Német–magyar: az igazi csoda elmaradt, de így is az eddigi legjobbját nyújtotta a csapat

Alig szűk tíz perc választotta el a magyar válogatottat attól, hogy továbbjusson az Európa-bajnoki csoportjából a legjobb tizenhat közé. Abból a négyesből, amelyben ott volt a címvédő és a legutóbbi két világbajnok. Éppen ezért

a torna kezdete előtt semmiféle, vagy csak nagyon minimális elvárásokat lehetett támasztani a csapattal szemben, amely végül nem csak gólt és pontot szerzett, hanem valóban közel járt ahhoz, hogy az elmúlt évtizedek legnagyobb sikerét érje el.

Ráadásul a három lejátszott mérkőzésen az is világosan látszódott, hogy Marco Rossi csapata egyre jobb és jobb lesz. Az első, portugálok elleni meccsen többnyire még csak a stabil, jól megszervezett védekezést lehetett kiemelni, miközben valódi helyzetet egyáltalán nem sikerült kidolgozni egy les miatt jogosan elvett gólon kívül. A franciákkal szemben szintén jól működött a rendszerszintű védekezés, de már labdás játékban is sikerült előre lépni, s a tetejébe az ellenfél szerkezeti hiányosságait is könyörtelenül megbüntette a magyar csapat.

Végül pedig elérkeztünk a németek elleni, utolsó meccshez, amelyen már nem csupán két gólig sikerült eljutni: a három közül ezen a találkozón adtunk a legkevésbé esélyt az ellenfélnek a gólszerzésre. Az xG-mutató szerint a portugálok ellen 2,4 (+ 1 tizenegyes), a franciák ellen 2,2, míg a németek ellen 1,9 volt az ellenfél várható góljainak száma a kialakított helyzetek mennyiségét és minőségét figyelembe véve. Ugyanakkor a magyar válogatott várható góljainak száma az első meccsen 0,2, a másodikon 0,5 míg a harmadik összecsapáson már 0,6 volt.

Ráadásul az utolsó mérkőzés előtt a németek is pontosan tisztában lehettek vele, hogy a magyarok ellen (bármilyen furcsának tűnik ez még utólag is) sokkal nehezebb dolguk lesz, mint a széleket védekezésben szinte teljesen szabadon hagyó portugálokkal szemben, ennek ellenére Joachim Löw nem változtatott drasztikusan a kezdőcsapatán. Egyetlen játékoscserét hajtott végre az előző, 4-2-es győzelemmel zárult találkozóhoz képest, és azt is kényszerűségből.

A német kapuban Neuer kezdett, előtte Ginter, Hummels és Rüdiger alkotta a 3-4-2-1-es felállásban a védelem belsejét, a két szélen pedig ismét a portugálokat darabokra szedő Kimmich és Gosens kapott helyet. A pálya közepén a németek szövetségi kapitánya Goretzka felépülése ellenére is kitartott a Kroos, Gündogan duó mellett, a támadósorban pedig Gnabryn és Havertzen kívül – a sérülése nyomán csak a kispadon helyet kapó Thomas Müller helyett – Sané kezdett.

Marco Rossi a franciák elleni döntetlent követően joggal érezhette, hogy

nem kell változtatni a kezdőcsapaton az utolsó csoportmeccsre,

így Gulácsi előtt középen ezúttal is Botka, Orbán, valamint Szalai Attila, míg a két szélen Fiola és Nego kapott helyet. A középpályás hármas Nagy Ádámból, Kleinheislerből és Schäferből állt, elől pedig Sallai mellett a csapatkapitány Szalai Ádám kezdett. A Mainznál a napokban hivatalosan is szerződést hosszabbító csatár játéka volt az egyedüli kérdéses pont az összeállítás kapcsán, miután Franciaország ellen – fejsérülés miatt – már az első félidőben le kellett cserélni, de végül százszázalékosan helyrejött, és ezt teljesítményével be is bizonyította.

A két csapat keretének ereje és az előző meccsek alapján a játék általános képét már előre meg lehetett jósolni. Ennek megfelelően a németek jóval többet is birtokolták a labdát, de a találkozó nagy részében komoly helyzeteket – pláne nagy mennyiségben – nem tudtak kialakítani.

„Ez volt az egyik legnehezebb meccsünk, de erre is számítottunk. Nem hagytak sok területet, nagyon jól védekeztek” – nyilatkozta Joachim Löw a mérkőzést követően. És a különbséget a németek előző mérkőzéséhez képest valóban az jelentette, hogy amíg a portugál válogatott 4-3-3-as felállásban rengeteg területet hagyott a széleken a Gosens, Kimmich kettősnek, addig a magyar csapat az 5-3-2-es védekező alakzatában nem csak a pálya közepét zárta le. A németek – az öttagú védősornak köszönhetően – szélességben sem tudtak létszámfölényt kialakítani a hátsó alakzatunkkal szemben.

