Védekeztünk, de nem a túlélésre játszottunk: számok tükrében a magyar Eb-szereplés

Minden statisztika csalóka lehet, pláne tágabb kontextus nélkül – ennek ellenére az Európa-bajnokság csoportköre után kiadott ranglisták tükrében érdemes megvizsgálni a magyar válogatott teljesítményét. A kirajzolódó „lenyomat” egy sokat (és áldozatosan) védekező, rengeteget dolgozó, támadásban elsősorban két csatára erősségeire építő, a nagyokkal pariban lévő együttest mutat. Ami talán nem rajzolódik ki: az érzés, hogy a válogatott méltó ellenfele volt Portugáliának, Franciaországnak és Németországnak, tehát a világ legerősebb keretű nemzeti csapatai közül háromnak.

Szerelni, szerelni, szerelni

A magyar csapat hátsó alakzata – bár azt is mondhatjuk, hogy az egész együttes – szinte folyamatos munkában volt az Európa-bajnokságon, hiszen világklasszisokat kellett minden mérkőzésen féken tartani. Nem véletlen, hogy az UEFA statisztikái alapján a megkísérelt szerelések számában (62) első, a sikeres szerelések számában (26) holtversenyben a második Marco Rossi együttese. Fiola Attila, Botka Endre (11-11) és Szalai Ádám (9) a szerelési kísérletek számában (bár nem azok sikerességében), Nagy Ádám a visszaszerzett/lefülelt labdák számában (24) és futómennyiségben (34,8 km) szerepel a listák élmezőnyében a csoportkör után.

A WyScout kimutatása szerint

csak a finnek (242) és az oroszok (234) kényszerültek több védekező párharcot megvívni, mint a magyar együttes (227).

Hogy a lista másik végét is lássuk: a csoportmérkőzéseken igen meggyőző teljesítményt nyújtó olaszoknak csupán 145 védekező párharcot kellett megvívniuk, mondhatni, annyira jó a csapatjátékuk, hogy még csak nyomás alá sem kerültek. Az a magyar csapatmunka dicsérete, hogy a sok mentés ellenére sem éreztük nézőként azt: „feltöri a háló a hátunkat”. A válogatott ugyan sokat védekezett az Eb-n, de nem túlélni jött a tornára.

A támadásért is nagyon meg kellett dolgozni

Ahogyan Marco Rossi fogalmazott a német–magyar mérkőzés után, ő szívesen kért volna támadóbb futballt, de a realitás – és az ellenfelek minősége – meghatározta a csapat játékát. Rendkívül fegyelmezett védekezés, hatalmas futómennyiség és áldozatos csapatmunka jellemezte a válogatottat. Támadójátékban azonban az ilyen kvalitású ellenfelekkel szemben kevésből kellett sokat kihozni, különösen, hogy a támadó középpályások (Szoboszlai Dominik, Kalmár Zsolt) hiánya miatt „nyüzsögtek” a hatosok/nyolcasok (védekező/középső középpályások) a magyar csapatban. Óriási mezőnymunkával rukkoltak elő: Nagy Ádám az Eb egyik legtöbbet dolgozó játékosa volt, aki intelligens játékával, higgadtságával „szuper ragasztóként” funkcionált a csapatrészek között, Kleinheisler László párharcmutatói elsősorban a franciák elleni mérkőzésen voltak kiemelkedőek (jobb mutatókat hozott, mint N’Golo Kanté vagy Paul Pogba), Schäfer András topligába illő futballal rukkolt ki a németek ellen. A csoportellenfelek profiljának nagyon is megfelelt ez a középpályás trió, kérdés, mennyiben változott volna meg a játék, ha a támadó középpályások is rendelkezésre állnak.

A tizenhatoson belüli labdaérintések számában Magyarország sereghajtó volt az Eb-n, mérkőzésenként 4,93-mal. A listavezető spanyolok mutatója 27,53 tizenhatoson belüli labdaérintés 90 percenként, az átlag 16,27, a második legalacsonyabb érintésszámot jegyző finnek 8,73-mal zártak. A Nemzetek Ligájában három európai középcsapat (Oroszország, Törökország, Szerbia; közülük kettő szintén Eb-résztvevő) ellen 13,91 volt ugyanez a mutató a magyar csapatnál. Itt láthatjuk az európai felső középmezőny és az elit közötti különbséget: válogatottunk (érthetően) defenzívebben játszott a sztárcsapatokkal szemben;

az ellenfelek minősége meghatározta a lehetőségek számát,

nem véletlen, hogy már a büntetőterületen belülre kerüléshez is óriási erőfeszítésekre volt szükség.

