2012-ben még mögöttünk voltak a világranglistán, ma az a legnagyobb bajuk, hogy azóta csak egy vb-bronzot nyertek

Belgium újra sötét ló maradt. Az optimista ígéretek ellenére a válogatott a négy közé jutásért vívott meccsen kiesett az idei Európa-bajnokságon, és ezzel eggyel kevesebb lehetőség maradt arra, hogy Eden Hazard-ék válogatott trófeával gazdagodjanak. Szépségtapasz, hogy a FIFA bejelentette: a világranglistát – az olaszok Eb-elsősége dacára – továbbra is Belgium vezeti majd.

Ez önmagában is bámulatos eredmény: a belgák még 2018 szeptemberében kerültek az élre, és azóta ott is vannak. Korábban kizárólag Brazília élt meg hasonló sorozatot, 1994 és 2001, valamint 2002 és 2007 között.

Ha a mostani belga kiesés okait keressük, nehéz egyetlen nyomósat találni. Az olaszok elleni negyeddöntőben felálló csapat átlagéletkora 30 év és 148 nap volt, és ez az egyik legkorosabbnak számított a teljes mezőnyben. A menetrend sem kegyelmezett Belgiumnak: első meccsüket Koppenhágában játszották, ezután következett a szentpétervári kitérő, majd újra a dán főváros. Portugáliát Sevillában ejtették ki, végül Münchenben kerültek össze Olaszországgal.

Ez alsó hangon 6500 kilométernyi utazás három hét alatt.

A keret körül is folyamatosan volt a bizonytalanság: Eden Hazard sérüléssel bajlódott és fizikailag sem volt ereje teljében, Kevin de Bruyne még a Bajnokok Ligája-döntőn összeszedett arccsonttöréséből lábadozott, Axel Witsel a csodával határos módon épült fel Achilles-ín-sérüléséből, és az első meccsén még nem volt játékra alkalmas állapotban.

Menet közben aztán kidőlt az edző, Roberto Martínez játékfelfogásához jobban passzoló szárnyvédő, Timothy Castagne, akinek a helyére beugró Thomas Meunier-vel szűkült a mozgástér.

Annak ellenére, hogy Belgium még nem érkezett el az ígéret földjére, a szövetségi kapitány személyét kevesen kérdőjelezik meg. Öt évvel érkezése óta 60 meccséből 47-et megnyert, de nemcsak az eredményei beszélnek önmagukért. A katalán származású, de Angliában szocializálódott korábbi labdarúgó profilja tökéletesen illik a sokszínű hátterű és különböző futballkultúrák kereszttüzében álló belga labdarúgásba, olyannyira, hogy menet közben a szakmai igazgatói feladatokkal is megbízták.

A mostani kiesés ellenére megtarthatta mandátumát a jövő évi, katari világbajnokságig, sőt további két évre meghosszabbították a szerződését, holott több forrás is azt rebesgette, hogy szeretne visszatérni a klubedzők mindennapos forgatagába.

Martínezt a személye és a kompetenciája is kiemeli.

Sokak szerint megjelenésével hidakat képezett a belga szakmai életben, korábbi elődeihez mérten sokkal többet tartózkodik terepen, akadémiáknál kopogtat, havi szintű edzői gyűléseket és mesterkurzusokat tart, minek nyomán még messzebbre ellát, mint elődei. Abban pedig teljes az egyetértés, hogy menedzsmentje és felkészültsége alapján sokkal magasabb polcon helyezkedik el, mint elődje, Marc Wilmots.

Belgium esetében az aranygeneráció elnevezés meglehetősen képlékeny. Az ugyanis nem fed le sem egy szűken vett korosztályt, sem egy játékosmagot, amely már évek óta együtt játszott volna. A címke inkább arra a csapatra utal, mely a 2014-es világbajnokságon bukkant fel, és azóta lassan, fokozatosan cserélődött ki.

Az akkori torna régi motorosai már elrobogtak: Daniel van Buyten még a korábbi évtized váltóbotját adta át az újonnan érkezőknek, míg Vincent Kompany egy huszárvágással átugrott a tréneri szakmába: jelenleg az Anderlecht vezetőedzője. Mousa Dembélé és Marouane Fellaini kínai klubokban préseli ki karrierje megmaradt cseppjeit. Radja Nainggolan a legtöbbször fegyelmi okokból maradt távol a válogatottól, mára pedig annyira messze került az Inter kezdőjétől, hogy az idén a Cagliarinál játszott kölcsönben.

