Miért nem nyertünk soha Eb-t?

S akkor most bővebben.

Fogalmunk sincs, miért kellett annyira sietni, hogy honfitársaink játsszák minden idők első Eb-találkozóját 1958 szeptemberében.

Még a csehszlovák–ír selejtezőt sem rendezték meg – tizenhét ország nevezett, ezért volt szükség az egyetlen kvalifikációs találkozóra –, amikor a magyar csapat már felsorakozott az akkor is, ma is baráti Moszkvában a szovjet válogatott elleni találkozóra.

Majd bő fél órán belül kapott három gólt, azaz labdarúgóink keleti vendégszereplésének sikere meg sem közelítette a Magyar Állami Operaház társulatának egyidejű turnéjáét. Pedig a két leghíresebb szovjet labdarúgó, Lev Jasin és Igor Netto betegség miatt hiányzott. Ebből a szempontból látszólag jókor tartották a meccset, ám helyesebb lett volna várni egy évet. A visszavágót amúgy is egy nap híján egy esztendővel később rendezték. A France Football 1959-ben tette közzé először az európai válogatottak év végi rangsorát, és a listát Magyarország együttese vezette.

A közvélemény amúgy a moszkvai 1-3 ellenére is reménykedett. A 78 481 jegyre több százezer igénylés érkezett, ahogyan a Luzsnyiki stadion 100 572 belépője is egy nap alatt elfogyott ötvennyolcban. A tömeges itthoni érdeklődésben nyilván az is komoly szerepet játszott, hogy a délután fél négyre kiírt meccs előtt egy órától a fegyveres testületek spartakiádjával kezdődött a műsor a Népstadionban. Gondolhatják, tömegbunyó volt a „spariért”…

A két szövetség pedig megállapodott abban, hogy kétgólos magyar győzelem esetén sorsolás dönt a továbbjutásról. Lehetett volna harmadik mérkőzést is játszani semleges pályán, de ettől Honti György, az MLSZ főtitkára elzárkózott.

Nem osztott, nem szorzott: a Grosics – Mátrai, Sipos, Kotász, Sárosi – Bozsik, Göröcs – Sándor, Albert, Tichy, Fenyvesi összetételű válogatott 1-0-ra kikapott. A tömeg zúgott, hogy ezt a mérkőzést is a Magyar-Szovjet Baráti Társaság kebelén belül rendezték, de azóta kiderült, sosem kellett „lefeküdni” az elvtársaknak, legalábbis a futballpályán nem.

A vendégek tizennégy moszkvai, valamint egy-egy kijevi és tbiliszi labdarúgóval érkeztek Pestre, s a gólt a kijevi Jurij Vojnov lőtte. A Népszabadság azt írta: „Csatárok csődje.” A buktát a televízió is közvetítette, bár akkor még csak 34 395 tévé-előfizetőt tartottak nyilván az országban. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy a Szentmihályival, Novákkal, Nagy Istvánnal, Solymosival, Mathesszel, Rákosival felálló utánpótlás-válogatott 1-0-ra nyert hatvanezer liverpooli néző előtt az angol korosztályos csapat ellen.

A szovjet válogatott utóbb elhódította az Eb-aranyérmet. A magyar meg várt néhány évet a javításra, jóllehet 1959-ben egyetlen más meccse nem akadt, amelyen ne szerzett volna gólt. Nem mellesleg: több veresége sem volt.

Hazai mérkőzéseinek nézőátlaga 84 096-ra rúgott.

De hiába, az együttes a nyolcaddöntőt sem „élte túl”.

Hatvannégyben viszont bejutott a négyes döntőbe. A csapatot így jellemezték a vendéglátó Spanyolországban: „Egy tehetséggel teli, a ragyogó Albert Flórián ihlette magyar válogatott.” (Ez öt évvel korábban is érvényes volt.) A végjáték helyszínét 1964. május elsején, madridi ülésén választotta ki az UEFA. A sorsolás nem kedvezett hazánk fiainak: a házigazda spanyolokkal kellett játszani a döntőbe jutásért.

Ráadásul az NB I utolsó fordulójában, illetve egy korábbról elhalasztott mérkőzésen előbb Sándor Károly, majd Göröcs János megsérült. Azaz a jobbszárny kidőlt. De maradt még nagy zsugás bőven; egyáltalán nem véletlen, hogy a nem hivatalos világranglistán Magyarország – a Szovjetunió és Argentína mögött, Brazília, Spanyolország és Anglia előtt – a harmadik helyen állt. Négy évvel később negyedik, 1959-ben – dél-amerikai szendvicsben, Brazília és Argentína között – második volt.

