Sorsszerű befejezés: Southgate az utolsó percig várt a kockáztatással, végül ebbe bukott bele Anglia

Nagyon kevés választja el az óvatos meccsmenedzsmentet a túlzottan defenzív, már-már kontraproduktív védekező játéktól. Nagyjából annyi, amennyi a tizenegyespárbajban egy csapatot elválaszthat az Európa-bajnoki címtől.

Gareth Southgate egészen a döntőig szinte tökéletesen, mindent centire kimérve egyengette az angol válogatottat,

és sosem túl sokat, de éppen eleget kockáztatva sikerült csapatának eljutnia Wembley-ben rendezett döntőig, ahol viszont a korai vezető gól után az együttes átcsúszott a ló túloldalára.

Az Európa-bajnokság fináléját azért is érdemes az angolok szemszögéből megközelíteni, mert már a mérkőzés előtt várni lehetett, hogy ha valamelyik csapat látványosan alkalmazkodni akar majd az ellenfeléhez, az Southgate-é lesz. A szövetségi kapitány és stábja már a tornát megelőzően részletesen felmérte az összes lehetséges ellenfelét, és annak megfelelően igyekezett felkészíteni a társaságot a soron következő összecsapásra.

Ezzel szemben Roberto Mancini együttesétől szinte minden mérkőzésen ugyanazt a jól működő alapjátékot láthattuk, amelytől csak nagyon kevés alkalommal kellett eltérnie önszántából (a belgák elleni második félidőben), vagy éppen kényszerből (a spanyolokkal szembeni elődöntőben).

A kezdőcsapatokat tekintve az olasz válogatott nem is szolgált semmiféle meglepetéssel. Mancini a szokásos 4-3-3-as felállásban pakolta fel a pályára együttesét, a szisztéma labdával az esetek túlnyomó többségében aztán 3-2-5-re módosult. A kapuban a végül a torna legjobbjának is megválasztott Gianluigi Donnarumma kezdett, előtte a Giovanni Di Lorenzóból, Leonardo Bonucciból és Giorgio Chielliniből álló védősort az elődöntőhöz hasonlóan ezúttal is Emerson Palmieri egészítette ki a sérült Spinazzolát helyettesítve. A középpályát sem bontotta meg az olasz kapitány, így Jorginho, Marco Veratti és Nicolo Barella alkotta a belső hármast, míg a támadósor két oldalán Lorenzo Insigne és Federico Chiesa rohamozhatott. Az egyetlen kérdőjelet az Eb-n a kezdőcsapatból a leggyengébb teljesítményt nyújtó Ciro Immobile szerepeltetése jelentette, de Mancini bizalmat szavazott neki a döntőre is.

Az olasz kezdőnél jóval érdekesebb volt, amit Southgate kitalált a másik oldalon. Bár sokan arra számítottak, hogy az ukránok és a dánok ellen is látott 4-2-3-1-es alakzat mellett marad, az együttes mégis a tornán eddig kizárólag a német válogatott ellen alkalmazott 3-4-3-as formációban futott ki a pályára. A szövetségi kapitány döntése persze érthető volt, hiszen így – a 3-2-5-ben támadó olaszokat letükrözve – elkerülhetővé vált, hogy a széleken az ellenfél létszámfölényt tudjon kialakítani, miközben, mivel az ellenfél labda nélkül már négy hátvéddel állt fel, az angolok ki tudták használni a szárnyvédőknek köszönhető extra szélességet.

Ehhez az átrendeződéshez mindössze egy helyen kellett változtatást eszközölni a Dánia ellen látott kezdőcsapaton. Jordan Pickford megőrizte a helyét a kapuban, ahogyan Kyle Walker, John Stones, Harry Maguire és Luke Shaw is változatlanul ott volt a védelemben. Őket egészítette ki jobb oldali szárnyvédőként Kieran Trippier, aki Bukayo Saka helyére került be a csapatba. A középpályán az egész Eb alatt elnyűhetetlen Declan Rice, Kalvin Phillips páros kezdett, míg a támadósorban a bal oldalon Mason Mount, a jobb oldalon Raheem Sterling, középen pedig a csapatkapitány Harry Kane szerepelt.

