Ennyi klasszissal soha nem látszott ilyen elveszettnek a francia válogatott

Őrült, reményekkel teli és mégis hatalmas koppanással végződő meccsen van túl a francia válogatott, amely már a nyolcaddöntőben elköszönni kényszerült az Európa-bajnokságról.

A 2018-ban vb-első francia csapatnak korábban markáns stílusjegye volt, hogy játékosai olykor beérték az elégséges osztályzattal, és kevesebbet nyújtottak, mint amennyit valójában tudtak. A játékuk időnként olyannyira ad hocnak tűnt, mintha a játékosok csak improvizáltak volna a pályán, és csak időnként keltették „összefüggő” együttes látszatát. Ennek a csapatképnek annak idején mestere volt Deschamps, aki soha nem volt igazi futballgondolkodó, cserébe viszont tudott bütykölni, barkácsolni, összeilleszteni aszerint, ami éppen a keze ügyébe került.
Ami 2021-re megváltozott, az az, hogy Deschamps soha nem tűnt ennyire kapkodónak az emberei beválogatásában és a taktika kiválasztásában.

Már az is intő jelnek számított, hogy a csapat bejáratott alaptaktika nélkül érkezett a tornára. Kezdetben a gyémánt 4-4-2-vel próbálkoztak, ami hol lapos 4-4-2-re, hol 4-2-3-1-re módosult. Svájc ellen azonban már megjelent a háromvédős játékrendszer, majd negyvenöt perc alatt háromszor is bele kellett nyúlni a szerkezetbe.

Önmagában a taktikai finomhangolás vagy a játékrendszer-módosítás nem jelenthetne problémát.

Csakhogy Deschamps esetében a változtatások mögött nem mikrotaktikai vagy rendszerszintű megfontolások álltak. Egészen egyszerűen nem találta a helyes formulát.

A francia szakvezető egy korábbi nyilatkozatában maga is bevallotta, hogy nem szeret három védővel felállni, viszont a játékrendszer lehetővé teszi, hogy letükrözze a hasonló szerkezettel játszó ellenfeleket. A svájciak elleni meccs után úgy nyilatkozott, hogy

azért váltottam három védőre, mert Svájc is három védővel játszott,

plusz rengeteg volt a sérültünk, és mert a támadó hármasomat a legjobb helyzetbe szerettem volna hozni. Meg kellett találnunk az egyensúlyunkat. Nem védekezési szándékból léptem ezt meg, csak mivel az ellenfélnél volt többet a labda, nekünk kellett védekeznünk. És ki tudtak billenteni minket, túl nagy távolságokat hagytunk a játékosaink között. Ezért módosítottam a félidőben.”

Vagyis a háromvédős elgondolás mögött az állt, hogy az ellenfelet könnyebb másolni, mintsem egy komplexebb tervet kitalálni a hatékonyság érdekében.

Igen ám, de Deschamps a fénymásolással két dolgot is elveszített: a csapat labdás és labda nélküli szokásait egyetlen mozdulattal kiradírozta, továbbá néhány játékosát olyannyira komfortzónán kívülre lökte, hogy időnként partra vetett halnak érezhették magukat. A három-/ötvédős rendszerben játszó magyarok ellen Benjamin Pavardról egy pillanatra sem derült ki, hogy pontosan milyen feladatkörben tudna helytállni, a szintén három/öt védővel játszó, és a támadásaiban balra dőlő Svájc ellen pedig csak megismétlődött a történelem. Clément Lenglet egyetlen percet sem kapott sem a felkészülés, sem a torna során, a háromvédős elgondolás miatt viszont a kezdőbe került középhátvédként, és egyértelműen az ő védekezési hibájából született Seferovic első, fejesből született gólja.

Mindezen az sem javított, hogy időnként az volt az ember érzése, mintha Deschamps a saját hibáit is korrigálta volna menet közben. A svájciakkal szemben a párharcaiban lemaradó, hitehagyott Lenglet-t például Kingsley Comanra váltotta, vagyis a szerkezetben is nagyobb egyensúlyra törekedett, a cserék azonban csak tapaszok voltak a tályogra. A kapitány sem a torna előtt, sem a torna végére nem találta meg ideális csapatát.

A keszekusza taktika hátterében egy másik probléma is meghúzódik: Deschamps válogatási elvei még távolról, hunyorítva sem nevezhetők koherenseknek.

Bár Karim Benzema négy gólt szerzett a tornán, és igazságtalan lenne az ő felelősségét firtatni, a torna előtti felvezetésben is felvetődött a gondolat: utolsó perces visszahívása inkább tekinthető segélykiáltásnak, mintsem célirányos elképzelésnek. Mintha Deschamps úgy gondolkodott volna a csapat átszabásakor: tegyünk meg mindent a támadó hármas (Benzema, Antoine Griezmann, Kylian Mbappé) kényelméért, és próbáljuk meg őket körül bástyázni.

