Az Európa-bajnokságok története során korábban az Anglia által elért legjobb eredmény egy harmadik hely volt 1968-ban, amikor még csak összesen négy válogatott versengett a trófeáért. Az 1996-os hazai rendezésű Eb-n a németek elleni párharcban sorsdöntő tizenegyest hibázó Gareth Southgate most viszont nemcsak zsinórban két nagy tornán is elődöntőbe vezette a hazáját, de úgy sikerült ezt elérnie, hogy csapata az eddig lejátszott hat mérkőzés alatt egyetlen pillanatra sem veszítette el a kontrollt.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A torna meglepetéscsapata, a teljesítménye alapján jogosan magasztalt Dánia ellen az volt a legnagyobb kérdés, hogy mihez kezdenek a kapott gól nélkül álló angolok, amikor egyszer hátrányba kerülnek, és rohanniuk kell az eredmény után. A Southgate által alkalmazott felfogásnak – mely szerint fontosabb a meccset kapott gól nélkül lehozni, mint fékevesztetten támadni – megvan az a hátránya a futballban, hogy az ellenfél akár még „véletlenül is” be tud találni, ami könnyen boríthatja az előzetesen felvázolt tervet. A gól pedig jött, amikor Mikkel Damsgaard az első félidőben becsavarta a labdát szabadrúgásból Jordan Pickford kapujába, de ahelyett, hogy az angolok pánikoltak és rohantak volna előre, megnyitva a területet a kontrázni igyekvő dánok előtt, a továbbiakban is tartották magukat a tervhez, és végül, ha hosszabbításban is, de felőrölték az ellenfelüket.
És bár Southgate nem egy guardiolai értelemben vett futballfilozófus, de az adott mérkőzésre a stábja segítségével mindig kiválóan felkészül, és ha kell, akkor ennek megfelelően alkalmazkodik is az ellenfeléhez. Épp ezért a Dánia elleni összecsapás előtt taktikai szempontból a legfontosabb kérdés az volt, hogy a német válogatotthoz hasonlóan 3-4-3-as felállást alkalmazó együttes ellen Southgate ismét előveszi-e a háromvédős felállást, ahogyan tette azt a legjobb tizenhat között lejátszott mérkőzésen. Akkor a döntése hátterében a veszélyes német szárnyvédők, Robin Gosens és Joshua Kimmich semlegesítése állt, itt pedig az Európa-bajnokságon a támadásokat kiválóan segítő Joachim Maehle okozhatott volna fejfájást bal oldali szárnyvédőként Angliának.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="759" width="595" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Southgate viszont maradt a torna többi mérkőzésen is alkalmazott 4-2-3-1-nél, így a kezdőcsapatban sem történt drasztikus változás. A kapuban ezúttal is Pickford foglalt helyet, előtte pedig a védőnégyes Kyle Walkerből, John Stonesból, Harry Maguire-ből és Luke Shaw-ból állt. A középpályán stabilitást biztosító Declan Rice–Kalvin Phillips kettős ezúttal is ott volt a csapatban, előttük pedig az Ukrajna elleni meccshez hasonlóan Mason Mount szerepelt. A bal oldalon nem volt kérdés, hogy a torna egyik legjobb játékosa – és az angolok házi gólkirálya – Raheem Sterling kezd, ahogy az egyre inkább formába lendülő csapatkapitány, Harry Kane pozíciója sem volt megkérdőjelezhető. Az egyetlen kérdéses pont így a jobb oldal maradt, ahol az előző meccsen Jadon Sancho helyettesítette Bukayo Sakát, aki viszont felépülve visszakerült a kezdőbe, a cselezőkészsége és a sebessége mellett valószínűleg a remek védőmunkájának is köszönhetően.
Dániánál szintén adta magát a kezdőcsapat, és bár Kasper Hjulmand a mérkőzések közben, vagy akár adott játékszituációkban szeret módosítani az alapfelállásának, de az első csoportkörben látott 4-3-3 óta a dánok minden meccsen következetesen 3-4-3-as felállásban léptek pályára, nem kis mértékben Christian Eriksen sajnálatos kiválása miatt. Csupán két poszton volt esélye változtatásnak, de végül ugyanaz a kezdő tizenegy lépett pályára, mint a Csehország ellen sikerrel megvívott összecsapáson. Kasper Schmeichel előtt a három belső védő Andreas Christensen, Simon Kjaer és Jannik Vestergaard volt, a szélességet a bal oldalon a csapat és az Európa-bajnokság egyik legjobbja, Maehle biztosította, míg a másik oldalon Jens Stryger Larsen megőrizte a helyét Daniel Wass-sal szemben. A pálya közepén a Pierre-Emile Höjbjerg és Thomas Delaney által alkotott tengely ezúttal is összeállt, míg elől Damsgaard és Martin Braithwaite támogatta a szélről Kasper Dolberget, aki tartósan befoglalta a középcsatár pozícióját, kispadon tartva ezzel Yussuf Poulsent.