A megmaradtak közül is többen tartanak közelebb a karrierjük végéhez, mint az elejéhez. Jan Vertonghen (34), Thomas Vermaelen (35) és Toby Alderweireld (32) a hattyúdalát éli a védelemben, de várhatóan Axel Witsel (32) is visszavonul a jövő évi vb után. Ugyanakkor Thibault Courtois-nak (29), Kevin De Bruynének (30), Romelu Lukakunak (28) és a két Hazard-nak (Eden 30 éves, Thorgen 28) még van bizonyítani valója. Ők képviselik talán a legjobban az aranygenerációhoz társított reményeket: a világ elitjéhez tartozó futballistákról van szó, akik klubjaikban már nyertek jelentős trófeákat és komoly egyéni elismerésben is részesültek.

Ezzel együtt az aranygeneráció története a be nem váltott ígéretekről és a kiaknázatlan potenciálról is szól. Utóbbira is akadnak példák. Divock Origi „egyéjszakás kaland” maradt a Liverpool Bajnoki Ligája-címének elnyerésekor, és azóta sem tudta beverekedni magát a csapat kezdőjébe.

Adnan Januzaj sem a Borsussia Dortmundban, sem a Manchester Unitedben nem volt képes megvetni a lábát; jelenleg a Real Sociedadban padozik. Nacer Chadli a török bajnokságban 12. helyezett, isztambuli Basaksehirben vesztegel. Ha valaki megkérdezné, hány percet kapott Michy Batshuayi az idén a Crystal Palace-ban, akkor a válasz: 724-et. Klubbéli csapattársa, a szintén belga válogatott Chrstian Benteke legalább eljutott 10 gólig, ám róla sem lehet azt mondani, hogy elérte volna saját plafonját. Ha egykor elvárás is volt e játékosok felé, hogy a válogatott meghatározó tagjai legyenek, akkor kijelenthető: ebben a tekintetben biztosan elbuktak.

Belgiumról ugyanakkor mégsem mondható el, hogy csúnyán alulmaradt volna a megméretései során.

A mostani Eb-n azokkal az olaszokkal szemben ellen estek ki, akik később megnyerték a tornát, 2018-ban szintén a végső győztes franciák ellen maradtak alul, és végül harmadikok lettek.

Akkori emlékezetes teljesítményük volt a brazil válogatott elleni, kíméletlenül hatékonyan kivitelezett 2-1-s győzelmük. A Vörös Ördögök talán ekkor tűntek a legstabilabbaknak és a legveszélyesebbeknek: bronzérmüket egy teljes ország ünnepelte, hősként vonultak fel Brüsszel főterén, a Grand-Place-on. Egyetlen szégyenfoltjuk a 2016-os Eb-kiesés; Wales-től kaptak ki kiélezett, ikonikus meccsen. A fentiek alapján tehát túlzás lenne azt állítani, hogy a belga aranygeneráció megbukott volna. Legtöbbször csak egyszerűen beletört a csapat foga egy akkor éppen jobb riválisba.

Az aranygeneráció másik fontos jellemzője, hogy megjelenése egybevágott a belga labdarúgás rohamléptékű fejlődésével. Innen nézve szinte képtelenségnek hangzik, hogy 2012-ben Belgium még csak 62. volt a FIFA-világranglistán, sok más válogatotton kívül a magyar mögött. A belga feltámadás egészen konkrét időponthoz köthető: 2000. június tizenkilencedikéhez. Az együttes akkor kapott ki Törökországtól a félig hazai rendezésű Európa-bajnokságon. A megsemmisítő kudarc után nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy valamin változtatni kell.

Michel D’Hooghe, a szövetség akkori elnöke és a FIFA befolyásos alakja ekkor bízta meg a Michel Sablont, hogy szervezze át a helyi játékosnevelési és tehetséggondozási rendszert. Sablon szerény múlttal rendelkezett, utánpótláscsapatokban dolgozott, és összerakott egy nevelőedzőkből, valamint a sporttudomány világából érkezett stábot, amellyel a teljes rendszert átszabta. A leuveni, liége-i és genti egyetemmel összefogva széles körű tanulmányokat folytattak arról, hogyan lehetne mélyrehatóan korszerűsíteni a belga labdarúgást.