Szintén befolyásolhatta a mutatót az, hogy míg alapesetben a magyar válogatott egyik legerősebb fegyvere a szöglet- és szabadrúgások jó elvégzése (Willi Orbán pedig nemzetközi szinten is az egyik legveszélyesebb védő ezeket követően), az Eb-n a „rúgóspecialista” Szoboszlai és Kalmár sem játszhatott. A három mérkőzésen egy helyzetecskét sikerült csak kialakítani (Szalai Ádám távoli csúsztatása Portugália ellen) ilyen szituációkat követően, illetve Sallai Roland találta el a németek ellen a kapufa külső élét egy éles szögből elvégzett szabadrúgással. Természetesen azt a faktort is be kell számítanunk, hogy a válogatott az Eb-n jóval kevesebb szöglethez, veszélyes helyzetből járó oldalszabadrúgáshoz jutott, mint más versenysorozatokban.

Halálos helyzetkihasználás

A magyar csapat ugyanakkor elképesztően jól gazdálkodott a kevés helyzetével. A WyScout adatai szerint a három mérkőzés összesített helyzetminőség-mutatója (xG) 1.32 volt, a kísérletekre vetített xG 0.07; mindkét rangsorban csak Szlovákia végzett a magyar csapat mögött. Tegyük hozzá, az Eb annyira kis minta, hogy az xG-t itt nagyon könnyű „túllőni” vagy „alullőni” – nemzeti csapatunk az előzőt mutatta be (1.32-es mutatóra 3 gól). A magyar válogatott 19 alkalommal kísérletezett lövéssel vagy fejessel a csoportkörben (ennél csak a finnek próbálkoztak kevesebbszer), ezek közül 12 büntetőterületen kívüli megmozdulás volt.

Egy dolog a kevés lehetőség – ezzel számolhattunk is –, egy másik azok remek kihasználása. A magyar csapat kísérleteinek 47,4 százaléka eltalálta a kaput a csoportmérkőzéseken (csupán Ukrajna, Belgium és Portugália célzott pontosabban), de ennél sokkal fontosabb, hogy amikor (viszonylag) tiszta helyzet alakult ki, abból gól is született. A WyScout modellje alapján Marco Rossi csapata négyszer került „rendes” helyzetbe (xG 0,1 fölött), hármat értékesített is ezek közül, ami a játékosok mentális és fizikális állapotát dicséri – képesek voltak jó döntést hozni, amikor végre lehetőség nyílt előttük. Hogy nem emlékeznek kihagyott magyar helyzetre? A modell szerint a legmagasabb minőségű magyar lehetőség az Eb-n a németek ellen volt, amikor egy blokkolt Nego-lövés Fiola Attila elé került, csakhogy a franciák elleni mérkőzés hőse nem találta el a labdát. Visszanézve a jelenetet, nem érződött akkora helyzetnek…

Sallai trükkjei, Szalai ereje

Volt egy olyan támadómutató, amelyben a válogatott kimondottan jól teljesített: ez az egy az egy elleni játékokat és a cseleket érinti. A magyar csapat a 9. az ilyesfajta próbálkozásokat tekintve a mezőnyben, de nem is ez az igazán fontos, hanem a sikerráta: az egy az egyezések 57 százaléka jónak bizonyult. Ez az Eb-átlag fölött van, s ebben a paraméterben csak Dánia, Horvátország, Olaszország, Wales és Franciaország van a mieink előtt.

Nyilván ezt is befolyásolta a taktika: Sallai Roland nemzetközi szinten is figyelemreméltó fegyver a sebességével és a trükkösségével, nem véletlen, hogy a megvívott egy az egy elleni párharcok és cselek tekintetében ő a listavezető csapaton belül. A Franciaország elleni mérkőzésen ráadásul korán kiesett Szalai Ádám, akihez hasonló szerepkörű játékos nincs a keretben, így a felívelt, az erőcsatár által megtartott labdákat el is lehetett nagyjából felejteni. A center hiányában különösen hangsúlyos volt, hogy sikerül-e cselekkel, egy az egy elleni akciókkal előrehaladni vagy lélegzethez jutni szabadrúgások kierőszakolásával.

