Megállítaná-e Dél-Amerika zuhanását, ha egyesíti erejét Észak nagyágyúival?

Képzeljük el egy pillanatra, hogy augusztus 1-jét írunk, Las Vegasban vagyunk, az Arany Kupa döntőjén! Egy idegőrlő, maratoni tizenegyespárbaj végén az Egyesült Államok nehezen ugyan, de legyűri Mexikó válogatottját. A győzelmet követően egy teljes ország fog örömünneplésbe, egymás hegyén-hátán dudálnak a Times Square-től kezdve Beverly Hillsen át a philadelphiai Rocky-lépcsőkig. Az amerikai elnök tárt karokkal, életjáradék Dr Pepper-készlettel és állami kitüntetéssel fogadja a döntő hőseit.

Ilyen forgatókönyv biztosan nem valósul meg. Amerika más ország, más kontinens és más kultúra, de ez sem magyaráz meg mindent. Az Arany Kupa egyszerűen még a győzteseit is nehezen hozza lázba. De erről egy kicsit később.

Az Argentína győzelmével véget ért Copa América is szokatlan helyzetben van. A Buenos Aires-i Obelisco előtti téren ugyan tömegek ünnepelték, ahogyan Lionel Messi végre megnyerte első kontinenstrófeáját (ami egyben első nagy sikere volt a felnőttválogatottal), a torna körüli népi hevület jelentősen megcsappant. Több helyi tudósító is érdektelenségről, fásultságról és gyérebb utcaképről számolt be. Amíg az Arany Kupára kevesen kapják fel a fejüket, a Copa Américára rátelepedett a visszatartó erő, ami nagy részben a helyi koronavírus-járványnak és a szervezés körüli bonyodalmaknak köszönhető, de más tényezők is közrejátszanak benne.

Az idei Copa Américát eredetileg Kolumbia és Argentína rendezte volna. Az előbbi országban a járvány okozta társadalmi ellenállás miatt kihátráltak a szervezésből, az utóbbi esetében pedig a szervezők úgy tartották: a közel százezer halálos áldozattal járó pandémia nem teszi lehetővé, hogy biztonságos körülmények között szervezzék meg a tornát.

Mi következett ebből? A szervezők egy járvány által súlyosan érintett, a fokozódó társadalmi elégedetlenségtől fűtött országból egy másik, még súlyosabban érintett, a társadalmi ellenállás nyomása alatt roskadozó országba tették át a helyszínt. A Copa Brazíliába került. Abba az országba, amelyben eddig több mint 500 ezren haltak meg koronavírusban. Bár az ország vezetése lassanként elkezdte feloldani a korlátozásokat, a lakosság – hol óvatosságból, hol a járványkezeléshez fűződő cinizmusból – nem könnyebbült meg a torna áthelyezésének hírétől.

A Copa időpontja sem volt az igazi. Míg Európa-bajnokságot 2016 óta most rendeztek először, 2015 óta ez már a negyedik Copa América volt, ami alaposan felhígította az elmúlt évek eredményeit. Nem segített az sem, hogy az idei torna szinte egy időben zajlott a rangosabb Európa-bajnoksággal, ami szinte információs szélárnyékba taszította a dél-amerikai sorozatot.

A lebonyolítás rendszere is korszerűtlennek tűnt. Az eredetileg vendégként meghívott Katar és Ausztrália részvételével két hatos csoportban vágtak volna neki a sorozatnak, ám a két csapat idő előtti kiválásával két ötösre oszlott a mezőny. A csoportküzdelmekben így 10 együttes vívott összesen 20 meccset, amelyek végén mindössze 2 csapat esett ki a rostán. A torna első felének gyakorlatilag nem volt tétje.

De nemcsak a szervezés körülményei okozzák a Copa América körüli fejfájást.

Általánosságban is elmondható, hogy a nemzetközi versenyben Dél-Amerika mindinkább a kispadra szorul Európa mellett.

