Magyarország–Portugália: …és akkor jött Renato Sanches

„A 84. percig nem kaptunk gólt, aztán viszont hármat is. Lehet gólt kapni, de utána is meg kell őrizni a tartásunkat. Lehet, hogy van háromgólnyi különbség a két csapat között, de ebben a formában fáj, hogy a 84. percben még 0-0 volt.”  – fogalmazott Marco Rossi a Portugália ellen 3-0-ra elveszített mérkőzés után, és ha összességében nézzük a 90 percet, akkor ez a viszonylag nagy arányú portugál győzelem is reálisnak mondható, de azt bátran ki lehet jelenteni, hogy nem vallott szégyent a magyar válogatott az Európa-bajnokság halálcsoportjának első meccsén.

Előzetesen sokan azt várták, hogy a magyar csapatnak ezen a meccsen lesz a legnagyobb esélye a pontszerzésre annak ellenére, hogy az elmúlt években alaposan megerősödött a portugál válogatott kerete. A 2016-os Eb-elsőség óta többek között Bernardo Silva, Bruno Fernandes, vagy épp Diogo Jota került be a keretbe, nem is beszélve a Premier League-ben az év játékosának megválasztott Rúben Diasról, na meg az ezt a meccset a kispadról végignéző Joao Félixről.

A kispadon azonban még mindig az a Fernando Santos ül, aki elsősorban a biztonságra helyezi a hangsúlyt. És bár a támadósorban jelenlévő minőség miatt a portugál csapat olykor képes átgázolni gyengébb ellenfelein, a Marco Rossi kezei alatt az elmúlt három évben rendkívül szervezetté váló magyar válogatott reménykedhetett abban, hogy képes lesz kimozdítani a komfortzónájából jóval magasabb játékerőt képviselő ellenfelét.

Ennek érdekében Rossi nem is húzott váratlant, ami a kezdőcsapat összeállítását illeti, és a mostanra alaposan bejáratott 3-5-2-es felállás mellett tette le a voksát. Az Írország elleni, utolsó felkészülési meccshez képest is mindössze három helyen változott a kezdő, így a kapuban természetesen Gulácsi Péter állt, a védelem tengelyében Willi Orban és Szalai Attila mellett ezúttal Botka Endre kapott lehetőséget, míg a szárnyvédő pozícióban Lovrencsics Gergő és Fiola Attila szerepelt. Szoboszlai Dominik és Kalmár Zsolt sérülése miatt a középpálya okozta a legnagyobb fejtörést Rossinak, és itt végül a Ciprus és Írország ellen meggyőző teljesítményt nyújtó Schäfer András kezdett Nagy Ádám és Kleinheisler László mellett. A csatárkettős pedig szinte adta magát, a sérüléséből szerencsére felépülő Sallai Roland lett a csapatkapitány, Szalai Ádám párja.

A másik oldalon szintén nem találkozhattunk túl nagy meglepetéssel, Santos 4-3-3-as felállásban egy kivétellel az általa leginkább preferált tizenegyet küldhette pályára. A kaput az AS Romával hírbe hozott Rui Patrício őrizte, előtte közvetlenül – a csapat vezéregyéniségeként – a rutinos Pepe és a Manchester Cityvel kiváló idényt futó Rúben Dias játszott. A balhátvéd a támadásokat kiválóan segítő Raphael Guerreiro lett, míg a másik oldalra a koronavírusos megbetegedés miatt a keretből is kikerülő Joao Cancelo helyére Nelson Semedo került be.

Santos óvatos stílusát pedig mi sem mutatja jobban, mint a támadásokat segíteni kevésbé képes, de fizikálisan kiváló adottságokkal rendelkező Danilo Pereira és William Carvalho egyszerre történő szerepeltetése Bruno Fernandes mellett a középpályán, amire később kis híján rá is fázott a portugálok szövetségi kapitánya. A támadósorban Cristiano Ronaldo két oldalán Bernardo Silva és Diogo Jota szerepelt.

A magyar válogatott játéka kapcsán több dolgot is lehet dicsérni, de főleg a labda nélküli játékot, ugyanis ha Rossi csapatánál volt a labda, akkor elvétve sikerült csak eljutni (főleg az első félidőben) az ellenfél kapujáig, amit a torna addigi mérkőzésein fellépő csapatok legalacsonyabb, 0.2-es várható gólmennyisége is jól megmutat.

