Pont azok játsszák az Eb-elődöntőt, akiknek a játékuk alapján ott kell lenniük

Bátran kijelenthető, hogy az Európa-bajnokság elődöntőjébe a produkció minősége alapján valóban a torna négy legjobb csapata került be. Olaszország az első meccstől kezdve remekül egyensúlyoz a támadójáték és a hatékony védekezés között, és ugyanez elmondható Dániáról is a balszerencsés módon elveszített első két meccs ellenére.

Spanyolország végtelen labdabirtoklással és rengeteg kialakított helyzettel uralja a mérkőzéseit, és a csapatnak egyelőre azt is sikerült jól kompenzálnia, hogy a helyzetkihasználás hagy némi kívánnivalót maga után, továbbá – olykor – a védelem is zavarba hozható. Bár Anglia a másik három riválishoz képest közel sem játszik látványos futballt, öt lejátszott meccs után továbbra sem kapott gólt, és átlagban ők engedélyeznek a legalacsonyabb minőségben helyzeteket az ellenfeleknek. Mielőtt megrendezik az elődöntőket, érdemes megvizsgálni, minek köszönhetően léptek át ezek a csapatok a legutóbbi akadályokon is.

1. Egy kiállítás kellett a totális spanyol dominanciához

A spanyol válogatott Svájc legyőzésével – a papírformát igazolva – jutott be a négy közé, ám ehhez, némi meglepetésre, a tizenegyespárbaj megnyerésére volt szüksége Luis Enrique együttesének.

Ha a várható gólok mennyiségét (xG) vizsgáljuk, akkor akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a spanyoloknak az első két csoportmeccshez hasonlóan leginkább a helyzetkihasználással volt problémájuk. Amennyiben pedig a találkozó egészét nézzük, akkor ez valóban igaz, hiszen akár három gólt is szerezhettek volna, de a nagy helyzeteik többségét már a hosszabbításban, Remo Freuler kiállítása után tudták kialakítani.

Mindez annak köszönhető, hogy a svájciakat irányító Vladimir Petkovic az ellenfélhez alkalmazkodva okosan módosított csapata taktikáján, ami különösen védekezésben volt tetten érhető.

A svájciak az addig labda nélkül alkalmazott 5-2-3-as alakzatukat erre a meccsre erősen emberorientált 4-2-3-1-re cserélték a spanyolok 4-3-3-as felállásával szemben. Ez azt jelentette, hogy a középpályán az eltiltott Xhakát helyettesítő Zakaria végig Pedrit követte, Freulernek Kokéra kellett rátapadnia, Shaqiri pedig Busquetset igyekezett semlegesíteni, míg a két szélső szükség esetén a spanyolok két mélyen helyezkedő szélsőhátvédjére helyezett nyomást. Az egy szem csatárként játszó Seferovic feladata volt, hogy a rivális két középhátvédje között zárja a passzsávokat, így a svájciak hátul nyertek egy szabad embert Elvedi személyében, miközben Akanji végig szorosan követte a labdáért sűrűn visszalépő Moratát.

A spanyolok – a horvátok elleni mérkőzéshez hasonlóan – az utóbbi módszer segítségével tudták a leghatékonyabban előre juttatni a labdát az ellenfél támadó harmadába. Enrique együttese a középpályán jól használta ki az ellenfél emberorientált védekezését, így Koke és Pedri gyakran oldalirányba mozogva nyitottak területet a pálya közepén a visszalépő Moratának. Ő egy lekészítéssel már meg tudta játszani Busquetset, aki pedig a vonalak mellett helyezkedő szélsőknek forgathatta ki a labdát. A fenti jelenetnél is jól látszik: a Busquetsre figyelő Shaqiri arra koncentrált, hogy a labdát felcipelő Pau Torres ne tudja egyből megjátszani a spanyolok legmélyebben játszó középpályását, viszont éppen ezért már teljesen tehetetlen volt, amikor a felpasszt követően Morata egy lekészítéssel játékba hozta Busquetset.