Baróti Lajos szövetségi kapitány azonban nem bízott eléggé a csapatban. Pontosabban annyira tartott az otthon játszó spanyoloktól, hogy karmesterük, Luís Suarez megfékezésére beállította az újonc Komora Imrét.

A kispesti labdarúgó jó futballista volt, de a jó abban a gárdában nem jelentett szinte semmit, hiszen labdaművészek ültek a kispadon is.

Ráadásul az őrző-védő nem tudta semlegesíteni a dirigenst, akit a meccs emberének választottak.

Ezen múlt egyrészt. Másrészt meg azon, hogy az 1-1-et követő kétszer negyedórás hosszabbításban a rendes játékidőben egyenlítő Bene Ferenc háromszor állt José Iribarral szemben, de mindháromszor a spanyol kapus nyerte a párbajt. Az újpesti csatárt egész életében kísértette a tripla rontás, évtizedekkel később is vissza-visszatérően a Bernabeu stadionban történteknél kötött ki. Bene egyébként extraklasszis, Európa- és világválogatott labdarúgó volt, ahogyan abból a társaságból Albert Flórián, Farkas János, Mészöly Kálmán is. A keret összetétele így festett: Szentmihályi Antal, Ihász Kálmán, Mészöly, Sárosi László, Farkas (mind Vasas), Novák Dezső, Mátrai Sándor, Varga Zoltán, Albert, Fenyvesi Máté (mind FTC), Sipos Ferenc, Komora, Tichy Lajos (mind Honvéd), Nagy István, Sándor (mindkettő MTK), Solymosi Ernő, Bene (mindkettő Újpest), Gelei József (Tatabánya). Sándort elvitte Madridba Baróti, hátha hirtelen meggyógyul, de lépni is alig tudott.

A bronzérmet a dánok elleni 3-1-gyel sikerült megszerezni, ám a valaha volt legjobb magyar Eb-szereplést általános fanyalgás, elmarasztalás, ha nem éppen dühkitörés, fogadta itthon. Ellenben a spanyol hölgyek úgy sikítoztak labdarúgóik Eb-győzelme után, akár a Beatles rajongói a koncerteken. Pedig a szörnyűséges Franco tábornok a döntő előtti napon azt fontolgatta, hogy nem engedi megrendezni a spanyol–szovjet mérkőzést. Hatvanban már letiltotta hazája válogatottját a „szbornaja” elleni Eb-párharcról. Számára a kommunizmus fölött aratott diadal volt a 2-1 a mégis csak engedélyezett csúcstalálkozón. Sajnos az elődöntőben az operettkommunizmust is sikerült felülmúlni… Hozzá kell tenni: Suarez évi 35 ezer fontnak megfelelő összeget keresett az Internazionalénál, s ez az arányokat tekintve jobb Lionel Messi mai jövedelménél, amely nagyjából a hét százalékát teszi ki a Barcelona egymilliárd eurót meghaladó forgalmának. E közben a magyar futballisták néhány ezer forintot tettek zsebre havonta, noha Mészöly, Sipos, Sándor, Göröcs, Varga, Albert, Tichy, Farkas kvalitásaival csak keveseké vetekedett a spanyolok (és sokan mások) közül. A legvidámabb barakk a magánéletben nagy előny volt, de a pályán hátrányt jelentett a szocializmus és a profizmus összeférhetetlensége miatt, továbbá azért, mert a nálunk honos „rozéban”, vagyis vörös lightban hatalmilag sem kényszerítették ki a maximumot.

A válogatott így is a földkerekség legjobbjai közé tartozott, de a sportvezetés a fasorban sem volt.

(Az utóbbiban sikerült konzerválni a színvonalat.) Illovszky Rudolf szövetségi kapitány például sorozatban nyolc győzelmet könyvelt el az 1968-as Európa-bajnokságot megelőző másfél évben, majd az után, hogy a magyar csapat kronológiailag elsőként került a legjobb nyolc közé, egy indifferens lipcsei 0-1, a szakvezető első vesztes válogatott meccse után Csanádi Árpád, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség elnökhelyettese pusmogni kezdte: nem kellene-e hazahívni az NDK mesterét, a hét éve a „demokratikus” köztársaság válogatottját irányító Sós Károlyt? Elképzelésével nem kápráztatta el szűkebb és tágabb környezetét, hagyta is volna annyiban a dolgot, ám közben Illovszky fülébe jutott, hogy a sporthivatalból „fúrják”. Mivel 1967 augusztusától párhuzamosan dirigálta a címeres mezes együttest és a Vasast – előtte másfél évig Csordás Lajos volt az 1966-ban veretlenül bajnok piros-kékek trénere –, közölte, hogy december 31-ig érvényes szerződését nem hosszabbítja meg az MLSZ-szel, és 1968. január elsejétől kizárólag az angyalföldi csapatot edzi.

