Nincs szükség heroikus utolsó pillanatos megmentőre, ha nem kerülsz hátrányba
A Manchester United már tavaly is sportot űzött abból, hogy elegáns úrként átengedték a vezető gólt az ellenfeleknek. Az októberi, Leicester City ellen elszenvedett vereséggel véget érő idegenbeli sorozat, amely során az angol foci történelmének leghosszabb veretlen szériáját futották vendégként kis túlzással erre épült. Idén azonban sikerült ezen is szintet emelni: a Vörös Ördögök az idény során eddig 1350 percig futballoztak a Premier League-ben, a Ligakupában és a BL-ben. Ebből 345 percet, vagyis az idő 26%-át hátrányban töltötték. Ez borzalmasan magas szám a kontinens egyik legnagyobb gárdájának esetében.
Valóban elképesztő erővel bírnak azok a pillanatok, amikor az utolsó percekben sikerül pontot menteni vagy nyerni. Ha valakit a legkisebb mértékben sem szabad leírni, akkor az a nem, hogy félhelyzeteket, de századhelyzeteket értékesítő Cristiano Ronaldo és a United.
Mindazonáltal, nem érdemes az égbe emelni ezeket a helyzeteket és ujjongani annak, hogy a Fergie time visszatért az Old Traffordra. Temérdek régi közhelyet megcáfoltunk már, de amíg a focit a jelenlegi keret- és szabályrendszer közepette játsszák, egy igazság mindvégig velünk marad:
Ronaldo pályafutása során gyakran hajlította meg a valóságot, de ezzel kapcsolatban maximum reménykedhetnek az Álmok Színházában: ebbe neki is bele fog törni a bicskája. És tulajdonképpen minden egyes találat, amellyel kimenti a Manchester Unitedet a gödörből, elfedi a valódi problémát.
Az Öreg Hölgy kiváltotta az ékszerét a zaciból
A 2017-18-as idény Paulo Dybala karrierjének egyik kiemelt szezonja; bár a „kanadai táblázat” tekintetében az első juventusos éve jobb mutatókat hozott, 22 bajnoki gólja az eddigi csúcs. Úgy tűnt, 23 éves korára teljesen magáévá tette az torinói zebrákat (elnézést a kellemetlen képért), ez a klub az ő csapata és, ha meg tudják ugrani az addigi határaikat a Bajnokok Ligájában, azt az ő vezetésével teszik majd meg.
A Juventus máshogy gondolta.
Érkezett Cristiano Ronaldo és az ő köpönyege mögül nehéz kibújni; a sérülések sem segítettek sokat az argentin támadónak, de a portugál legenda mellett egyértelműen a másodhegedűs szerepe jutott neki – maximum. Kiválóan tért vissza a karantént követően és a 2019-20-as Serie A MVP-nek őt választották, de mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy akkor tud igazán kibontakozni, ha az együttes és CR7 útjai elválnak egymástól. Bár sérülten kezdte a mostani idényt, a körülmények totális átalakulása és Max Allegri visszajövetele megteremtette a feltételeket, hogy Dybala végre-valahára szintet lépjen.
Ez a Zenit elleni összecsapáson jött ki eddig a leginkább: két gól és egy gólpassz mellett támadások tömege futott ki rá. Kulcspasszokat osztogatott, egyfolytában egy az egyekre hívta ki az ellenfél védőit és folyamatosan veszélyt jelentett az oroszok kapujára. Hogy mi változott, mitől tudott úgy csillogni ezen az estén Dybala?
Az évek során kismillió helyen megfordult a Juve támadósorában. Tavaly például egészen furcsán használta őt Andrea Pirlo: esetenként irdatlan mélyre vissza kellett lépkednie, hogy részt vegyen a labdakihozatalokban, miközben elöl is össze-vissza, szétszórva szállt be a játékba. (Nagyjából úgy, mint Ronaldo érkezéséig Bruno Fernandes a Manchester Unitedben.) Csakhogy az nem a leginkább hozzá illő pozíció. Dybala lehető legtöbb erényét az csillogtatja meg, hogyha hosszú időt tölthet el a jobb oldali félterületben. A pálya középső és szélső sávja közötti szakasz az esetleges középre tekert beadások aranybányája, de ami még ennél is fontosabb, hogy akár kifelé, akár befelé, a jobbik lábára is rá tud cselezni. Dybala nem egy klasszikus csatár – nem is klasszikus tízes. Téves elgondolás, hogy neki a pálya hosszában kéne szabadságot adni; ne a félpályára lépkedjen vissza, hanem nyíljon előtte opció széltében, használhassa a fantáziáját és a kreativitását.
