Török Ádám, a Mini élő legendája pedig úgy szedhette a labdát élete első válogatott mérkőzésén, az 1960 májusában rendezett magyar–angolon (2-0), hogy a keresztapja volt Orosz Imre, aki öt olimpián tevékenykedett a magyar küldöttség szállásmestereként. A találkozó mindkét gólját Albert Flórián szerezte; a kis Ádi az elsőt közvetlen közelről, Ron Springett kapus hálója mögül látta, miközben a lelátókon 90 ezer ember harsogott.
A Fáy utcában viszont nem hallottak semmit egy 1967-es bajnoki mérkőzésen, mert
hogy javítsa a kezdő Hungaria megszólalási feltételeit. A bemondó nyomta volna: 1-es Varga, 2-es Bakos… De hiába köszörülte a torkát. Hozzá kell tenni: a Vasas védte a bajnoki címet, ráadásul veretlenül hódította el azt 1966-ban, és hatvanhetes nézőátlaga (a Népstadionban rendezett rangadók látogatottságával együtt) 21 033 volt. Azaz akadt némi tétje a teljes leszerelésnek…
Pókának amúgy is különleges történetei vannak. Édesapja a meccsek miatt vásárolt egy Duna tévét az ötvenes évek végén. Nemhogy a házukban, de a környéken sem volt senki másnak televíziója, ezért aztán hokedlivel, kis székekkel érkeztek mérkőzést vagy műsort nézni a szomszédok, alkalmanként tízen-tizenketten. A képernyőnél nagyobb csodát talán csak az jelentett, hogy évtizedekkel később, Chuck Berry BS-koncertje előtt kiderült: a basszgitáros – révült állapota miatt – képtelen fellépni a pesti arénában. Az estét az Old Boys vezette fel, amely vendégművésznek hívta Deák Bill Gyulát, Tátrai Tibort és Póka Egont. Utóbbinak riadtan szóltak: be kellene szállni Berry zenekarába. „Életemben nem izgultam annyira, mint akkor – emlékezik a bravúros beugró. – De a végén Chuck hátba vágott, és azt mondta: Okay, guy!”
A futballban szintén több generációs volt a HBB szerzője: eleinte Albertért, Vilezsál Oszkárért, Orosz Pálért rajongott, majd Nyilasiék már nem kezdhettek meccset nélküle.
Nyíl amúgy is kivételes helyet foglal el az életemben.
Ötven éve muzsikálok, ez alatt kétszer hoztak egy-egy láda sört a zenekarnak. Az elsővel Tibi lepett meg. A másodikkal, még a nyolcvanas évek végén, a Petőfi csarnokban Orbán Viktor.” S ahogyan Póka ment a meccsekre, úgy jártak a futballisták a Hobóra; a Nyilasi-korosztály után Bánki „Dodi”, Fischer Pál, Pintér Attila csápolt a Blues Band koncertjein.
A Minit Ebedli Zoltán, Törőcsik András, valamint a kispesti és az újpesti védő, Lukács Sándor meg Tóth „Jokka” látogatta rendszeresen. „A balbekkek kajáltak” – rögzíti Török Ádám. Ő meg a Weather Reportot imádta, szerinte a legnagyobb futballélmény is csak majdnem konkurál azzal az impulzussal, amelyet e zenekar keltett benne. Bár, hogy ott lehetett Bozsik József 1962-es búcsúmérkőzésén, a magyar–uruguayi találkozón (1-1) a 80 ezer nézővel zsúfolt Népstadionban… Csak azt sajnálja: a futballisták nem játszhatnak hetven-nyolcvan éves korukig, mint a zenészek. „Ha másként lenne, akkor még mindig bámulhatnám, hogy jön a Flóri, és dőlnek a védők, akár a bábuk.”
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="661" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Törőcsik András szólóinál hasonló volt a helyzet. Ám Köves „Pinyó”, a Piramis dobosa, akit senki nem szólít eredeti keresztnevén, Miklósnak, nem csupán a játéka miatt imádja „Törőt”, hiszen évtizedek óta a legjobb barátai közé tartozik.
Andris nemrégiben ott járt a Megyeri úton, és miatta kimentem oda, pedig a viszonylag új stadionban addig egyszer sem voltam.
Régen persze állandóan a tribünön ültem, apám Göröcs Titiért rajongott, hamar megértettem, miért. De jó ideje nem érdekel a magyar bajnokság, az Újpest kupagyőzelme sem boldogított, negyedórát tudtam nézni a döntőből, aztán eluntam. Hajdanán az összes kettős rangadón is ott volt a helyem, és olyannyira ámultam a labdarúgó-alakításokon, hogy a rockpályafutást bármikor felcseréltem volna a futballkarrierért. Jóllehet azon a jótékonysági koncerten, amelyet a Budapesti Nemzetközi Vásár területén rendeztek, több tízezer ember bumlizott ki az akkor még, úgy hittük, nem nagyon ismert Piramisra. Képzelheted később… A labdarúgók is megszaporodtak: jött Törővel Tóth Jóska és Horváth Karcsi, utóbb Véber Gyuri, és vége. Mármint annak a hangulatnak és futballnak.”