A meccs elején nagyon úgy tűnt, hogy Southgate ismét jól sakkozott, ugyanis az angolok már a második percben megszerezték a vezetést egy mintaszerű akció végén. Akárcsak számos alkalommal a dánok ellen, Kane itt is mélyen visszalépve szabadon vehette fel a labdát, majd egyből érvényesültek az angol játékrendszerből fakadó előnyök.

A csapatkapitány felpassza után a felfutó Walker és Trippier tudott kettő az egy elleni helyzetet kialakítani Emersonnal szemben a jobb oldalon, így Trippier szinte zavartalanul nézhetett körül, hogy felmérje a lehetőségeit.

A hosszú oldalon pedig érkezett is teljesen szabadon Luke Shaw, mivel a támadást elindító Kane a tizenhatosra beérve magára vonta Di Lorenzo figyelmét. Így a bal oldali angol szárnyvédőre már nem jutott emberük az olaszoknak. Az egyik szárnyvédő adott gólpasszt a másiknak, vagyis tökéletesen érvényesültek a játékrendszerből fakadó előnyök. Pepijn Linders, a Liverpool másodedzője már a döntő előtt kiemelte a szárnyvédők szerepét az Eb-n akkor, amikor egy 3-4-3-ban futballozó csapat négyvédős felállással találkozik – ez tökéletesen megmutatkozott a fináléban is. Southgate éppen ennek az elkerülése érdekében váltott a nyolcaddöntőben három belső védőre Németország ellen, a döntőben pedig ezt használta ki Olaszországgal szemben.

Az olaszok nehéz pillanatai azonban a góllal még nem értek véget. A félterületekben mozgó angol szélsők és a szélességet biztosító szárnyvédők a továbbiakban is komoly fejfájást okoztak az olasz védelemnek. Ennél a jelenetnél is láthatjuk, ahogyan Kane mélyre visszalépett labdáért, majd miután Sterling egy keresztbe mozgással magára vonta a balhátvéd figyelmét, Trippier teljesen szabadon kaphatta meg a labdát a jobb oldalon.

Itt látható, hogy az olaszok 4-3-3-as alakzatban az egész Európa-bajnokságon alkalmazott módon, magasan próbáltak nyomást helyezni az ellenfélre, ami azt jelentette, hogy a három támadó presszingelte a három angol belső védőt, míg Verratti és Barella a két belső középpályásra, Phillipsre és Rice-ra figyelt.

Ugyanakkor, mivel a szélsők magasan igyekeztek letámadni az angol középhátvédeket, a szélen a szélső hátvédeknek kellett feljebb lépniük, hogy az angol szárnyvédők ne legyenek könnyű passzopcióként szabadon megjátszhatók. Így azonban a vonalak között mozgó Mount, és ennél a konkrét jelenetnél Sterling volt az, aki a védelmi vonalak között szabadon vehette fel a labdát, míg az olasz csapatban Jorginhónak óriási területet kellett volna levédekeznie, és az a legkevésbé sem az erőssége.

Ráadásul az első félidőben többnyire védekezésben is jól működtek az angol elképzelései és az olaszok csak alacsony minőségű lövőhelyzetekig jutottak. Labda nélkül az angolok öt védővel teljes szélességében le tudták védeni a pályát, a bal oldalon Shaw helyezkedett Chiesa mellett, a jobb oldalon pedig – az itt látható módon – Trippier a magasan helyezkedő Emerson mellett tűnt fel. Ráadásul ennek nyomán Walker a védelem közepéről bátrabban léphetett feljebb, hogy nyomás alá helyezze a bal oldali félterületben Insignét.

