Szárnyaló szárnyvédők és hamis középhátvédek: mágnestáblán az Európa-bajnokság csoportköre

A világ és Európa-bajnokságok státusza a futball fejlődése szempontjából jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben. A kilencvenes évekig szakmailag ezek a nagy tornák jelentették a sportág csúcsát, amelyeken a legjobb játékosok mérkőzhettek meg egymással.És amelyeken markánsan megjelentek az adott korszakot meghatározó taktikai trendek. Az 1995-ös Bosman-szabály viszont lehetővé tette a játékosok szabad áramlását az európai klubok között, így a legjobb futballisták a legtehetősebb csapatokhoz kerültek, amelyek természetesen igyekeztek megszerezni a kor legnagyobb edzőit is, akiknek az elképzelései alakították a játék fejlődését.

Ráadásul miközben ezeknek a kluboknak a játékosai egy-egy évadon át folyamatosan együtt készülnek és játsszák mérkőzéseiket, az edzők számára lehetőség nyílik a rendkívül komplex, összetett játékrendszerek létrehozására, miközben a válogatottak szövetségi kapitányai évente mindössze néhány alkalommal töltenek el néhány napot játékosaikkal, vagyis hasonló munkára nincs lehetőségük.

Viszont éppen ezért érdekes, hogy a nagy tornákon ilyen körülmények között az edzők hogyan képesek kiaknázni a legjobb játékosaik képességeit, melyek azok a játékelemek, felállási formák, labdás és labda nélküli taktikai variációk, amelyeket a csapatok alkalmaznak.

Az Európa-bajnokság csoportkörének meccsein számos taktikai trendet és egyedi megoldást láthattunk, és most ezek közül gyűjtöttünk össze néhányat.

1. Fiola és társai: az ellentétes oldalon játszó szélső hátvédek

Fiola Attila (Magyarország), Joakim Maehle (Dánia), Leonardo Spinazzola (Olaszország), Jan Boril (Csehország), Tomas Hubocan (Szlovákia), Kieran Trippier (Anglia): mind olyan szárnyvédők vagy szélső hátvédek, akik jobb lábasként a bal oldalon játszottak. Az ilyen játékosok magas száma elsősorban azért meglepő, mert teljesen ellentmond annak, amit ezeken a posztokon általában elvárnak a futballistáktól. Egy-egy szárnyvédőnek, vagy szélső hátvédnek támadásban elsősorban az a feladata, hogy a szélességet biztosítsa az oldalvonal mellett, széthúzza az ellenfél védelmi vonalát, és beadásaival segítse az akciókat.

Az elmúlt években ugyanakkor ez a poszt is rengeteg változáson ment keresztül, és mind több edző használja a szélső hátvédeket, vagy akár a szárnyvédőket is extra középpályásként a labdabirtoklási periódusokban. Előbbit rendszeresen alkalmazza Pep Guardiola, aki még a Bayern München edzőjeként David Alabát és Philipp Lahmot használta rendszeresen hibrid szerepkörben, majd a Manchester Citynél Fabian Delph-et, Olekszandr Zincsenkót, legutóbb pedig Joao Cancelót játszatta így. Míg a 2019/20-as évad végén, és a 2020/21-es elején Guardiola korábbi segítője, a jelenleg az Arsenalt irányító Mikel Arteta egy 3-4-3-as játékrendszerben a jobb lábasként bal oldali szárnyvédőt játszó Ainsley Maitland-Nilest kérte arra, hogy húzódjon be a középpályára.

Ám az Eb-n többnyire az ellentétes oldalon szereplő szélső védők hagyományos pozíciókat vesznek fel, így viszont kevésbé tudnak állandó szélességet biztosítani, vagy mögé kerüléssel segíteni a csapatukon.

Akkor mégis miért használ ilyen sok szövetségi kapitány „poszton kívüli” játékosokat?

Ennek az egyik, és talán legegyértelműbb oka a kényszerűség. Amíg egy klubedző bármikor igazolhat bal lábas balhátvédet, ha az aktuális keretben nincs erre megfelelő játékosa, addig egy szövetségi kapitánynak azzal kell főznie, amije van.