Ez nyilván felróható a már említett Kalmár és főleg Szoboszlai hiányának is, de ezen a mérkőzésen elsősorban a fenti képen illusztrált, nagyon magasra feltolt portugál letámadásnak volt köszönhető. Fernando Santos csapata labda nélkül egy az egyben letükrözte a magyar csapat formációját, az ellenfél 4-2-1-3-as alakzatban presszingelt már a támadásépítések első fázisában is. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy Cristiano Ronaldo általában a magyar hátvédsor közepén játszó Orban mellett helyezkedett, az oldalsó középhátvéd Botkára és Szalai Attilára behúzódott Jota és Bernardo Silva, a középpályán Bruno Fernandes Nagy Ádámot, míg Danilo és William Carvalho Schäfert és Kleinheislert őrizte.

Gulácsi ugyan kapusként első körben szabadon birtokolhatta a labdát, de egy hazaadás után az egyik szélső (ebben az esetben Bernardo Silva) azonnal nyomás alá helyezte, miközben elzárta a legközelebbi védőhöz vezető passzsávot, így a magyar kapusnak nem maradt más választása, mint felívelni a labdát.

A magyar válogatott kapusa viszont a legtöbb esetben nem vaktában rúgta előre a labdát, hanem szinte mindig Szalai Ádám fejét kereste. Mivel letámadáskor a portugál játékosok az egész pályán egy az egyben védekeztek a magyarokkal szemben, így a két csatár, Szalai és Sallai is párharcokat vívhatott a portugál belső védőkkel.

Szalai Ádám rendszeresen visszalépett, ezzel kimozgatva Pepét a védelem tengelyéből, ezzel egy időben pedig Sallai Roland igyekezett bemozogni az így megnyíló területbe, hogy meginduljon a megcsúsztatott labdával. Pepe viszont ezeket a párharcokat nagyon jó arányban nyerte meg az egész mérkőzésen ismét elképesztő munkát végző Szalai ellen, ráadásul Rúben Dias is szépen lekövette Sallai mozgását. A magyar csapat dolgát szintén megnehezítette ezekben az esetekben, hogy a három belső középpályás rendszeresen túl mélyen helyezkedett, így a „lecsorgók” begyűjtésére sem volt szinte semmi esély.

Innentől pedig érdemes rátérni arra, ami a mérkőzésen legjelentősebb részét meghatározta: a portugál támadójátékra és a magyar csapat védekezésére.

A portugál válogatott 4-3-3-as alapfelállása labdával többnyire 3-1-6-ra módosult, miután Danilo vagy William Carvalho visszalépett a védősorba, segítve a biztosabb labdajáratást. A két szélső hátvéd magasan helyezkedett, miközben a három támadó a két védelmi vonal között, és legtöbbször a pálya középső zónáját meg a széleket összekötő félterületben helyezkedett.

A portugálok célja egyértelműen az volt, hogy a magyar csapatot ezekben a területekben megbontva kerüljön a védelmi vonal mögé, azonban Rossi együttesének kompakt védekezése ezt legtöbbször nem tette lehetővé.

A magyar válogatott az itt is látható módon sikeresen került rendszeresen létszámfölénybe a portugál játékosokkal szemben a labda körül. A szárnyvédők (Lovrencsics, illetve Fiola) feladata volt többnyire, hogy az ellenfél szélső védőire figyeljenek, az oldalsó középhátvédek a befelé mozgó támadókat őrizték, a középpályások pedig fel tudták venni a visszamozgó, vagy éppen a megnyíló területbe beinduló ellenfeleket.

A másik oldalon is remekül látszik, ahogyan Fiola kilép Semedóra, Schäfer középpályásként visszazár a mögötte megnyíló területen, Szalai Attila követi a labdáért visszamozgó Ronaldót, míg Nagy Ádám plusz emberként biztosít a labda közelében. Ráadásul nem szabad megfeledkezni a két magyar csatárról; ők szintén mélyen visszazárva segítették a védekezést.

A portugáloknak ennek ellenére is akadtak komoly lehetőségeik az első félidőben, de ezek általában egyéni megingásokból (Orban nyomás alatt eladott labdája Ronaldo ziccere előtt), illetve a sebességbéli fölényből adódtak.

