Nagyon kevés választja el az óvatos meccsmenedzsmentet a túlzottan defenzív, már-már kontraproduktív védekező játéktól. Nagyjából annyi, amennyi a tizenegyespárbajban egy csapatot elválaszthat az Európa-bajnoki címtől.
és sosem túl sokat, de éppen eleget kockáztatva sikerült csapatának eljutnia Wembley-ben rendezett döntőig, ahol viszont a korai vezető gól után az együttes átcsúszott a ló túloldalára.
Az Európa-bajnokság fináléját azért is érdemes az angolok szemszögéből megközelíteni, mert már a mérkőzés előtt várni lehetett, hogy ha valamelyik csapat látványosan alkalmazkodni akar majd az ellenfeléhez, az Southgate-é lesz. A szövetségi kapitány és stábja már a tornát megelőzően részletesen felmérte az összes lehetséges ellenfelét, és annak megfelelően igyekezett felkészíteni a társaságot a soron következő összecsapásra.
Ezzel szemben Roberto Mancini együttesétől szinte minden mérkőzésen ugyanazt a jól működő alapjátékot láthattuk, amelytől csak nagyon kevés alkalommal kellett eltérnie önszántából (a belgák elleni második félidőben), vagy éppen kényszerből (a spanyolokkal szembeni elődöntőben).
A kezdőcsapatokat tekintve az olasz válogatott nem is szolgált semmiféle meglepetéssel. Mancini a szokásos 4-3-3-as felállásban pakolta fel a pályára együttesét, a szisztéma labdával az esetek túlnyomó többségében aztán 3-2-5-re módosult. A kapuban a végül a torna legjobbjának is megválasztott Gianluigi Donnarumma kezdett, előtte a Giovanni Di Lorenzóból, Leonardo Bonucciból és Giorgio Chielliniből álló védősort az elődöntőhöz hasonlóan ezúttal is Emerson Palmieri egészítette ki a sérült Spinazzolát helyettesítve. A középpályát sem bontotta meg az olasz kapitány, így Jorginho, Marco Veratti és Nicolo Barella alkotta a belső hármast, míg a támadósor két oldalán Lorenzo Insigne és Federico Chiesa rohamozhatott. Az egyetlen kérdőjelet az Eb-n a kezdőcsapatból a leggyengébb teljesítményt nyújtó Ciro Immobile szerepeltetése jelentette, de Mancini bizalmat szavazott neki a döntőre is.
Az olasz kezdőnél jóval érdekesebb volt, amit Southgate kitalált a másik oldalon. Bár sokan arra számítottak, hogy az ukránok és a dánok ellen is látott 4-2-3-1-es alakzat mellett marad, az együttes mégis a tornán eddig kizárólag a német válogatott ellen alkalmazott 3-4-3-as formációban futott ki a pályára. A szövetségi kapitány döntése persze érthető volt, hiszen így – a 3-2-5-ben támadó olaszokat letükrözve – elkerülhetővé vált, hogy a széleken az ellenfél létszámfölényt tudjon kialakítani, miközben, mivel az ellenfél labda nélkül már négy hátvéddel állt fel, az angolok ki tudták használni a szárnyvédőknek köszönhető extra szélességet.
Ehhez az átrendeződéshez mindössze egy helyen kellett változtatást eszközölni a Dánia ellen látott kezdőcsapaton. Jordan Pickford megőrizte a helyét a kapuban, ahogyan Kyle Walker, John Stones, Harry Maguire és Luke Shaw is változatlanul ott volt a védelemben. Őket egészítette ki jobb oldali szárnyvédőként Kieran Trippier, aki Bukayo Saka helyére került be a csapatba. A középpályán az egész Eb alatt elnyűhetetlen Declan Rice, Kalvin Phillips páros kezdett, míg a támadósorban a bal oldalon Mason Mount, a jobb oldalon Raheem Sterling, középen pedig a csapatkapitány Harry Kane szerepelt.
A meccs elején nagyon úgy tűnt, hogy Southgate ismét jól sakkozott, ugyanis az angolok már a második percben megszerezték a vezetést egy mintaszerű akció végén. Akárcsak számos alkalommal a dánok ellen, Kane itt is mélyen visszalépve szabadon vehette fel a labdát, majd egyből érvényesültek az angol játékrendszerből fakadó előnyök.
A csapatkapitány felpassza után a felfutó Walker és Trippier tudott kettő az egy elleni helyzetet kialakítani Emersonnal szemben a jobb oldalon, így Trippier szinte zavartalanul nézhetett körül, hogy felmérje a lehetőségeit.