A magyar válogatottban például már hosszú évek óta problémát jelent a szélső hátvédek és szárnyvédők pozíciója, ezért Marco Rossi már a selejtezőkön és a Nemzetek Ligájában is a főként támadóként használt, jobb lábas Holender Filipet játszatta a 3-5-2-es rendszer bal oldalán, az Európa-bajnokságon pedig (Hangya Szilveszter sérülés miatt is) a jobbhátvédként és középhátvédként egyaránt bevethető Fiola Attila töltötte be ezt a szerepet.

Hasonló okokból játszott az Atalantában jobb oldali szárnyvédőként használt Joakim Maehle a bal oldalon a dán válogatottban. Kasper Hjulmand szövetségi kapitánynak a jobb oldalra volt egy megfelelő opciója a Valenciában játszó Daniel Wass személyében, de a támadásokat kiválóan segítő Maehlét vétek lett volna kihagyni a csapatból, ezért átkerült a másik szélre. Ő ráadásul így balról befelé cselezve ki tudta használni kiváló lövőtechikáját is, így egy gólja mellett hét lövést is produkált a csoportkör alatt, aminél többet egyetlen védő sem tudott felmutatni az egész mezőnyben.

Remekül megmutatkozott az ellentétes oldalon játszó szélső hátvédek előnye a támadások befejezésénél Fiola franciák ellen szerzett gólja esetében is. A Sallai Rolanddal lejátszott kényszerítő után a Fehérvár játékosa jobb lábasként remek szögben találta magát szemben Hugo Llorisszal, és pontosan is fejezte az akciót.

További előnye lehet még egy jobb lábas balhátvédnek, hogy sokkal könnyebben tudja megjátszani a labdákat a pálya közepe felé, amire jó példa ahogyan Kieran Trippiert használta Gareth Southgate az Anglia–Horvátország mérkőzésen. Az Atlético Madrid védője rendszeresen mély pozíciót vett fel, és többnyire a középpályásokat, vagy a védelem mögé induló támadókat kereste a passzaival.

Az olasz szárnyvédő, Leonardo Spinazzola pedig minden aspektust egyben képvisel. Roberto Mancini korábban a Chelsea játékosát, a brazil származású Emersont favorizálta a bal oldalon, de ő az előző szezonban alig lépett pályára. Így az AS Romában is balhátvédként szereplő Spinazzola vette át a helyét, aki nem csak a pálya közepe felé tud hatékonyan passzolni, hanem remekül lő kapura is, és a gyengébbik lábát szintén jól használja, vagyis akár a beadásai is veszélyesek lehetnek.

2. Mi történik, ha a legjobb játékosod szinte minden poszton a legjobb?

Az osztrák válogatottban már jó ideje az a legnagyobb kérdés, hogy hol kellene játszatni a csapat legjobbját játékosát, az idén nyáron a Bayern Münchentől a Real Madridhoz szerződő David Alabát. A 29 éves játékos a válogatottban sokáig szinte kizárólag a középpályán szerepelt, miközben Németországban balhátvédként lett a világ egyik legjobbja. Előbb Pep Guardiola – a már említett módon – labdabirtoklási fázisokban a középpályán, labda nélkül pedig balhátvédként használta, majd Hansi Flick kinevezését követően a sebessége és kiváló passzjátéka miatt a rendkívül magasra feltolt védelemben középhátvéd lett Alabából a Bayernben.

Szövetségi kapitányi kinevezése óta Franko Foda számos felállásban küldte már pályára az osztrák válogatottat, és Alaba is játszott szinte minden poszton, amin korábban már feltűnt pályafutása során. A szakvezető aztán az első, Észak-Macedónia elleni első csoportmérkőzésen az addig korábban soha nem használt 3-5-2-es formációban kezdett, Alabát pedig olyan poszton szerepeltette, amelyen korábban még szintén soha nem játszott: a háromtagú belső védősor közepén. A kapitány azzal magyarázta a döntését, hogy az ellenfél gyors kontráihoz próbált alkalmazkodni, csakhogy ezzel semlegesítette Alaba legnagyobb erősségeit, a labdafelhozatalokat és kiváló beadásokat.

Ausztria végül annak köszönhetően tudta megnyerni a mérkőzést, hogy Foda kitette Alabát a hármas védősor bal oldalára, ahol az 5-3-2-ben védekező macedónokkal szemben létszámfölényt kialakítva egészen az ellenfél térfeléig közepéig tudta felcipelni a labdát, és éppen az ő beadásából született meg a fent látható módon a vezetést jelentő második gól.