A következő lépés logikusan az lett volna, hogy megszervezze az említettek kiszolgálását. Csakhogy sem a széleken, sem a belső területeken nem alakult ki működő labdakihozatali útvonal. Jobbhátvéd poszton a belső védőként jobban érvényesülő Pavard és a szintén jobb belső Jules Koundé kapott szerepet, míg a felkészülés során lehetőséghez jutó, de idővel mellőzött Léo Dubois gyakorlatilag csak a létszám miatt tartott a kerettel.

A bal oldalon ugyan Lucas Hernandez és Lucas Digne sérülése komoly fejtörést okozott, de sem a balhátvédként bevethető Presnel Kimpembe, sem az Atletico Madridban több mint tisztességes szezont futó és bal oldali szárnyvédőként is játszó Thomas Lemar nem léphetett pályára. Helyettük Adrien Rabiot lett a bal folyosó hűséges előfizetője. Ha Deschamps nem az ellenfél letükrözését, hanem a három-/ötvédős játékot és a szárnyvédők támadásbeli szerepét vette volna számításba, akkor valószínűleg ott lett volna az Európa-bajnokságon a Milannal remek idényt záró Théo Hernandez, esetleg a Monacóból Rúben Aguilar.

Mindezek mellett Moussa Sissoko és Lenglet beválogatása is inkább minősíthető ötletelésnek, mint tudatos döntésnek: Deschamps vagy a korábbi jó formájukat vagy a több poszton bevethető erényeiket vette számításba, de ha áttekintjük kettejük szezonját és a puszta tényt, hogy Lenglet például 43 napja nem játszott tétmeccsen, nehéz érvekkel alátámasztani, mi célból szerepeltek a tornán.

A zavaros játékmód és a formán (meg poszton) kívüli játékosok által még ködösebbé vált a franciák játéka. Az igazán sajnálatos azonban az, hogy a tapogatózásban mintha a csapategység is meggyengült volna.

Deschamps tudta, hogy világbajnoki címvédőként résen kell lennie, amikor a csapattal szembeni elvárásokról kérdezik. Kommunikációjában általában a megfelelő polcra helyezte a csapatot; tette ezt egy olyan sajtóközegben, amely igencsak fényesre polírozta a franciák szobrát.

Benzema visszatérése értelemszerűen azt jelentette, hogy Olivier Giroud háttérbe szorul. Ugyanakkor több francia forrás arról számolt be, hogy a francia szövetségi kapitány szinte szóba sem állt a második számú csatárával.

Látványos összezörrenés volt az is, amikor a Svájc elleni meccsen a bokáján megsérült Coman nem szeretett volna azonnali cserét, és ideges szóváltásba keveredett Deschamps-pal. Néhány percet még kapott, majd a tréner lecserélte.

Persze Mbappé is úgy emlékszik majd az Európa-bajnokságra, mint egy négy meccsen át tartó üresjáratra. A kihagyott tizenegyes önmagában nem ok a kritikára, de annak ellenére, hogy a számai nem alakultak rosszul, a pályán időnként látványosan túljátszotta magát, túl sok felelősséget vett a nyakába, és úgy festett, mintha még nem találta volna meg a pontos szerepét a válogatottban. Giroud korábbi megjegyzésére, miszerint kevés passzt kap tőle, Mbappé először megsértődött, míg később egy sajtótájékoztatón azt is megkérdőjelezte, hogy a mérkőzések előtt a pontrúgásokat elvégzők végleges sorrendje kialakult volna.

A fenti esetek egyike sem látványos vagy hangos dráma, ám kívülről úgy tűnt,

a konfliktusok túlnőttek a kapitányon.

Deschamps-nak a saját tűzoltása mellett kevesebb ideje maradt mások tüzének az eloltására. Érdekes vetület továbbá, hogy a 2018-ban vb-győztes csapat erejét részben az adta, hogy a 23 kerettag végig involváltnak érezte magát, az idén viszont mintha többen is parkolópályára kerültek volna.

Az összehasonlítást torzítja, hogy a franciák a vb-n 23-as, míg az Eb-n 26-os kerettel vehettek részt, ugyanakkor a világbajnok csapatból csak Alphonse Aréola és Adil Rami nem kapott játékidőt (igaz, Florient Thauvin egyetlen percet igen). A mostani válogatottban nem játszott Mike Maignan, Steve Mandanda, Léo Dubois, Kurt Zouma, Wissam Ben Yedder – miközben Marcus Thuram és Thomas Lemar is 10 percnél kevesebbet tölthetett a pályán. És egyenként Giroud-nak, Sissokónak, valamint Ousmane Dembélének sem jutott több 45 percnél.

A francia válogatott korábban a nagy létszám ellenére is egy hullámhosszon mozgó csapatnak tűnt. Az Eb-n ez nem így volt, az együttes két- három részre szakadt társaság látszatát keltette.

Deschamps-nak az idén egy nagyobb elemszámú puzzle-ből kellett kiraknia a képet. Ez azonban túl nagy feladatnak bizonyult neki, és minden jel arra utal: nem volt annyira okos, mint amennyire jó volt a kerete.