Zidane soha nem tartozott a kedvenceim közé – pedig volt rá esély, hogy az legyen. A kilencvenes évek végének Marcello Lippi által vezényelt Juventusa nagy kedvencem volt. Egy kis szerencsével lehetett volna olyan legendás és korszakos csapat is, mint amilyen korábban a Milan, később pedig a Barcelona és a Real Madrid lett. Egymás után három BL-döntő (ebből csak az elsőt nyerte meg a Juve, pont Zidane nélkül), brutális letámadófocival, szerethető futballsztárokkal. A Juventus Zidane 1996-os leigazolása után kerülhetett volna igazán a csúcsra. Azon a nyáron a PSG ellen 9-2-es összesítéssel nyerte meg az Európai Szuperkupát a csapat, majd olyan emlékezetes meccsek után jutott be a BL-döntőbe, mint az Ajax elleni hazai 4-1. (A kettő közt 6-1-re győztek a San Siróban a Milan elleni bajnokin.) Aztán elbukták a BL-döntőt a Dortmunddal (az a vereség máig a futballidentitásom egyik legfájdalmasabb emléke), egy évvel később pedig a Real Madriddal szemben, így Zidane lényegében „semmit” sem nyert a Juventusszal.
Szerettem, ahogy Zidane abban a csapatban futballozott, sokáig megvolt a kémia közte és a többiek között. Aztán 2001-ben akkori világrekordot jelentő összegért eligazolt a Real Madridhoz, ahol az első szezonjában mindjárt meg is szerezte a korábban elmaradt BL-trófeát. Az a Leverkusen elleni felejthetetlen gól milyen szép lett volna zebracsíkos mezben… Nem tudtam neki örülni. Néztem a galaktikusokat, Figót, Beckhamet, Zidane-t, de egyáltalán nem érdekelt a dolog.