Az angol taktika komoly hátránya volt viszont a középpálya uralmának elvesztése. Phillips általában Verattira figyelt, míg Rice feladata Barella semlegesítése volt. Csakhogy Jorginho személyében egy harmadik középpályásuk is volt az olaszoknak: rá Kane-nek kellett volna figyelnie. Ő többnyire vissza is zárt a Chelsea játékosára, de legtöbbször csak a középről érkező átadásoktól tudta elzárni az olaszok legmélyebben helyezkedő középpályását, aki viszont oldalról befelé, vagy a keresztirányba passzolt labdáknál rendszeresen megjátszható volt. Ez történt ennél a jelenetnél is, ahol Kane Bonucci számára még elérhetetlenné tette Jorginhót, de Chiellini már egy egyszerű átadással meg tudta játszani a csapattársát.

Az angolok egy idő után, az előny birtokában tudatosan visszaálltak a saját térfelükre, de az olaszok később a pálya közepének kontrollálatlansága miatt is nyomasztó fölénybe kerültek.

Az angolok szintén sebezhetők voltak a pálya közepén, amikor az első félidőben magasan próbálták megzavarni az olasz labdakihozatalokat. Ilyenkor a három presszingelő támadónak besegített az egyik középpályás is, amikor Verratti mélyre visszalépett a labdáért, ahogyan itt is látható: Phillips egészen az ellenfél tizenhatosán belülre követte az ellenfelét.

Ezekben az esetekben azonban megnyílt a terület a pálya közepén, ahová Immobile próbált meg folyamatosan belépni. Noha a társaknak többször is sikerült szabadon megtalálniuk a Lazio csatárát, neki elsősorban nem ez az erőssége, és nem is tudott túl sokat kihozni a helyzetekből.

Talán éppen ezért váltott Mancini a második félidőben, amikor Immobile helyére Berardit küldte pályára, és Insigne foglalta el a középcsatár pozícióját, míg Chiesa a jobb szélről átment a bal oldali félterületre. Ezzel a változtatásssal, Insigne révén, középen nyertek egy olyan embert az olaszok, aki hatékonyan volt képes felvenni a labdát akár a középpályán is, miközben Berardi folyamatosan támadta az angol védelem mögötti területeket. Ez eredményezte a 73. percben az akcióból kidolgozott legnagyobb olasz helyzetet.

Ráadásul Mancini további finomhangolásokat is végrehajtott a csapatán: Verratti sokkal mélyebben helyezkedett, emiatt Phillips nehezebben tudott rá nyomást helyezni, ugyanakkor Chiellini bal oldali középhátvédként magasabb pozíciót vett fel. Így Verratti volt az, aki az ellenfél kapujával szemben kereshette a passzopciókat, ráadásul Insigne is a legtöbbször a bal oldal irányába mozgott, túltöltve ezt a pályarészt. Ezt jól demonstrálja a fenti jelenet is: Verratti mély pozíciója miatt Phillips nem tudott rá nyomást helyezni, miközben Insigne lefoglalta Walkert, aki ezért nem volt képes a vonalak között labdát kapó Chiesát megtámadni, így a Juventus remekül játszó szélsője lendületből vezethette a labdát az angol védelemre.

Chiesának egy bal oldali akció végén sikerült később egy beadást izolálnia, s az az olaszok egyenlítő gólját eredményezte. Akárcsak az angolok, Mancini és stábja is rendkívül nagy hangsúlyt fektetett a torna során a pontrúgásokra az ezekért felelős Gianni Vióval az élen.

Az elemzések során az olaszok kiszúrták, hogy az angolok a szögletrúgásoknál sebezhetők a rövid oldalon, így a meccsen többször is ezt a területet vették célba: Bonucci egyenlítő gólja előtt is itt sikerült a szintén csereként beálló Cristanténak belecsúsztatnia a labdába.