Olykor az biztosított lehetőséget a spanyoloknak a svájci védekezés átjátszására, hogy az ellenfél egyik játékosa hibázott letámadásban. Ebben – ahogyan a fenti esetben is – a legtöbbször Shaqiri volt a bűnös, aki Busquets mellől rossz ütemben lépett feljebb nyomást helyezni a spanyol középhátvédre. Erre itt Freulernek kellett reagálnia, aki Kokét magára hagyva lépett egy sorral feljebb Busquetsre, azonban a tökéletesen visszalépő Pedri az átmenetileg kialakuló három a kettő elleni fölényt kihasználva zseniális átadással találta meg Kokét a hosszú oldalon.

Mindezek ellenére a spanyol válogatott egészen a ráadásig nem tudott igazán komoly helyzetet kidolgozni, akkor viszont már a Freuler kiállítása miatt keletkezett emberelőnyt remekül kihasználták. Luis Enrique ekkorra váltott, és amíg a meccs jelentős részében mindkét szélső védőjét mélyen tartotta, a hosszabbításban már Azpilicueta harmadik középhátvédként helyezkedett, míg a bal oldalon Jordi Alba folyamatosan biztosította a szélességet, szélsőként pedig a csereként beálló Dani Olmo helyezkedett a félterületben a két védelmi vonal között.

Ennek köszönhetően a spanyolok a széleken már folyamatosan három a kettő elleni helyzeteket tudtak kialakítani, és ezek számos ziccerhez vezettek. Csak Sommer kapus remek teljesítményének, na meg Gerard Morenóék pocsék helyzetkihasználásának volt köszönhető, hogy a tizenegyespárbajnak kellett döntenie.

2. Miért Insigne okozta a belgák vesztét?

A Belgium–Olaszország meccsen mindkét szövetségi kapitány kockáztatott. A belgák részéről Roberto Martinez megtartotta a Portugália ellen látott 5-2-3-as felállást; a támadók között a játékot sérülten vállaló De Bruyne oldalán a mindössze 19 éves Doku, valamint Lukaku kapott helyet.

Itt ki is rajzolódik a belga alakzat labda nélkül: a középpályán Witsel és Tielemans feladata volt Barella és Veratti őrzése, a támadósorban Doku a labdabirtoklás során jobb oldali belső védőként funkcionáló Di Lorenzóra helyezett nyomást, Lukaku pedig ugyanezt megtette a másik oldalon Chiellinivel szemben. De Bruyne elsődleges feladata Jorginho hatástalanítása volt, de ahogyan a képen is látható, szükség esetén nyomást helyezett Bonuccira, miközben zárta a Jorginho felé vezető passzsávot.

A terv egyértelműen az volt, hogy labdaszerzést követően ennek a három játékosnak a segítségével villámgyorsan eljussanak az ellenfél kapujáig, és ott a lehető legjobb hatékonysággal használják ki a helyzeteiket.

A másik oldalon a belga kontrák által jelentett veszély ellenére Roberto Mancini sem változtatott az alapjátékán, és az olaszok labdavesztés esetén azonnal visszatámadtak az ellenfél térfelén, tudva azt, hogy egy hiba esetén De Bruynéék lendületből eshettek volna rá a védelmükre. Ez egy alkalommal meg is történt az első félidőben, amikor De Bruyne sikeres lefordulása és megindulása után Donnarummának kellett bravúrt bemutatnia. Ám ez az agresszív olasz kontrapresszing vezetett Barella vezetést jelentő góljához.

Mancini számításai tehát bejöttek, ellentétben Martinezével, aki a három magasan helyezkedő támadóval beáldozta a pálya közepét, és főleg a bal oldali félterületet, ahol Insigne segítségével az olaszok rendszeresen létszámfölényt tudtak kialakítani.

Tielemansnak alapvetően Verrattira kellett volna figyelnie a középpályán, de a 3-2-4-1-es szerkezetben támadó olaszok közül a vonalak között mozgó Insigne folyamatosan mélyebbre lépett vissza, így Verrattival rendszeresen kettő az egy elleni szituációt teremtett Tielemansszal szemben, miközben a szélességet biztosító Spinazzola lefoglalta Meuniert.

Ez a bal oldali dominancia Verratti és Insigne által rendkívül látványosan megmutatkozik az olaszok passztérképén is.