Sallai ennek a mestere:

az Európa-bajnokságon bemutatott cseleinek 83 százaléka sikeres volt, támadó párharcainak 55 százalékát megnyerte, „mellesleg” minden mérkőzésen kialakított lövéshez vezető helyzetet, adott két gólpasszt és akadt nyolc kísérlete is. Az Eb-élmezőnybe tartozik az egy az egyezési sikerráta alapján, nem véletlen, hogy a legtöbbet „faragott” támadók közé került a listákon.

Ha Sallai a trükkök mestere, akkor Szalai Ádám remekül kiegészíti csatártársa játékát. A magyar csapatkapitány elképesztő mennyiségű párharcot (92, ebből csak a portugálok elleni mérkőzésen 51) vívott meg, 40 százalékos sikermutatóval, ami jobb, mint karrierátlaga. Talán az angol presence, azaz „jelenlét” szóval tudjuk jellemezni, hogy mi történik, ha a pályán van: méretével, erejével, munkamennyiségével folyamatosan leköti az ellenfél belső védőit, vezeti a magyar letámadást, szerel, iszonyatosan kellemetlen ellenfél, aki minden párharcba belemegy.

Jól lehetett látni, mi a változás, ha nincs a pályán: a franciák elleni találkozón Szalai kényszerű cseréje után egyszerűen megszűnt az említett jelenlét a tizenhatos környékén. Szalai a németek ellen remek centerteljesítményt nyújtott, pazar gólt fejelt, gólpasszt adott – mindent megtett azért, hogy teljesítményével végleg lezárja az érthetetlen „mit keres a kezdőcsapatban?” vitát. Pontosan azért van ott, amit az Eb-n letett az asztalra és amit más csatár (egyelőre) nem tud hozni a keretben. Sallai és Szalai az Eb-n összesen 13 kísérletet vállalt a 19-ből, mindketten többször próbálkoztak távolról is. Rossi egyik feladata a közeljövőben az lesz, hogy vagy „Szalai-helyettest” keressen (hiszen a center a 34. születésnapjához közeledik), vagy úgy alakítsa át a támadójátékot, hogy az az az erőcsatár jelenléte nélkül is hatékony legyen.

A következő lépés

Az Európa-bajnokság előtt arról írtunk, hogy a világelit ellen még alig láttuk Rossi csapatát, ezért erőfelmérőnek is tökéletes lesz a csoportkör. A legnagyobb dicséret az, hogy kimondhatjuk: a magyar válogatott képes a végletekig kiélezett csatára kényszeríteni a legerősebb ellenfeleket. Ha a magyar együttes sokáig tudja tartani a döntetlen eredményt vagy vezetést szerez, akkor egészen kellemetlen ellenlábas, amely folyamatosan frusztrálja riválisát, nem véletlen, hogy Joachim Löw is megjegyezte: a végén a németek már mindenféle terv nélkül, minden mindegy alapon, az összes elérhető támadócserét bevetve hajtottak a döntetlenért. Ezt elképzelni sem lehetett a rövid, ám rossz emlékű Leekens-érában, ami után Rossi átvette a csapatot, de még talán az Eb-selejtezők végén sem, amikor Wales ki-ki-mérkőzésen simán legyőzte a mieinket Cardiffban.

A fejlődés folyamatos, meggyőző és látványos.

A megszerzett két ponttal, az utolsó pillanatig megőrzött továbbjutási eséllyel, az Eb-n nyújtott teljesítménnyel a válogatott méltán vívta ki az elismerést nemcsak itthon, hanem a nemzetközi közönség előtt is. Az Európa-bajnoki szereplés egészen kitűnő alapot képez: további hitet ad játékosnak, közönségnek egyaránt. Hitet abban, hogy a magyar nemzeti csapat ellenfele a legnagyobbaknak is. Nem csak ellenfele lehet (majd valamikor): már most az. Hogy hová lehet előrelépni, akár már a világbajnoki selejtezőkön? Marco Rossi a németek elleni mérkőzés után már utalt rá: szeretne támadóbb futballt látni, nyilván az Eb-n mutatott stabilitás megőrzése mellett. Szeptember másodikán, Anglia ellen jön a következő bizonyítási lehetőség, kulcsfontosságú találkozón.

Egy továbbjutást nem hozó, ám bravúrosnak minősíthető, büszkeségre okot adó Európa-bajnoki szereplés után.