Diogo Jota első félidei nagy helyzeténél látszik, hogy szerkezetileg rendben van a magyar csapat. Bernardo Silva és Nelson Semedo ezúttal helyet cserélt, így Fiolának előbbire kellett kilépnie, míg Semedo mozgását Schäfer vette fel, de a futóversenyt a portugál nyerte, ami miatt Szalai Attilának is rá kellett mozdulnia – így Jotának maradt ideje kapura fordulni a centerezést követően.

Ám a szünet után már ilyen portugál lehetőségek sem adódtak, a meddő mezőnyfölény mellett pedig mind gyakrabban tudott a magyar válogatott is támadásokat vezetni. Ezek a fénypontja a csereként beálló Schön Szabolcs (sajnos jogosan) elvett gólja volt.

Ahogy viszont telt az idő, úgy fáradt el inkább a magyar középpálya, és cseréivel Marco Rossi kénytelen volt többször is belenyúlni a mérkőzésbe. Loic Nego beállása olykor még új lendületet is csempészett a támadójátékba, de Sigér pályára lépését követően – a meccs kezdeti szakaszához képest – már teljesen felforgatottá vált a magyar középpálya. Nagy Ádám ugyan továbbra is bent volt, de neki kellett elfoglalnia a bal oldali középpályás pozícióját, míg Sigér közvetlenül a védelem előtt helyezkedett.

Ráadásul néhány perccel Sigér beállását követően Fernando Santos is meghúzta a meccs legfontosabb változtatását:

Renato Sanches jött Willam Carvalho helyére.

A probléma a portugál válogatott játékával egészen eddig a pontig az volt, hogy a támadások felépítésében két játékos, Danilo és William Carvalho csak rendkívül passzívan, szinte kizárólag a középső zónás labdajáratásokban vett részt, és nem késztette döntéshozatalra a magyar játékosokat.

Renato Sanches beállásával a helyzet teljesen megváltozott.                 

Itt közvetlenül az első portugál gól előtt szituáció látható. Renato Sanches egészen a pálya bal oldaláról, a Nego által felügyelt területről mozgott be a Bruno Fernandesre kilépő Nagy Ádám mögé, és ezt megelőzően éppen ez a dinamika hiányzott a portugálok játékából. Sanches mozgása össze is zavarta a magyar középpályásokat. Először Sigér mutatta Negónak, hogy vegye fel Sanchest, majd miután visszamozgott Nagy mögé, már Nego volt az, aki figyelmeztette Sigért, ügyeljen a szélre kilépő Fiola mögötti területre. Sanches viszont teljesen magára vonta a Ferencváros középpályásának figyelmét, így Bernardo Silva könnyedén ugrathatta ki az üres területbe bemozgó Rafa Silvát, akinek a centerezése után Guerreiro kis szerencsével, de megszerezte a portugálok vezető gólját.

Ráadásul szinte rögtön a középkezdés után Renato Sanches volt az, aki az egész magyar középpályán átmasírozott (a 23 éves játékos a progresszív labdavezetéseket tekintve a felső 6 százalékba tartozik a top öt európai bajnokság középpályásai között), mielőtt kiugratta a mindent eldöntő tizenegyest kiharcoló Rafa Silvát.

Rossi a mérkőzés után arról beszélt, hogy talán túl sokat kockáztattak, ráadásul a cseréi sem hozták azt, amit várt tőlük, miközben a másik oldalon Fernando Santos még éppen időben kockáztatott, és Sanches becserélésével feladta a túlbiztosított középpályát. Ez a döntés végül egy 33 passzból álló akció végén, összességében magabiztos győzelemmel fizetődött ki.

A meccset így végül megérdemelten nyerte meg Portugália, de a magyar csapat egészen a meccs hajrájáig teljesen jól helytállt, és a sokkal magasabb minőséget képviselő ellenféllel szemben, a legfontosabb kreatív játékosai nélkül is közel került ahhoz, hogy pontot szerezzen a halálcsoportban.

A játék képét tekintve a folytatásban, Franciaország és Németország ellen is hasonlókra számíthatunk.

A kedden látottak alapján azonban okkal lehet reménykedni abban, hogy legalább az egyik összecsapáson nem csak a 84. percig, hanem az utolsó sípszóig álljuk majd a rohamokat.