Fiola az örökkévalóságnak

Ahhoz képest, hogy a legderűlátóbb tippem 1-4 volt a magyar–franciára, most ott van Fiola Attila, ott van előtte egy tátongó, jókora üres terület, szépen bele is sprintel, ott a hely a sarokban, lövésnek kell jönnie, jön is, és…

…és itt álljunk meg, ahogy megáll az idő a filmekben is!

Ott vagyunk a lelátón ötvenötezren, ki piros magyar mezben, ki fehérben, ki fekete pólóban, ki a franciák kékjében, előttünk német srácok, Emre Can dresszét piros-fehér-zöld zászló takarja félig. Fölöttünk a szikrázó kék ég és a felhők, no meg a tető, amely hűsítő árnyékba borít, alattunk a focipálya örök zöldje a vibráló, fehér vonalakkal, s a huszonkét ember, aki miatt itt vagyunk. Van ebben valami időtlen, mert ugyan a stadion szebb lett és modernebb, de hát harminckét éve ugyanígy zöld volt a pálya, vibráló fehér vonalakkal, ugyanígy huszonkét ember futott rajta a labda után, csak akkor nem Kleinheisler László próbálta szerelni Paul Pogbát, hanem Kovács Ervin Carmel Busuttilt. Április volt, 1989, lézengtek a nézők, Magyarország–Málta, édesapám győzelmet ígért, egy nyomorult tizenegyessel mentettük meg a döntetlent, de innen nem volt már visszaút.
Megkaptam a magyar válogatottat, furcsa egy ajándék, ritkán volt felhőtlen öröm, gyakrabban kereszt.

Zöld pálya, fehér vonal, fölöttünk az ég, alattunk a huszonkét ember és a labda. Zágrábtól Belfastig, Budapesttől Győrig. A remény valahol mindig pislákolt, de egy idő után már csak legyintettem, legyintettünk, remény, hagyj már békén, reménykedni csak fájdalmas, úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Nagyapámnak két vb-döntős válogatott jutott, nekem a máltai 1-2 és a moldovai 0-3, meg az 1-8 Hollandiában. Aztán Kleinheisler ráküldte, Priskin visszavette és becsavarta, egy norvégról bepattant, és kint voltunk, kint az Eb-n, ami tényleg csoda volt a reményvesztetteknek, tágra nyílt szemmel üvöltöttünk, hogy ilyen nincs. Talán ezért voltunk annyian kint Franciaországban. Ez volt az első éjszaka egy egész szurkológenerációnak, az izgatottságával, a félelmeivel, az ártatlanságával, a felfedezésre váló káprázatával. Tényleg van ilyen? És mi tényleg ott vagyunk?

Ott. Csoportelsőség, nyolcaddöntő, különgép Toulouse-ba, Az éjjel soha nem érhet véget, de az Eb véget ér, Belgium ellen egy nulla néggyel. Egy évvel később Andorrában nulla egy. Vissza a hétköznapokba. Magyar válogatott, kereszt, tudom, igen, igen. Ahogy a Brian életében mondták, „Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet”. Sóhaj.

Most pedig megint ott vagyunk; sőt itt vagyunk, Budapesten, öt évvel, egy járvánnyal, egy örökkévalósággal később, gyászt és aggodalmat, traumákat és veszteségeket cipelve, fölöttünk az ég, alattunk a zöld. Megosztottak vagyunk és veszekszünk egymással, ezerféle érzés kavarog, a futball és közege – a sport és közege – tele van ellentmondásokkal. Azért vagyunk itt és azért vagyunk ötvenötezren, mert szabad, de azért szabad, mert az UEFA mindent megtesz pénzügyi veszteségei minimalizálásáért, a kormány mindent megtesz, hogy tőkét kovácsoljon a rendezésből, mi meg mindent megteszünk, hogy egy hosszú, másfél éves tél után valamit megpróbáljunk visszakapni a régiből, a megszokottból, az életünkből, a focinkból, a zajból, úgy, ahogy megismertük, úgy, ahogy megszerettük. Fekete egységben szemben az ultrák, vörösödik a tömeg körülöttük; lehet, ha véletlenszerűen kiemelnénk két embert, semmi közös sem lenne bennük, semmiben sem értenének egyet, ne adj’ Isten ellenségek lennének, de a futball egy helyre vonzotta őket. A stadion a radikális elfogadás képességének legjobb gyakorlóterepe: garantáltan együtt szurkolsz egy csomó emberrel, akit hatalmas szakadék választ el tőled, de itt nem számít.

Ők mondják, „hajrá”, mi mondjuk, „magyarok”.

Csak az ég van, a zöld gyep, a vibrálóan fehér vonalak és a huszonkét ember.

Tudjuk ám, hogy ez az Eb nem – ez az Eb sem – old meg semmit önmagában. Ugyanúgy maradnak a problémák, a nepotizmus, a belterjesség, a korrupció, ugyanúgy itt vagyunk beragadva a magyar futballvalóságba, de akkor is, jó látni, ahogy valami működik, ott lent a pálya zöldjén. S azt is jó érezni, hogy a futball kisajátíthatatlan. Nem konzervatív és nem liberális, egyszerre nemzeti és nemzetközi, s hiába akar bárki – király, elnök, kormányfő, párt, rezsim, mágnás, klub, szponzor, szurkolócsoport – egyedüli igényt formálni rá, a futball a miénk, közös tulajdon, közös játék, közös téma, közös szerelem.

Tudjuk mindannyian, hogy Szalai Ádám nem Karim Benzema, Nagy Ádám nem N’Golo Kanté, tudjuk, hogy Kylian Mbappé sokkal jobb, mint Fiola Attila, de mégis, most Fiola van helyzetben, ott van a tér, ott az idő. Kiugrik, s látjuk a kapu mögül, hogy üresen tátong a sarok.

Lendül a láb.

Fiola lő, a labda begurul, a bíró középre mutat, delírium, filmszakadás.

Hitetlenkedve nézek az égre, azt ordítom, lehet-e anyakönyveztetni azt a nevet, hogy Fiola? Lehet ilyen? Lehet, hogy vezetünk a világbajnok ellen? Lehet, hogy 1-0? Fiola góljával? Lehet, hogy megtartjuk? Esetleg nem lehetne lefújni? Csak most az egyszer?

Nem lehet. Csodát sem látunk, legalábbis nem akkorát, mint amekkora a győzelem lenne, de egy kicsiny futballkáprázatot igen. A hármas sípszót alig halljuk, csak látjuk, hogy a játékosok egymás nyakába borulnak, Magyarország–Franciaország 1-1, pontszerzés a világbajnok ellen, piros-fehér-zöld minden, amerre nézünk, kivéve előttünk a vendégtábor kékjét. Csak az itt van és csak a most, csak a kék ég fölöttünk, csak a zöld gyep alattunk, vibráló fehér vonalakkal és huszonkét játékossal. Így van most és így lehetett száz éve.

A futball örök, és örök a futballöröm is.