Pontosan ennek volt köszönhető a második olasz gól is. Bár Jorginho és Verratti átmenetileg helyet cserélt, a folyamatosan ismétlődő létszámfölényes helyzet tűpontosan kirajzolódott. Tielemans légüres térben mozgott, nem volt elég közel Jorginhóhoz ahhoz, hogy nyomást tudjon helyezni rá, de arra sem volt esélye, hogy felvegye a mélyen helyezkedő Insignét. Utóbbira ráadásul Meunier-nek sem volt lehetősége beljebb lépni Spinazzola pozíciója miatt. Végül a Napoli játékosa teljesen szabadon vehette fel a labdát, és meg sem állt addig, amíg gyönyörű gólt nem tekert Courtois kapujába.

3. Ami Hollandia ellen működött, az Dánia ellen már nem

A sikerrel megvívott nyolcaddöntőt követően Jaroslav Silhavy fontos döntés előtt állt: ragaszkodik a Hollandia ellen jól működő, emberorientált letámadáshoz, vagy valami mással próbál néhány nap alatt alkalmazkodni a Dánia jelentette veszélyhez? A cseh szövetségi kapitány végül ragaszkodott a már jól bevált módszerhez, és a negyeddöntőben is erősen emberorientált védekezést alkalmazott a csapata, aminek válogatott szinten több előnye is van. Egyrészt a játékosok hamarabb tudják azt elsajátítani, és a kifejezetten rövid felkészülési lehetőségek mellett ennek igencsak nagy a jelentősége, másrészt pontosan végrehajtva komoly sikert lehet vele elérni egy-egy statikusan mozgó csapat ellen.

A dánok viszont az eddigi mérkőzéseiken is megmutatták, hogy játékosaik rengetegszer változtatják a pozícióikat, rendszeresen keresik a mélységi beindulásokat és a harmadik emberes kombinációkat, amivel már komoly gondokat képesek okozni az emberorientált védekezést alkalmazó vetélytársnak.

A cseh játékosok is sokat cserélgették a pozícióikat, de az alapelv szerint a 4-2-3-1-es felállásból a két szélsőnek és a két középcsatárnak kellett támadnia a 3-4-3-ban játszó dánok három középhátvédjét; a középpályán Barák és Soucek vette fel Höjbjerget és Delaney-t (a fenti képen éppen Soucek foglalja el a középcsatár helyét, Schick pedig a szélső pozíciójában tűnt fel, így átmenetileg Sevcík töltötte be az egyik középpályás szerepét), míg Holes feladata volt a támadósorból visszamozgó Damsgaard őrzése.

Ugyanakkor, ahogyan az várható is volt, a dánok rengeteg mozgással, és ellentétes irányú beindulással zavarták meg a cseh csapat védekezését. Ennél a jelenetnél Braithwaite húzódott ki a szélre, hogy lekösse a balhátvéd Boril figyelmét, Holes pedig Damsgaard miatt nem zárt vissza az így megnyíló hatalmas területbe, ahol jó ütemben beindulva Stryger Larsen juthatott labdához, és hozta végül helyzetbe Delaney-t.

Hasonló szituáció előzte meg Dánia második gólját is: ebben az esetben szintén az egyik szárnyvédő (ezúttal Maehle) volt az, aki remekül időzített megiramodással használta ki a cseh védelemben megnyíló területet. Fontos kiemelni, hogy az Atalanta játékosa nemcsak jól felismerte a szituációt, hanem ő maga teremtette azt meg azzal, hogy egy visszamozgással kihúzta Coufalt a védősorból, majd azonnal támadta az ennek nyomán megnyíló területet.

Dánia a kétgólos előny birtokában már kevésbé törekedett dominanciára, ráadásul Silhavy a félidőben Krmencík becserélésével újabb támadót küldött a pályára. Ennek köszönhetően egyrészt Schick mélyebben játszhatott, és jobban kivehette a részét a támadások felépítésében, másrészt nagyobb volt a csehek jelenléte a dán tizenhatoson belül, ami a szépítő találatnál is megmutatkozott.