Southgate végül kicsit megkésve, de azért reagált az eseményekre, és Trippier helyére becserélte Sakát, a csapat pedig átállt 4-3-3-ra, hogy eltüntesse az olaszok fölényét a pálya közepén. A fenti képen látható, hogy a később Rice helyére beálló Henderson sokkal bátrabban lépett feljebb, és helyezett nyomást Verattira, mivel a hatos pozícióját elfoglaló Phillips figyelt – a sérülés miatti lecseréléséig a bal félterületben helyezkedő – Chiesára, míg a túloldalon Mount ügyelt Cristantéra. Saka feladata volt, hogy a bal oldali középhátvédként magasan helyezkedő Chiellinit támadja, Walker pedig Emersonra vigyázott.

Ez a változtatás azt is eredményezte, hogy az olaszok ziccert már egészen a meccs lefújásáig nem tudtak kialakítani. Ráadásul Grealish becserélése után az angolok hosszabb-rövidebb periódusokra ismét képesek voltak birtokolni a labdát az olasz térfélen, miközben Mancini különböző okokból már a teljes támadósorát leváltotta.

Southgate viszont még ekkor sem mert igazán kockáztatni,

és egészen a meccs utolsó percéig várt azzal, hogy Sancho és Rashford becserélésével újabb friss, minőségi játékosokat küldjön be. Ám ekkor már az is egyértelmű volt, hogy ez csak a tizenegyespárbajnak szól. Bár önmagában indokolt volt Sancho és Rashford kijelölése a tizenegyesek elvégzésére (előbbi mutatója 3/3, utóbbié 12/14 a sikeres tizenegyeseket illetően a pályafutása során), de ritkán szokott jól elsülni, amikor egy edző kizárólag ezért cserél be egy-egy játékost. Végül mindketten el is hibázták a maguk kísérletét… Ugyanígy járt a végén Saka is, aki viszont még soha nem lőtt tizenegyest felnőtt karrierje során, miközben a kapuban az a Donnarumma állt, aki egészen rendkívüli módon még soha nem bukott büntetőpárbajt. Sőt: az ellene elvégzett tizenegyesek 34 százaléka kihasználatlanul maradt.

Southgate és a stábja a torna előtt úgy gondolkodott, hogy az a csapat nyerheti meg a tornát, amely a legkevesebb gólt kapja, és végig kontroll alatt tudja tartani a mérkőzéseit. A legkevesebb kapott gól ugyan összejött (a tetejébe akcióból egyet sem kaptak az angolok), de a kapitány talán éppen ezért nem mert elég hamar változtatni a döntőben. Pedig már korábban is számos kritikát kapott, amiért nem reagál idejében és kellően határozottan a történésekre.

Eközben a másik oldalon Mancini nemcsak azzal tűnt ki, hogy a döntőben is felhasználta az összes lehetőségét a változtatásra, hanem azzal is, hogy mennyire hatékonyan tudta kihasználni a keretben rejlő potenciált.

Az olasz szövetség még az előző évtized elején, a nyolcvanas évek futballforradalmárának, Arrigo Sacchinak a vezetésével kezdte el megreformálni a képzési rendszerét, miközben a Serie A-ban olyan progresszív – a modern futball trendjeit nem csak követő, hanem alakító – edzők dolgoztak és dolgoznak, mint Maurizio Sarri, Gian Piero Gasperini, vagy Roberto de Zerbi. Ők a pozíciós játékra és aktív letámadásra építve értek el sikereket a csapataikkal, és adták a mostani olasz válogatott játékrendszerének és felfogásának is az alapját.

A 2018-as világbajnoki kvalifikációs sorozat alatt Gian Piero Ventura még egyáltalán nem tudott alkalmazkodni az új idők szeléhez, de a klubedzői pályafutása során soha nem a mindent elsöprő támadófutballjáról híres Roberto Mancini felismerte, hogy miként tudja kihozni a maximumot a csapatából. És az elmúlt három évben válogatott szinten ritkán látható módon tökéletesítette rendszerét.

Ez az Európa-bajnokság végül a 2000-es kontinensviadalt is megelőzve vált a leggólgazdagabb tornává, így akár stílszerűnek is mondható, hogy az óvatosságra és biztonságra törekvő Anglia helyett

a megújuló, és holtversenyben a legtöbb gólt szerző Olaszországé lett a trófea.