Anglia tehát nem próbált meg játékrendszert váltva 3-4-3-ban egy az egyben védekezni a dánok ellen, hanem némi kockázatot vállalva Southgate csapata 4-3-3-as alakzatban igyekezett magas letámadással gátat szabni a kibontakozó dán akcióknak. A három támadó, Sterling, Kane és Saka egy az egyben támadták le a dán középhátvédeken, míg a középpályán Höjbjergre és Delaney-re Mount és Phillips ügyelt, mögöttük pedig Rice feladata volt, hogy semlegesítse a támadósorból visszalépő játékost, aki a legtöbbször Damsgaard volt.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2197" width="3905" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Így pedig ahogy az várható is volt, Dánia elsősorban a szárnyvédői segítségével próbálta felépíteni a támadásait. Ennél a jelenetnél viszont látszik, hogy amint a jobb oldalon Stryger Larsen megkapta a labdát, Luke Shaw balhátvédként azonnal megtámadta, mögötte pedig a Walker, Stones és Maguire balra tolódott, hogy egy az egyben védekezzenek a dán támadókkal szemben, és lezárják a magasan fellépő Shaw mögött megnyíló területet.
Ennél az akciónál az is remekül kirajzolódik, ahogy Rice felvette a pálya közepén a visszamozgó Damsgaard-ot, aki a Stryger Larsenre fellépő Shaw mögötti területet próbálta támadni, de a West Ham középpályása ezt remekül olvasta, és lezárta ezt az opciót Dánia elől.
Dánia a mérkőzés során egyszer tudta igazán veszélyesen kihasználni a szárnyvédőik által nyújtott szerkezeti előnyt, méghozzá a 9. percben, amikor a labdakihozatal során Stryger Larsen jobb oldali szárnyvédőként nagyon mély pozíciót vett fel, így Shaw-nak nagy távolságot kellett megtennie, hogy nyomás alá tudja helyezni, és emiatt volt ideje átvenni és fel is cipelni a labdát.
Ezt követően Braitwaite és Dolberg is a labdás oldal irányába mozgott, a védők pedig papírforma szerint betolódtak a Shaw mögött megnyíló területbe. Viszont Stones és Walker között túl nagyra nőtt a távolság, így Damsgaard ezt a területet tudta támadni egy harmadik emberes beindulással. Ez a szituáció ismerős lehet akár a Bajnokok Ligája döntőjéből is, ahol a 3-4-3-ban játszó Chelsea rendszeresen ezzel a kombinációval bontotta meg a Manchester City 4-3-3-as védekezését. Baj viszont végül nem lett a dologból, Walker ugyanis a bőven átlagon felüli sebességét kihasználva még időben utolérte a dánok támadóját.
Szintén fontos tényező volt a dán szárnyvédők semlegesítésében, hogy amikor Anglia a saját térfelén védekezett, akkor jobbszélsőként Bukayo Saka többször is szabadon hagyta Vestergaardot, és inkább visszazárt Mahle-re, hogy a dán szárnyvédő és Damsgaard ne tudjon közvetlenül kettő az egy elleni helyzetet kialakítani Kyle Walkerrel szemben. Ilyenkor Sterling továbbra is magasan helyezkedett, az angolok alakzata így olykor szinte 4-4-2-re módosult.
A mérkőzést azonban alapjaiban az határozta meg, hogy mi történt, amikor az angoloknál volt a labda. Southgate csapata ilyenkor szokás szerint 4-3-3-ról átváltott 3-2-5-re/3-1-6-ra úgy, hogy a két szélsőhátvéd közül Walker tagozódott be harmadik középhátvédnek, míg Shaw magasabb pozíciót vett fel. A középpályások közül általában Declan Rice helyezkedett a legmélyebben, Mount az utolsó vonalban, általában valamelyik félterületben helyezkedett, Phillips pedig a védelmi vonalak között próbálta felvenni a labdát.
A korábbiakhoz képest Dánia látványosan letekerte a letámadások intenzitását, és többnyire egy középmagas, vagy mély 5-4-1-es blokkban védekezett. Amíg a dánoknak a felállási formájuknak köszönhetően a széleken volt meg az előnyük, addig az angolok papíron a középpályán alakíthattak volna ki létszámfölényt, épp ezért ennek elkerülése végett Dolberg csatárként elsősorban Rice mellett helyezkedett, hogy Höjbjerg és Delaney figyelhessen Mountra és Phillipsre.
A fenti képen látható, hogyan működött a dánok játéka labda nélkül: amint az angoloknál az egyik oldalsó középhátvéd (ezúttal Walker) elkezdte felcipelni a labdát, a dán szélső nyomás alá helyezte, míg a vonal mellett a szélességet biztosító játékosra a szárnyvédő lépett ki, miközben a középpályás opciókat is hatékonyan sikerült lezárni.
