A játékosként Franciaországban, Spanyolországban, Angliában és később Katarban is megfordult Belmadi forrófejű, sokat cselező, gólerős játékos volt. Korábbi csapattársa, Christophe Dugarry azt mondta róla, hogy „egy telefonfülkében is képes háromszor kicselezni”.

Rais M’Balhihoz, Riyad Mahrezhez vagy Adlene Guediourához hasonlóan Belmadi is párizsi születésű, anyanyelvi szinten beszéli a franciát, családja viszont Nyugat-Algériából származik, így a helyi dialektust szintén tökéletesen ismeri. Korából kifolyólag éppen jó sávban mozog: elég fiatal ahhoz, hogy ismerje a modern labdarúgás követelményeit, de elég idős már hozzá, hogy tekintélye legyen az ifjabb generáció tagjai előtt. Mivel kettős nemzetiségű, egyszerre meg tudja magát értetni az algériaiakkal és a Franciaországban felnőtt játékosokkal egyaránt.

Belmadi a kinevezése után meglehetősen kemény döntéseket hozott. Nyitó beszédében kijelentette, hogy ő nem csapatban, hanem csoportban fog gondolkodni, és nála mindenki tiszta lappal indul. „Aki nem ad bele mindent, azt nem fogom behívni, játsszon felőlem bárhol és legyen bármekkora státusza is a klubjában”. A hangzatos beszédet aztán tettek is követték, és szemrebbenés nélkül kizárta azokat, akik átlépték a piros vonalat. A nápolyi Faouzi Ghoulammal és a Schalkéban játszó Nasser Bentalebbel sem volt könyörületes, egyiküket sem válogatta be többé. Ahogyan mondta: „Néhány zavaró tényezőt ki kellett zárnom az öltözőből. Akadtak olyan játékosok, akik nagyon kényelmesen érezték magukat, akár jól, akár rosszul teljesítettek. Mindig megvolt a garanciájuk arra, hogy a következő meccsen is kezdők legyenek. Ennek véget vetettem. Tiszta és igazságos versenyhelyzetet akartam teremteni.” Volt, hogy Belmadinak egy torna előtt kellett megválnia az egyik emberétől:

Haris Belkeblát azért küldte haza az Afrika Kupa előtt, mert a csapattársával készített Twtich-videóban megvillantotta a fenekét.

Belmadi helyette a frissen honosított Andy Delort-t vitte magával.

A csapategységet a médián keresztül is meg tudta szilárdítani. Amikor 2019-ben egy nigériai újságíró többször is arról faggatta, hogy az Afrika Kupának Algéria-e az esélyese, hevesen visszaszólt. „Maga azért van itt, hogy kérdéseket tegyen fel. Nem a bíróságon vagyunk. Ha az esélyeinket akarja méregetni, akkor nézzen utána a lexikonban. Kezdettől fogva nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, ön pedig ugyanezt a kérdést teszi fel újra és újra. Igazán feltehetne fantáziadúsabbakat is” – reagált, mire az algériai újságírók többsége megtapsolta a szövetségi kapitányt. Belmadi mindemellett tettekben is próbált tenni a helyi futball megtisztulásáért, egyebek mellett feltárta, hogy többször is megkísérelték megvesztegetni, aminek ő mindig ellenállt.

Ha azt hinnénk, hogy a mai topfutballban minden a professzionalizmus körül forog, azoknak meglepő lehet Riyad Mahrez nyilatkozata, amit egy francia televíziónak adott. „Christian Gourcuff 2016-os távozása és Belmadi 2018-as érkezése között gyakorlatilag semmilyen taktikai feladatot nem végeztünk. Most végre rengeteget dolgozunk ezen. Addig az volt a hozzáállás, hogy mindenki a maga sarkában tegye a dolgát.”

Válogatottját taktikai szempontból funkcionálisan rakta össze, lehetőleg úgy, hogy a profilok mind kiegészítsék egymást. A legjellemzőbb 4-3-3-as felállásban a szélső hátvédek (Ramy Bensebaini és Youcef Atal) sokat lépnek fel a támadásoknál, míg a középpályás egyensúlyt a legmélyebben fekvő játékosa, a brentfordui Adlene Gueidoura teremti meg (igaz, a veterán középpályást mostanában inkább padoztatja). A labdák felhozataláért és kiosztásáért a milánói Ismael Bennacer felel, miközben a Galatasaray-ban játszó másik középpályás, Feghouli inkább a mélységi beindulásokért felel, és azzal teret nyit mások előtt. A jobbszélen Riyad Mahrez, a másikon Said Benrahma vagy Youcef Belaili bukkan fel, míg középcsatárként jellemzően egy bójacenter, Baghdad Bounedjah játszik; az ő magasságát ugyanúgy ki lehet használni mind a fejpárbajokban, mind a befejezéseknél.

Algéria álma 2019-ben, Belmadi kinevezése után alig egy évvel már beteljesült: a válogatott – történelmében másodszor – megnyerte az Afrika Kupát. A csapat a negyeddöntőben idegtépő tizenegyespárbajban gyűrte le Elefántcsontpartot, Belmadi a szétlövés ideje alatt mindvégig a könnyeivel küszködött. Az elődöntőben Nigéria ellen 1-1-es állásnál Mahrez szó szerint az utolsó utáni pillanatban szerzett katartikus szabadrúgásgólt.

Végül a döntőben, Szenegál ellen már az első pillanatokban vezetéshez jutottak, amit egészen a játékidő végéig meg is őriztek.

Az azóta eltelt két évben mintha emelték volna a tétet. A 2022-es katari világbajnokságra novemberben kvalifikálták magukat, de ami szédületesebb:

33 meccs óta nem kaptak ki senkitől, és ezzel kontinensrekordot állítottak be Afrikában.

Jelenleg mindössze két meccsre vannak Spanyolország és Brazília teljesítményétől (35) és négy mérkőzésre az abszolút csúcstartótól, Olaszországtól (37).

Belmadi pedig már azon van, hogy előkészítse a terepet a világbajnokságra. Ahogyan fogalmazott: „A játékosainknak van múltjuk Katarban. Bounedjah már nyomot is hagyott ott, az Ázsia Kupában biztosan. Ismerjük a helyet, kicsit olyan lesz, mintha otthon játszanánk. És amikor otthon szerepelünk, magabiztosabbak vagyunk, könnyedebben mozgunk, leírhatatlan az a különbség, amit hazai környezetben produkálunk. Márpedig Katar egy kicsit a második hazánk, hiszen többen is ott futballoznak a mieink közül: Bounedjah mellett Belaili és Benlamri is.” Majd a helyi futball nívójára utalva, nevetve hozzátette:

Azért abban bízom, hogy sokkal többen már nem akarnak ott játszani…