A második, Hollandia elleni meccsre azonban Foda nem tanult az első kör tapasztalataiból, és Alabát ismét a hármas védősor közepére helyezte, ahol sokáig reménytelen harcot vívott a hollandok magas és erős középcsatárával, Wout Weghorsttal. Ráadásul az ellenfél első gólját eredményező tizenegyest is ő hozta össze, majd a mindent eldöntő második találatnál Memphis Depayjal szemben veszített párharcot, amire a védőtársának kellett reagálnia, így hatalmas terület nyílt a beinduló Donyell Malen előtt. Foda aztán ismét megcserélte Alaba és az addig bal oldali belső védőt játszó Hintereggel pozícióját, de ekkor már késő volt, és jelentősen nem tudta befolyásolni a meccs kimenetelét.

Végül az osztrák szövetségi kapitány az utolsó csoportmeccsen lemondott a 3-5-2-es felállásról, és 4-3-3-ra váltott, Alaba pedig kikerült a védelem közepéről a balhátvéd helyére, ahol ráadásul rendszeresen nagyon magas pozíciót vett fel. A Real Madrid újdonsült játékosa eddigi kilenc kulcspasszával holtversenyben a legjobb az Európa-bajnokságon, az átadásokból négyet az utolsó meccsen osztott ki. Nem csoda, hogy Ausztria ezen az összecsapáson nyújtotta a legjobb teljesítményt, és harcolta ki a legjobb tizenhat közé jutást.

3. Így állíts egy mérkőzést a feje tetejére

A második csoportkörben Dánia és Belgium összecsapása nemcsak a torna eddigi talán legjobb, hanem – taktikai szempontból – a legizgalmasabb mérkőzését is hozta. A skandinávok szövetségi kapitánya a finnek ellen 1-0-ra elveszített első mérkőzést követően a 4-3-3-as formációt leváltotta 3-4-3-ra, minek nyomán játékosai magasan és egy az egyben tudták letámadni a szintén ugyanezt a felállási formát alkalmazó belgákat.

Így a három támadó a három belga védőt helyezte nyomás alá a képen látható módon, a két középpályás az ellenfél két középpályására figyelt, ahogyan a szárnyvédők is egymásnak feszültek, miközben a három belső védő őrizhette a három belga támadót. Mindez intenzív letámadással párosítva nemcsak dán gólt eredményezett már a meccs elején, hanem a belga támadójátékot is sikerült megölni általa, ugyanis a védelem közepén Kjaer levette a pályáról Lukakut, a két oldalsó középhátvéd, Christensen és Vestergaard pedig szükség esetén akár az ellenfél térfelére is követte a labdáért visszalépő Carrascót és Mertenst.

Helyzeteik alapján a dánok a már az első félidőben eldönthették volna a mérkőzést, de az addigiakra mindenképp reagálnia kellett a belga csapatot irányító Roberto Martineznek, amit meg is tett a sérüléséből felépülő Kevin De Bruyne beállításával. Persze a világ egyik legjobb középpályásának becserélése hátrányban önmagában még nem lenne különösebb edzői húzás, de Martinez ezzel párhuzamosan a Kjaer mellett szenvedő Lukakut a jobb oldalra rendelte, míg De Bruyne a középcsatár helyét foglalta el, ahonnan gyakran mélyen visszalépett a középpályára, vagy kimozgott a bal oldali félterületbe – lényegében 3-4-1-2-es felállást kialakítva.

A változtatás rögtön eredményt hozott: a belgák egyenlítő góljánál Lukaku fordult le könnyedén Vestergaardról, majd De Bruyne szolgálta ki Thorgan Hazard-t, a meccset leginkább befolyásoló tényező pedig a fenti képen látszik igazán. De Bruyne beállása után a dánok már nem tudtak egy az egyben védekezni a belga játékosokkal szemben, hiszen ha Kjaer a védelem közepét elhagyva folyamatosan követi De Bruynét, akkor hatalmas folyosó nyílik meg a helyén, ahova például Lukaku könnyedén beindulhatott volna.

Így viszont Martinez csapata folyamatosan három a kettő elleni létszámfölényt tudott kialakítani a dán középpályásokkal szemben. Ennél a jelenetnél például De Bruyne a félterületbe beindulva vonta magára Delaney figyelmét, így viszont Tielemans teljesen szabadon juthatott labdához a pálya közepén.