Ennél a jelenetnél ki is rajzolódik, hogy a németek három belső védővel, és magasra tolt szárnyvédőkkel, gyakorlatilag 3-2-5-ös alakzatban támadtak, miközben a magyarok 5-3-2-ben a saját térfelükön védekeztek. A két csatár, Sallai és Szalai lezárta a passzsávokat Kroos és Gündogan felé, így a labda előrejuttatására az egyetlen opció a jobb oldali középhátvéd Ginter maradt, aki a társainál magasabb és szélesebb pozíciót vett fel. Ám amint a Mönchengladbach játékosa megkapta a labdát, a középpálya bal oldaláról Schäfer azonnal kilépett a szabad emberre, ezzel átmenetileg 5-2-3-ra alakítva a magyar csapat szerkezetét labda nélkül, teljesen letükrözve a németek formációját, és biztosítva, hogy sehol ne alakulhasson ki létszámfölény az ellenfél javára.

Mivel a két magyar csatár ilyenkor továbbra is tartotta a pozícióját a két német középpályás mellett, Nagy és Kleinheisler területet tudott védeni a hátsó sor előtt, és szükség esetén fel tudta venni a támadósorból visszalépő német játékosokat.

Közvetlenül ennek a mintaszerű védekezésnek a következménye volt az első magyar gól is. Rossi együttese ezen a meccsen kevesebb stabil labdabirtoklási periódust tudott felmutatni, mint a franciák elleni összecsapáson, viszont labdaszerzést követően az átmeneti fázisokban rendszeresen próbált gyorsan eljutni a német kapuig. És ez a 11. percben tökéletesen sikerült is. A németek nem léptek fel eléggé agresszívan a labdavesztést követően, Szalai például könnyedén tudta megtartani a labdát Gündogan mellett, majd pedig Kleinheisler szabad emberként kaphatta meg azt, mivel Kroos túlságosan távol helyezkedett tőle, és nem is iparkodott különösebben, hogy csökkentse a kettejük közötti távolságot és idejében nyomás alá helyezze a magyar játékost.

Az így kibontakozó akcióban a kulcsmozzanat Sallai visszamozgása volt: a Freiburg támadója először a csapattársaihoz hasonlóan a kapu felé indult, később viszont visszalépett a labdáért, hogy passzopciót tudjon nyújtani Negónak, amivel le is tudta magáról rázni a saját kapuja felé sprintelő Rüdigert.

Ezt követően Rüdiger és a visszazáró Toni Kroos egymásra várt, vagyis végül senki sem helyezte nyomás alá Sallait, akinek bőven volt ideje. És hajszálpontosan odatekerte a labdát Szalai Ádám fejére.

A mérkőzést jelentős részben pontosan az a séma jellemezte, amit a magyar válogatott első gólja előtt is láthattunk. A hazaiak többnyire a védő sorban járatták a labdát, akár a mélyre visszamozgó középpályásokat bevonva, de igazán veszélyes helyre juttatniuk ritkán sikerült azt. A fenti képen ismét látszódik, ahogyan Ginter próbált feljebb menni a labdával, de Schäfer kilépett rá, miközben Szalai visszazárt a középpályás mögött megnyíló területen Gündoganra, így az egyetlen lehetőség a visszapassz maradt.

Ha pedig a labda átkerült a másik oldalra, akkor hasonló sémát figyelhettünk meg: itt Kleinheisler volt az, aki nyomás alá helyezte a labdát felcipelő védőt, miközben szárnyvédőként Nego az ellenfél szárnyvédőjére, Gosensre figyelt, Botka a védelemből kilépve követte Havertzet, míg Nagy Ádám szabad emberként fel tudta venni a csatársorból visszalépő Gnabryt.

A németek lassú támadójátékát remekül ábrázolja a meccs passztérképe, amin jól látszik, hogy többnyire nagyon hátul, és oldalirányba sikerült csak járatniuk a labdát, miközben a támadók a centrumban alig tudtak játékba avatkozni.

Ennek megfelelően a német válogatott az első félidőben csak egy szögletet követően, és közvetlenül utána, egy középre visszatekert labdából tudott veszélyes lehetőségig eljutni. Akcióból maradtak az alacsony minőségű próbálkozások.

Az ugyan ritkán történt meg, hogy a magyar válogatott magasan presszingeljen, de ha volt erre lehetőség, akkor Rossi együttese ezt is jól oldotta meg a mély védekezés során is használt sémák alapján. Ilyenkor Szalai és Sallai nem a mélyen helyezkedő középpályásokra figyelt, hanem közvetlenül Rüdigert és Hummelst támadta, Schäfer pedig csatlakozott hozzájuk, ismét kialakítva az 5-2-3-as alakzatot, amelyben mindenkinek egy az egyben kellett védekeznie az ellenfelével szemben.

Magasan tehát a magyar csapat letámadásnál három a három elleni szituációt alakított ki a németek belső védőivel szemben, Kleinheisler és Nagy feljebb lépett Kroosra és Gündoganra, míg a két szárnyvédő, Fiola és Nego az ellenfél két szárnyvédőjét, Kimmichet és Gosenst helyezte nyomás alá.

Nem szabad még megfeledkeznünk a meccs kapcsán arról sem: a németek miként érték el azt, hogy a magyar csapat többnyire csak átmenetekből tudjon veszélyes lenni?