A reformok pedig megkezdődtek.

Az elit erősítése helyett a bázis szélesítésébe fogtak.

Felismerték, hogy a gyerekek motivációjában a futás sokadrendű, sokkal inkább a mozgás és a játék jelenti az örömöt, ezért a labdával való játékot és a kispályás, labdás gyakorlatokat helyezték a középpontba. Bizonyos klubokban elzárták a szülőket, hogy ne folyhassanak túlságosan bele az edzői munkába.

Tizennégy éves kor alatt megszüntették a bajnoki rangsorokat. Az eredményeket sem jegyezték, Vallóniában olyan tornákat rendeztek, amelyeken a csapatok közötti fiatalokat esélykiegyenlítő-jelleggel rotálták, ezáltal senki nem nyerhetett nagy gólkülönbséggel, és a gyerekek új csapattársakkal ismerkedhettek meg.

A szövetségi szakmai stáb 1500 órányi meccsanyag megtekintése után úgy határozott, hogy a 4-3-3-as játékrendszer oktatását részesíti előnyben, mert az nyújtja a legszilárdabb alapokat a formaelemek elsajátításához. A fiatalok nagypályás feladatokat csak 14 éves kortól végeznek, és csupán akkor emelnek ki egy-egy játékost felsőbb korosztályba, ha az edzők és az orvosok szakvéleménye is egybevág. A játékosok 17 éves korukig négy negyedes meccseken szerepelnek, mindenkinek kötelező a mérkőzések legalább felén a pályán lenni – ezt biztosítja, hogy a szünetekben teljes sorváltáson esnek át a csapatok.

A belgák a pincétől a padlásig újravakolták a képzési rendszerüket, de ennek még nem volt egyenes következménye az aranygeneráció későbbi felbukkanása.

Eden Hazard és Kevin de Bruyne, a válogatott két legmeghatározóbb tagja már fiatalon külföldre került. Utóképzési (post-formation) idejüket már Franciaországban és Angliában töltötték.

Dries Mertens kicsúszott a belga akadémiák rostáján, mert túl alacsonynak találták. Thomas Meunier sosem volt egyetlen akadémia tagja sem, 2011-ben még a másodosztályban játszott, amikor George Leekens kérésére leigazolta a Bruges. A rendszer nem dobott ki hibátlan aranyrögöket, de az újragondolással megteremtette annak a lehetőségét, hogy nagyobb mederből merítsenek, és a kor követelményeinek megfelelően kineveljék a legtehetségesebb játékosokat.

Ha a csapat egy része már erodálódott is, a jövő már kopogtat az ajtón.

A 19 éves Jérémy Doku idei szereplésével mély benyomást tett a nézőkre, miközben a 24 éves Youri Tielemans 43 válogatottságával csak arra vár, hogy a középpálya igazi főnöke legyen. Sambi Lokongát (21) éppen most szerezte meg az Arsenal az Anderlechttől, miközben a Standard hátvédje, Zinho Vanheusden (21) a védelem jobb oldalán lehet biztos megoldás Dedryck Boyata és Jason Denayer mellett. Szárnyvédőként vagy támadóként juthat szerephez a Milanban játszó Alexis Saelemaekers (22), és Orel Mangaláról, a Stuttgart 23 éves középpályásáról is biztosan hallunk még.

Bár a belga aranygeneráció nem nyerte el a próféciaként dédelgetett komoly trófeáját, Belgium sikeresnek mondhatja magát: a válogatott 2014 előtt csak 1986-ban jutott el nagy torna negyeddöntőjéig, azóta viszont sorozatban négyszer is. Másképpen: a belgák 2014 előtt tíz éven át nem jártak világversenyen, 2021-re pedig az a legnagyobb kihívásuk, hogy valamiképpen trófeára konvertálják világranglista-helyezésüket.

Persze meglehet, hogy a válogatott nem szerez semmiféle nagy címet, az aranygeneráció pedig talán már túl van a csúcson,

azért a belga labdarúgás köszöni szépen, jól tartja magát.