Hjulmand azonban ezen a meccsen is jól reagált az eseményekre: a 60. percben Nörgaard becserélésével Dánia ezúttal is átállt 5-3-2-re, így hiába volt csak egygólos a cseh hátrány, Silhavy együttese az utolsó fél órában már egyetlen komoly helyzetet sem tudott kidolgozni.

4. Sterling és Shaw hozta az extrát Ukrajna ellen

A legnagyobb kérdés az Anglia–Ukrajna meccset megelőzően az volt, hogy mihez kezd Gareth Southgate eddig elsősorban a biztonságra törekvő csapata abban a helyzetben, amikor egy a saját kapuja elé betömörülő ellenféllel kell szembenéznie.

Erre a kérdésre aztán kaptunk is választ és nem is, mivel az angolok már a mérkőzés elején, rögtön az első helyzetüket gólra váltották, és ezt követően nyugodtan tarthatták a labdát.

Az mindenesetre látszódott az első félidőben, hogy az előző körhöz hasonlóan ismét a 3-5-2-es felállásban pályára lépő Ukrajna ellen a pálya közepén rendkívül nehéz rést találni, és ennek megfelelően Anglia is elsősorban a széleken kereste a megoldást. Southgate csapata legtöbbször három védővel építkezett azáltal, hogy Walker jobbhátvédként mélyebb pozíciót vett fel, esetleg Rice vagy Phillips lépett vissza Stones és Maguire mellé. Előbbi esetben Sancho biztosította a szélességet a jobb oldalon, és Mount mozgott a jobb oldali félterületbe. Ez utóbbi esetben Walker helyezkedett magasan az oldalvonal mellett, és Sancho húzódott egyel beljebb, a védelmi vonalak közé.

Az így létrejövő 3-2-5/3-1-6-os alakzat lehetővé tette, hogy az utolsó vonalban legrosszabb esetben is egy az egy elleni szituációk alakuljanak ki az angol támadók és az ukrán védők között, de a valódi különbséget Sterling és Shaw összjátéka jelentette az angolok számára a támadó harmadban.

Az első gólt az eredményezte, hogy Shaw remekül nyitott területet a befelé cselező Sterling számára. A két játékos folyamatosan váltogatta, hogy melyikük helyezkedik az oldalvonal mellett és a félterületben. Ennél a jelenetnél például Sterling volt az, aki kívülről indulhatott meg befelé. A kulcs itt Shaw vele ellentétes irányú labda nélküli mozgása volt, amivel kimozgatta a helyéről a jobb oldali középhátvédet játszó Zabarnijt, ezzel megnyitva ezt a passzsávot, amelyen keresztül végül Sterling hajszálpontos kiugratással meg tudta találni Kane-t.

Ukrajnának még az első félidőben kényszerűségből cserélnie kellett, amit Andrij Sevcsenko ki is használt, és teljesen átszervezte a csapatát. Cigankov személyében egy védő helyett szélsőt cserélt be, a csapata pedig 3-5-2-ről 4-3-3-ra állt át. Ez vezetett az ukránok legveszélyesebb periódusához is az első félidő végén, amely során a bal oldali középpályás Zincsenko és a bal oldalra beálló Cigankov okozott gondot az angoloknak a Walker és Stones közötti területen.

Ám a játékrendszer leváltása kockázatot is rejtett az ukránoknak, hiszen így a bal oldalon Sterling és Shaw gyakran kettő az egy elleni helyzeteket tudott kialakítani a jobbhátvéd Karavajevvel szemben. Pontosan ez történt a harmadik angol gól előtt is, amikor egy labdavesztést követően Jarmolenko fennragadt, Sterlingék pedig lendületből vezethették rá a labdát az ukrán védőre, hogy végül Shaw beadásából Kane találjon be.

A mérkőzés végül úgy lett bántóan sima, hogy az angoloknak gyakorlatilag egyetlen percre sem kellett kilépniük a komfortzónájukból. Ebből a szempontból viszont egészen más lesz a Dánia elleni elődöntő, ahol Southgate-nek a németek elleni meccshez hasonlóan ismét döntenie kell, hogy szerkezetileg komolyabban belenyúl-e majd a csapatába.