Arról már volt szó korábban, hogy a portugálok 4-3-3-as formációjához képest a magyar válogatott 5-3-2-je milyen előnyökkel bír a német 3-4-2-1-es alakzatával szemben védekezésben, de további fontos kérdés: a németeknek miképpen kellett módosításokat végrehajtaniuk a saját védekezésükben a magyar csapat miatt? Amennyiben a három német támadó egy az egyben védekezett volna a három magyar belső védővel szemben, akkor a Nagy, Kleinheisler, Schäfer trió három a kettő elleni létszámfölényt tudott volna kialakítani a Gündogan, Kroos párossal szemben. Ezt Löw azzal ellensúlyozhatta volna, hogy Ginter vagy Rüdiger magasra fellép a védelem közepéről az egyik középpályásra, de ezzel azt kockáztatta volna, amit az előző meccsen Rossi csapata ellen a franciák is: négy védőnek kellett volna egy az egyben védekeznie két magyar csatárral és két szárnyvédővel szemben.

Így a fenti képen látható módon a támadók közül többnyire Sané volt az, aki magasabban védekezett, Havertz pedig középre húzódott harmadik középpályásnak, Gnabry feladata pedig az volt, hogy lezárja a védők közötti passzsávokat.

Az eddig felvázolt meccsképből Joachim Löw nagyon sokáig (sőt tulajdonképpen a meccs végéig) nem tudott kiszakadni. A második félidőben ugyan megpróbált változtatni azzal, hogy Kimmichet visszarendelte a középpályára Kroos mellé, és a vonalak között, kis területen pocsék teljesítményt nyújtó Sanét tolta ki a szárnyvédő pozíciójába, hogy Fiolával egy az egyeket vállaljon el (hasonlót húzott Dider Deschamps is az előző meccsen Dembélé becserélésével), eközben Gündogan foglalta el a bal oldali támadó szerepkörét.

Valódi változást azonban ez sem hozott, és végül a német egyenlítéshez is egy ritkán látható Gulácsi-hiba kellett.

A magyar csapat „élességét” ugyanakkor jól mutatja: egy, a rögtön a középkezdést követően felívelt labdánál többen is remek pozícióban helyezkedtek, hogy begyűjtsék a lecsorgót, minek nyomán Szalai Ádám remek passzal ugrathatta ki a labdát a hálóba fejelő Schäfert.

Ám miután Löw az utolsó tíz percre – mindent egy lapra feltéve – beküldte előre Vollandot, Wernert a bal oldali szárnyvédő pozíciójára állította, továbbá a 18 éves Jamal Musiala személyében egy kreatív középpályást is feltett a pályára, éppen a nagyszerűen bemutatkozó, fiatal játékos visszatett labdája után sikerült egy ütemmel lemaradni a még korábban beálló Goretzkáról, aki pályafutása során már számos a mostanihoz hasonló gólt szerzett.

Az Európa-bajnokság legnagyobb szenzációja így elmaradt,

a magyar válogatott pedig – a papírformának megfelelően – utolsóként végzett a csoportjában, így nem jutott be a legjobb tizenhat közé. A torna eddigi két legmeglepőbb eredményét ezzel együtt így is a mieink szállították a Franciaország és Németország elleni döntetlennel. S csupán alig tíz perc választotta el Marco Rossi csapatát attól, hogy ott legyen a következő körben, miközben a három meccsen összesen 6 (azaz hat!) percet töltött hátrányban. Mindezen túlmenően a csapat mérkőzésre mérkőzésre képes volt fejlődést bemutatni. Ez pedig ilyen szintű ellenfelekkel szemben, csakis kiváló szakmai munkával érhető el.

Amíg az öt évvel ezelőtti Európa-bajnokság Király Gáborral, Juhász Rolanddal és Gera Zoltánnal inkább érződött egy generáció utolsó dobásának, a mostani csapatban Gulácsi Péter és Willi Orbán még évekig nemzetközi szintű játékos lesz, miközben a védelemből Szalai Attilával kapcsolatban már csak az a kérdés, hogy mikor csap le rá egy topligás klub. A középpályán a még mindig csak 26 éves Nagy Ádám mellett a kényszerűségből bekerülő Schäfer András szintén bizonyította, hogy magasabban jegyzett bajnokságban van a helye, ahogyan a támadók közül a Bundesligában is remek idényt futó Sallai Roland szintén hosszú évekig megoldást jelenthet. Nem is beszélve persze a tornát kihagyó, de klasszis potenciállal rendelkező Szoboszlai Dominikről, és az őt elsősorban kiváltani képes Kalmár Zsoltról.

A jelenlegi csapat meghatározó, évek óta magas szinten játszó játékosai közül kizárólag a Németország elleni meccsen is kiemelkedően teljesítő, lassan 34 éves Szalai Ádám az, akivel túl sokáig már nem számolhat Marco Rossi, és egyelőre az sem látszik, hogy ki tudná átvenni a szerepét.

A csapat magja viszont még évekig együtt játszhat, s ez a tény kiváló alapot képezhet a Rossi-stábnak arra, hogy a mostanihoz hasonló, szép eredményeket érjen el a jövőben is.