„Persze csak Zorán és Dusán után” – fűzi hozzá Frenreisz Károly, akit édesapja már hároméves korában kivitt az Üllői útra. Érthető, ha beleivódott a labdarúgás, akár a zene. „A kettő között van összefüggés. Az adrenalin ugyanúgy felszökik a koncerten, mint a meccsen, igaz, a buliban nem lehet akkorát csalódni, mint a futballban, már csak azért sem, mert a színpadon nincs annyi véletlen, mint a pályán. Még akkor sincs, ha a közönség reakciója kiszámíthatatlan.” Frenreisz a Dohány és a Síp utca sarkán található „dohányfüstös teremben” aratta első kiugró sikereit Metró-alkalmazottként, ám élete legnagyobb zenei élményének azt tartja, hogy 1972-ben az LGT-vel részt vehetett a Great Western Express fesztiválon az angliai Lincolnban. (Azt örökítette meg a „Loksi” ötperces instrumentális száma, a Lincoln fesztivál blues.) Stílszerűen tizenegy előadó a megannyi fellépő közül: Average White Band – Beach Boys, Joe Cocker, Spencer Davis, Faces – Genesis, Alexis Korner, Nazareth – Roxy Music, Slade, Status Quo. Akár egy világválogatott… Vagy az olasz–argentin vb-elődöntő 1990-ben. Frenreisz ott volt Nápolyban, ahol azt üzenték egy transzparensen az az idő tájt a Napoliban brillírozó Maradonának: „Diego, mi szeretünk téged, de értsd meg, hogy olaszok vagyunk!”
Ami a nápolyiaknak a Napoli, az Szikora Róbertnek a Vasas. Egyszer megkérdeztem a dobos-szerző-énekest, mit jelent neki az angyalföldi klub. Így válaszolt: „A Vasas olyan hívószó számomra, mint Isten, édesanya, haza. A legbensőmben borzongok meg a hallatára. És ha a címert meglátom? Mintha a szerelmem arcát nézném: elpirulok, majd elkékülök.” Szikorának máig megvannak a tizenharmadik kerületi bajnokcsapatok bundzsákos, mészölyös, farkasos tablóképei, csakúgy, mint az a piros-kék zászló, melyet a dédnagymamája varrt neki. Egy nemrégiben megjelent sportkönyvben így beszél: „Rengeteg kettős rangadón szurkoltam, mindig az angyalföldi táborban, a Népstadion XIII-as alsó szektorában ugráltam.” Akár a rajongók a Hungarián vagy az R-Go-n…
Apropó, Hungaria! Ennek a zenekarnak igazán sok köze van a futballhoz, hiszen mind az együttest, mind a válogatottat úgy buzdítják: „Ria, ria, Hungária!”
a csapatkapitány Nagy Antal hitvallásává tette a Volt és lesz című szám egy sorát: „Ha fényből néha sötétbe érsz, le ne állj, mert mindenki lát!”
A Hungaria klasszis irányítója, Fenyő Miklós már gyerekkorában elkötelezte magát a futballal és a lila-fehér színekkel. „A nagyszüleim is az Újpestért rajongtak, mivel családi barátjuk volt Aschner Lipót, a Tungsram alapítója és az UTE elnöke” – említette. Az unoka a legjobban Fazekas László és Törőcsik játékát szerette, utóbbiról azt mondta: „Talán a legbriliánsabb labdarúgó-tehetség, akit valaha láttam.” Fenyő amúgy „kétéltű”, mert a Manchester Unitednak is drukkol, mivel 1959-ben és 1960-ban, hazafelé Amerikából, nyolc hónapig Manchesterben élt, és édesapjával rendszeresen kijárt az Old Traffordba. Az MU abban az évadban ezüstérmes volt a Wolverhampton mögött, és – 1958-as repülőgép-katasztrófája ellenére – olyan legendákat vonultatott fel, mint Harry Gregg, Bill Foulkes, s főként Dennis Viollet meg Bobby Charlton. Ám 1995. szeptember 16-án, a Hungaria Népstadion-koncertjén a 6-3-as Wembley-közvetítés hangzott fel 1953-ból: „Százötezer néző zúgása, moraja, tölti meg a hatalmas arénát.”
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="90" width="408" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