A kontinensről legutóbb (2002-ben) Brazília tudott világbajnokságot nyerni, azóta csak Argentína jutott el egy döntőig, 2014-ben. A vb-k történetét nézve az 1930-as első rendezés és az utolsó brazil győzelem közötti 17 tornából 9-et dél-amerikai csapat nyert. Azóta az európai mezőny vette át a vezetést.

A dél-amerikai leszakadás megállítására pedig egyre kisebb az esély. A régió legtehetségesebb fiataljai körül fürtökben lógnak az európai klubok játékosmegfigyelői, ugyanakkor a kiélezett versenyben hamar falnak repülnek a még szárnyaikat bontogató tinédzserek. Nem segít rajtuk az sem, hogy a kontinensen valóságos kultusza van az Új Messik keresésének, ami további nyomást helyez a vállukra.

Erre példa a 23 éves Matheus Fernandes esete, akit tavaly a Palmeirastól hozott el a Barcelona, ám mindössze tízpercnyi játékidő után retúrjeggyel tért vissza nevelőklubjába. Hasonló sorsra jutott a 19 éves uruguayi Facundo Pellistri, akit 8,5 millió euróért vitt a Manchester United, mégsem kapott egyetlen percet sem az angol bajnokságban. Ráadásul a túl gyorsan kiröppenő tehetségek problémája azzal jár, hogy az anyaegyesületükben csak a gyengébb minőségű labdarúgók maradnak, ami kihat a nemzeti bajnokságok és a helyi Bajnokok Ligájának megfelelő Copa Libertadores színvonalára.

A dél-amerikai labdarúgás a korábbi sikerei rabjává vált,

és egyelőre nem képes ígéretes jövőt felmutatni. A tetejébe az idő is ellenük dolgozik: a 2021-es Copa América csapatainak átlagéletkora 30,9 év volt, miközben az Eb-n ez a szám 24,96 volt. Több válogatottban is nehezen lépik meg a generációváltást. A chilei együttesben játszó Claudio Bravo, Gary Medel, Arturo Vidal és Alexis Sánchez már a 2010-es világbajnokságon is szerepelt, miközben a 2011-es Copa-győztes Uruguayból még mindig ott van a Luis Suárez, Edinson Cavani tandem, továbbá Fernando Muslera, Diego Godín és Martín Caceres is. Argentínában nehéz elképzelni, ki veszi majd át a stafétát Lionel Messitől és Ángel Di Maríától, ha azt nézzük, hogy sem Lautaro Martínez, sem Paulo Dybala nem tudott még gyökeret verni a válogatottban. Hiába lesz Neymar jövőre még csak 30 éves, egyelőre Brazíliában sem megoldott az utódlás kérdése.

A Copának mégis folytatódnia kellett. Az ok egyszerű: a 2019-es torna 118 millió dollárnyi bevételt hozott a Dél-amerikai Labdarúgó Szövetségnek (CONMEBOL). A tornán résztvevő nemzetek 4 millió dollárt kaptak az indulásért, miközben a győztes további 10 millióval gyarapodott.

Hasonló gazdasági megfontolásból rendezik meg az észak- és közép-amerikai, karibi labdarúgó-szövetségek konföderációit (CONCACAF) tömörítő Arany Kupát. Csak a méretek különböznek: a csoportküzdelmekért itt 200 ezer dollár jár fejenként, a győztes egymilliót vághat zsebre. A kétévente rendezett Arany Kupa évében 100 millió dollárt realizálnak, míg a torna nélküli években mindössze évi 25 milliót. Kis pénz, de CONCACAF egyszerűen ebből él.

Az Arany Kupa vonzerejével viszont akadnak gondok. Az idei kiírás első negyeddöntőjét Katar és Salvador játszotta; e két csapat finoman szólva sem tartozik az elithez. A 16 induló között szerepelt Grenada, mely szerzett gól nélkül lett utolsó a csoportjában. Olyan francia tengerentúli megyék képviseltették magukat, mint Guadeloupe és Martinique, amelyek – a legjobb szándék ellenére is – azt a célt szolgálták, hogy Haitinek és Suriname-nak legyen kit megvernie. Guatemala, valamint Trinidad és Tobago csak azért nem tért haza nulla ponttal, mert egymás ellen döntetlent játszott. A torna túl kicsi és túl nagy a perifériája.

