Trevor Brooking már a harmincadik évében járt, amikor klubja, a West Ham 1978-ban meglepetésre kiesett az angol első osztályból. A klub történetének legsikeresebb időszaka zárult le azzal a kieséssel, pedig két évvel korábban még KEK-döntőt játszott a csapat, és a játékosanyag sem volt gyenge. Az együttes sztárja Brooking volt, a technikás, elegáns, gólerős támadó középpályás, akit nem is egy élvonalbeli klub szívesen látott volna, az azonban még nagyon más időszak volt, mint a mostani, Brooking ugyanis maradt.
Annak ellenére is, hogy a klub három idényt töltött el a másodosztályban. Ma már elképzelhetetlen az is, hogy nemcsak Brooking maradt, hanem az edző, John Lyall se bukott bele a kiesésbe. És hogy ez milyen jó döntés volt, azt az bizonyította: a West Ham 1980-ban megnyerte az FA Kupát – második vonalbeli csapat azóta sem volt képes erre. És most már az is furcsán hathat, hogy Brooking onnan is folyamatosan meghívót kapott a válogatottba.
Az angol válogatott kapitánya 1977-től Ron Greenwood volt, Lyall elődje a West Ham kispadján, akit amolyan kompromisszumos jelöltként bíztak meg a feladattal, mondván, sokkal könnyebb személyiség, mint a másik aspiráns, a nagypofájú Brian Clough, a korszak kimagaslóan legjobb angol edzője, és ezt a döntést azóta is emlegetik az Angol Labdarúgó Szövetség alkalmatlanságának szimbólumaként. Pedig Greenwood mindent összevetve nem végzett rossz munkát, noha nehéz feladatot kapott: Anglia előtte nem jutott ki sem az 1974-es, sem pedig a ’78-as vb-re, és hiába uralták azokban az években az angol csapatok az európai kupákat, a válogatott egyszerűen nem állt össze. Greenwood azonban végre kijuttatta a csapatot az 1980-as Eb nyolcas döntőjére, ahol ugyan nem sikerült nagyot alakítania, de a Anglia legalább visszakerült az európai válogatottfoci térképére, és joggal bízhatott abban, ott lehet az 1982-es világbajnokságon is.