A meccs teljes képéhez hozzátartozik, hogy Kasper Hjulmand is tudott reagálni Martinez változtatására, és Norgaard beküldésével Dánia átállt 3-5-2-re, ami eltüntette a belgák középpályás fölényét. A három pontot azonban így is De Bruynéék tudták begyűjteni.

4. Szárnyaló szárnyvédők

A csoportkörben a 24 csapat közül 11 olyan együttes volt, amely három belső védőt és két szárnyvédőt alkalmazó játékrendszerben állt fel. Az olyan, alacsonyabb játékerőt képviselő csapatok, mint Magyarország, Finnország, vagy Észak-Macedónia leginkább azért tettek így, hogy a védelmüket megerősítsék, míg Németország vagy Hollandia éppen ellenkezőleg, a támadások során igyekezett kihasználni a három belső védő és két szárnyvédő adta lehetőségeket. (Bár tulajdonképpen nem sorolhatóak ide, hiszen alapvetően négy védővel játszanak, a labdabirtoklás során Olaszország is 3-2-5-ös felállást alkalmaz, és ugyanezt láthattuk például Angliától is a Csehország elleni, utolsó csoportmeccsen.)

Ennek legextrémebb és legszemléletesebb példája a Németország–Portugália mérkőzés az F csoport második köréből, amely 4-2-es német sikerrel végződött, és a hazai csapat négy, szinte teljesen egyforma gólt lőtt, kihasználva a 3-4-3/3-4-2-1-es játékrendszer előnyeit a portugál 4-3-3-mal szemben.

Ennek a játékrendszernek támadásban az a legnagyobb pozitívuma, hogy a három védő könnyedén létszámfölényt képes kialakítani az ellenfél támadóival szemben a labdakihozatalok során, míg a magasan helyezkedő, széles pozíciót tartó szárnyvédők a három támadóval együtt öt a négy elleni létszámfölényt alakíthatnak ki a védőkkel. Ráadásul a két félterületben mozgó szélső támadó és a két mélyebben helyezkedő középpályás szintén létszámfölényt tud kialakítani a pálya közepén.

Ennek illusztrálásra a németek bármelyik gólját elővehetnénk a Portugália elleni meccsről, de talán a második az, amelyik a legszemléletesebben mutat be mindent. A fenti képen az látszódik, ahogyan Rüdiger a 3-4-2-1-es rendszerben bal oldali középhátvédként szabadon hozta fel a labdát, így az ellenfél jobbszélsőjének nyomást kellett rá helyeznie. Így viszont kialakult egy kettő az egy elleni helyzet a jobbhátvéd Nelson Semedóval szemben, ugyanis egyszerre kellett volna a félterületben helyezkedő Thomas Müllerre és a szélességet szárnyvédőként biztosító Robin Gosensre figyelnie.

Ahogyan Semedo kimozdult a labdát megkapó Gosensre, az Atalanta játékosa vissza is tette a labdát Müllernek, aki már teljesen szabadon forgathatta át azt a másik oldalra. Ott pedig jobb oldali támadó Kai Havertz és a jobb oldali szárnyvédő Joshua Kimmich szintén kettő az egy elleni helyzetben várta a labdát Raphael Guerreiróval szemben, miközben a balszélső Jotának a magas pozíciója miatt esélye sem volt besegíteni.

A meccset végül Gosens egy-egy góllal és gólpasszal, Kimmich pedig egy gólpasszal zárta, de Rúben Dias öngóljánál az előbbi, míg a részletezett Guerreiro-öngólnál Kimmich tette be középre a labdát teljesen szabadon a széleken kialakuló létszámfölényes helyzetek miatt.

Persze nemcsak Németország élt a szárnyvédők nyújtotta lehetőséggel. Az első csoportkörben például Hollandia is annak köszönhetően tudott nyerni Ukrajna ellen, hogy a jobb oldali szárnyvédő Denzel Dumfriest folyamatosan helyzetbe tudták hozni.