Emlékszünk még, hogy a hipotetikus döntőben kik mérkőztek meg? A helyi gigászok: az a Mexikó, mely 1991 óta 8-szor nyerte meg az Arany Kupát és az az Egyesült Államok, amelynek neve mellett 5 strigulát kell keresni. Meglepetést egyedül Kanada tudott okozni egy epizodikus győzelemmel, még 2000-ben. Hogy mennyit ér egy 30 év alatt megnyert hetedik vagy nyolcadik trófea, jól érzékelteti a mexikói szövetségi kapitány, Tata Martino nyilatkozata. Szerinte annyira elvárják a kötelező győzelmet, hogy

amikor megnyerik a kupát, nem a diadal mámorát érzik, hanem a megkönnyebbülést, hogy otthon nem lesz dráma egy idő előtti kiesés miatt.

A CONCACAF szervezői is tudják, hogy a térség piacképességének növeléséhez bővíteni kell a résztvevő nemzetek és a lejátszott meccsek számát. Ebbe az irányba mutat a néhány éve bevezetett helyi Nemzetek Ligája-kezdeményezés, amely kontúrjaiban ugyanúgy fest, mint az európai megfelelője: A, B, C ligákba rendezett csoportok, szétnyújtott naptár, átjárási rendszer az osztályok között, majd a végén minitorna a legjobbak részvételével. Az idei szervezés azonban ez esetben is sután jött ki: a döntőben az Egyesült Államok Denverben csapott össze Mexikóval. Június 6-án, alig egy hónappal az Arany Kupa kezdete előtt.

Adott tehát egy több mint százéves múltra visszatekintő, de kiüresedett kagylóhéjként kongó Copa América, tőle északra pedig két közepesen erős hatalmi gócpont, amely saját térségében már elérte az üvegplafonját. Szinte törvényszerű lenne, hogy egy nap egy közös tömbbé olvadjanak. De ki profitálna ebből a házasságból?

Az Arany Kupa résztvevői biztosan, mert egy négyévenkénti pán-amerikai Copa América is többet ér, mint egy kétévenkénti Arany Kupa. A CONCACAF Nemzetek Ligája szélesített a mezőnyön, és lehetőséget biztosított a kis nemzetek részvételéhez, de a gazdasági haszna nem számottevő – emellett erős a gyanú, hogy kannibalizálta az Arany Kupát. Egy összeolvadással nagyobb lenne a torta, amiből jelentősebb szeletet tudnának kihasítani, miközben egy nemzetközileg erősebb áramlathoz tudnának csatlakozni. A közös szereplésnek logisztikai előzménye is akadt már: 2016-ban a centenáriumi Copa Americát – az USA vendégszereplésével – tíz egyesült államokbeli városban rendezték.

A dél-amerikai térség is nyerne az ügyön, mert új piacok felé tudna nyitni. Ha egy fúzió nem is oldaná meg a játékosok exodusát és a tehetségképzés összes problémáját, az új televíziós és szponzorációs megállapodások növelnék a szövetségek alkupozícióját. Nem mellesleg, a CONCACAF térség bevonásával felértékelnék a saját portékájukat is.

A felek már egy ideje megkezdték a násztáncot. Az Amerikai Labdarúgó Szövetség éléről tavaly távozott Carlos Cordeiro 2019-ben még azt állította, hogy a 2021-es kiírás lehet az utolsó az Arany Kupa történelmében. „Zajlanak egyeztetések a CONMEBOL és a CONCACAF között arról, hogy kombináljuk a két tornát, de egyelőre nem sikerült megállapodnunk” – mondta.

Addig is: marad a fantázia.