Ami kifejezetten jól működött a dánoknál, az a letámadási szekvenciák időzítése és végrehajtása. Bár többnyire valóban a saját térfelén védekezett Kasper Hjulmand csapata, de bizonyos jelzésekre (például egy rossz labdaátvétel, hátrapassz), agresszívan megkezdték a letámadást, amivel hibákra, vagy felívelésekre sikerült kényszeríteniük Angliát. Itt még egy hasonló szituáció látszódik, mint az előző jelenetnél: Braithwaite nyomás alá helyezte Luke Shaw-t, miközben Dolberg középen megjátszhatatlanná tette Rice-t, így az angolok balhátvédje kénytelen volt hátrafelé passzolni.
Viszont amint Shaw hátratette a labdát, az egész dán csapat megindult előre, és egészen Pickfordig üldözték a labdát. Az angol kapusnak pedig nyomás alatt, az összes elzárt passzopció mellett már nem volt más választása, mint hosszan előreívelni a labdát, ami már Dániának kedvezett.
Angliának ezekre a problémákra kellett megoldást találnia, és talált is, méghozzá nem is egyet, hanem rögtön kettőt. Az egyik ilyen megoldást Harry Kane jelentette, aki az utolsó vonalból folyamatosan visszalépve alakított ki létszámfölényt a középpályán az angolok javára. Ebben a helyzetben például Delaney-t sikerült nehéz helyzetbe hoznia, akinek egyszerre kellett volna figyelnie a magasan helyezkedő Kalvin Phillipsre, és a visszalépő Kane-re, aki végül szabadon tudta megkapni a labdát Maguire-től.
Az angolok egyenlítő találatát is egy ilyen szituáció előzte meg: Delaney figyelt Phillipsre, míg Höjbjerg figyelmét Mount kötötte le, így Kane szabadon léphetett vissza a két dán középpályás közé, és indíthatta a védelem mögé tökéletes ütemben beinduló Sakát, akinek a középre tett labdáját a Sterling elől menteni igyekvő Kjaer a saját kapujába juttatta.
A másik hatékony megoldás az angolok részéről az egy az egy elleni párharcok kikényszerítése volt Maehlével szemben a jobb oldalon. Mivel a dánoknál a bal oldali szélsőnek folyamatosan ki kellett lépnie a labdát felcipelő Dolbergre, ezért a szélességet biztosító Saka (majd a második félidő közepétől Sterling) folyamatosan egy az egyben találta magát a támadóerényeivel eddig a meccsig a mezőnyből kimagasló, de védekezésben még ilyen szintű párharcokra nem kényszerített Maehlével szemben. Ez a jelenet szinte közvetlenül az angol egyenlítő gólt előzte meg, és a kulcs az, hogy Saka egy az egyben a védővel szemben elindult befelé, amivel egy idő után magára vonta a bal oldali középhátvéd figyelmét, és az így megnyíló területbe tudta kiugratni a beinduló Harry Kane-t, akinek a középre tett labdája után az ezúttal is zseniális ütemben érkező Sterling lövését Schmeichel tudta bravúrral hárítani.
Grealish második félidős beállását követően már Sterling foglalta el a jobbszélső pozícióját, akinek még könnyebb dolga is volt Maehlével szemben, hiszen amíg Saka többnyire befelé cselezett az erősebb, bal lába felé, addig Sterling kifelé tudott megindulni, és pontosan a szintén jobb lábas Maehle gyengébbik oldalát tudta támadni. A hosszabbításban a Manchester City játékosa már itt nagyon csúnyán megverte az ellenfelét, de ebből nagy helyzet még nem alakult ki.
Viszont az angolok győztes gólját eredményező szituáció is egy Sterling-Maehle párharcból alakult ki. A támadó ismét megtolta kifelé a labdát, amivel az Atalanta védője ezúttal sem tudott mit kezdeni, és az akció vége egy tizenegyes lett az angol válogatott javára, amit Harry Kane második szándékból tudott gólra váltani.
Az események krónikájához hozzátartozik az is, hogy Kasper Hjulmand már-már szokásosnak nevezhető módon bő egy óra játék után lecserélte két legveszélyesebb játékosát, Dolberget és Damsgaardot, Mathias Jensen és Christian Norgaard pályára küldése után pedig 5-3-2-re állt át, megpróbálva ezzel eltüntetni az angolok fölényét a középpályán.
A történelmi sikert eredményező meccs kiemelkedő alakja a torna nagy részéhez hasonlóan Raheem Sterling volt az angolok részéről, de a dán védelem megbontásához kellett az is, hogy az utóbbi meccseken a góllövő cipőjét már megtaláló Harry Kane a mezőnyben is tudjon olyan hatékony lenni, mint volt a Tottenham mezében az előző szezonban. A két kulcsember erősségei remekül egészítették ki egymást, hiszen amikor Kane visszalépett a középpályára, akkor Sterling a sebességét kihasználva rendre nagyon agresszívan támadta a csatár által üresen hagyott területet a tizenhatoson belül, míg a meccs utolsó részében már a City szélsőjének cselezőkészsége volt az, amely meghatározta az összességében nagyon magabiztos győzelmet arató angol csapat játékát.