A hollandok 3-5-2-es alapfelállása támadásban 3-2-5-re módosult annak köszönhetően, hogy Georginio Wijnaldum jobb oldali középpályásként folyamatosan magas pozíciót vett fel a jobb oldali félterületben, ezzel pedig magára vonta a 4-1-4-1-ben védekező ukránok balhátvédjének, Mikolenkónak a figyelmét, így Dumfries – a fenti képen látható esethez hasonlóan – jó néhány alkalommal teljesen szabadon érkezhetett a kapu elé. Ennek köszönhetően a PSV Eindhoven a tornán eddig két gólt szerző játékosa a várható gólok (xG) számának (1.9) rangsorában a negyedik az Európa-bajnokság teljes mezőnyében.

5. Hamis középhátvédek

A harmadik csoportkör is számos érdekességgel szolgált, de ebből a szakaszból kiemelkedett Wales és Dánia. Ez a két együttes a tornán megszokotthoz képest egészen rendhagyó módon használta a középhátvédjeit.

A dánoktól a szakírók javarésze már a torna előtt is azt várta, hogy az egyik „legérdekesebb” válogatott lehet, és ezt bizonyította is Hjulmand csapata. Már az első, finnek elleni meccsen nagyon sok mozgásra épülő 4-3-3-as felállást alkalmaztak, amely Delaney visszalépéseivel és a szélső védők magas pozíciójának köszönhetően legtöbbször inkább 3-1-6-os alakzatot vett felek, majd pedig Christian Eriksen szörnyű esete miatt a második mérkőzésre már 3-4-3-ra álltak át. És a helyzeteik alapján akár a győzelmet is megérdemelték volna Belgium ellen.

Az utolsó, sorsdöntő meccsre Olaszország ellen Hjulmand kitartott a 3-4-3 mellett, ám labdabirtoklás esetén a jobb oldali középhátvéd Andreas Christensen gyakran a középpályán helyezkedett, hogy a szintén 3-4-3-as játékrendszert alkalmazó oroszok ne tudjanak úgy egy az egyben védekezni a dánok ellen, ahogyan éppen ők tették a belgák ellen.

Ez a helyzet kitűnően demonstrálja, miért mozgott Christensen folyamatosan a középpályára a védelemből. A 3-4-3 így gyakorlatilag 4-2-3-1-re módosult, a szárnyvédők mély pozíciót vettek fel, míg a szélső támadók kihúzódtak a vonal mellé. Az oroszok bal oldali szárnyvédője a megszokott módon próbált nyomást helyezni a vele szemben játszóra, de annak mély helyezkedése miatt hatalmas területet hagyott maga mögött, ahová Braithwaite jobb oldali támadóként kimozgott, Poulsen pedig középcsatárként igyekezett visszalépni, nagy helyet nyitva maga mögött a Christensen helyezkedése miatt magasabb pozíciót elfoglaló Delaneynek, aki már indult is a védelem mögé.

Azt már jóval kevesebben várták, hogy Wales csapata is képes lesz efféle izgalmas húzásokra. De miután a Svájc elleni, kissé csalódást keltő játék után Rob Page ideiglenesen kinevezett szövetségi kapitány remekül érzett rá arra, hogy Bale visszalépéseivel és hosszú labdáival, továbbá Aaron Ramsey tökéletesen ütemezett beindulásaival Törökország darabokra szedhető, az utolsó csoportmeccsre felállást is módosított: 3-4-3-as alakzatban várta az olaszokat.

Az igazán érdekes viszont az, amit a labdakihozatalok során próbáltak játszani a walesiek. Ethan Ampadu ugyanis a háromtagú védelem közepéről folyamatosan egy sorral feljebb lépett a középpályára, miközben hamis kilencesként Ramsey hátrébb húzódott, így az olasz 4-3-3-as letámadási sémára 4-3-1-2-es, úgynevezett gyémánt formációval feleltek.

Az olasz válogatott három támadója papíron egy az egyben támadta volna le a három walesi belső védőt, de ahogyan ennél a jelenetnél is látható, Ampadu a védelemből feljebb lépve kimozgatta az őt őrző Belottit a tizenhatos elől, az ide visszalépő Joe Allen pedig teljesen szabadon kaphatta meg a labdát a kapustól.

Bár a meccset végül Olaszország a papírformának megfelelően megnyerte 1-0-ra, de ha hasonlóan izgalmas húzásokat láthatunk majd Wales és Dánia összecsapásán a legjobb tizenhat között, akkor aligha fogunk csalódni.