Az elöljárók körében hatalmas riadalom támadt, annál is inkább, mert a végül csak kényszerből megkeresett Sós nemet mondott a felkérésre. Tekintettel Magyarország és az NDK „megbonthatatlan” barátságára, mégis haza kellett jönnie, s miután a magyar csapat élére erőltették, pillanatok alatt szétverte a világ legkiválóbb válogatottjainak egyikét. Mivel sokáig nem volt itthon, nem ismerte a játékosokat, rendre összekeverte őket,

a Titinek becézett Göröcsöt „Tichynek”, Vinkovics masszőrt „Sinkovicsnak” hívta.

Amikor azt kérdezte, hol a Sinkovics, tizennyolcan hahotáztak, hogy a Nemzeti Színházban. Göröcs János így emlékezett azokra az időkre: „Felesleges volt az az edzőváltás Illovszky és Sós között. Rudi bácsival csak egy meccset veszítettünk el, Csanádi Árpi mégis erőltette ezt. Sós Károly hosszú évek óta nem élt Magyarországon, mások súgására állította össze a csapatot, nem is mindegyikünkről tudta, hogy kicsoda.”

Persze még mindig jobb volt a mieink helyzete, mint a negyeddöntős ellenfél szovjeteké, hiszen a vetélytárs csapatába a gulágról tért vissza Eduard Sztrelcov, aki öt évet töltött a börtönvilágban, majd kettőt a Zil autógyár segédmunkásaként. Azért vitték el, mert nem volt hajlandó feleségül venni Jekatyerina Furcevának, az SZKP Központi Bizottsága első női tagjának lányát, akivel pedig összeszűrte a levet. Bosszúból nemi erőszakkal vádolták meg, és a svédországi világbajnokság helyett rettenetes edzőtáborba utazott 1958-ban. A magyar–szovjet meccsen Mészöly őrizte őt, és utóbb azt mondta: ilyen „bivallyal” még nem találkozott. Említette is a tolmácsnak a banketten, hogy a centernek félelmetes fizikuma van, mire a mindent kibíró Sztrelcov azt felelte: „Ha Meszoli ott lett volna, ahol én, ő is erős lenne.”

A Népstadionban a magyar együttes – Farkas bravúros, sarkazásos, valamint Göröcs szemfüles góljával – 2-0-ra nyert, és 71 556 ember áldotta az eszét, amiért már a hét elején sorba állt a Népköztársaság úton lévő jegyirodánál, mert a hétfőtől árusított belépők kedd délelőtt tizenegyre az utolsó darabig elkeltek. Albert sérült volt, Sós ezért a Fatér – Solymosi – Novák, Mészöly, Szűcs, Ihász – Göröcs, Rákosi – Fazekas, Varga, Farkas tizenegyet szerepeltette, majd a visszavágón betette a játékra jelentkező Albertet, valamint a másodszor és utoljára válogatott Komorát. A kapuba a sérülése miatt hónapokig nem védő Tamás Gyulát állította, és a Tamás – Solymosi – Novák, Mészöly, Szűcs, Ihász – Rákosi, Komora – Varga, Albert, Farkas összetételű együttes váratlan, 3-0 arányú vereséget szenvedett a Luzsnyiki stadion 91 129 nézője előtt. Solymosi Ernő öngóllal kezdett, Tamás „bevédte” Murtaz Hurcilava távoli lövését, és 2-0 után a csapat szétesett.

Varga Zoltán azt mondta: „Büszkék voltunk arra, hogy a szovjet válogatott ellen kétgólos sikert még Puskásék sem értek el. De a visszavágón hiányzott a belső feszültség, alábecsültük az ellenfelet a 2-0 után.” Hozzátette:

Egy-két csatárunk a legjobb úton jár ahhoz, hogy koravén primadonnává váljék. Előttük mindenki behódol. A pályán is, az életben is nyugodtan követelőzhetnek anélkül, hogy ők adnának valamit.

Nyilván nem az újonc Fazekasra gondolt, csak Albert és Farkas jöhetett szóba. Ők ketten novemberben a Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen (2-1) játszottak olyan társaságban, hogy Albert Flórián leszögezte: „Ennyi világklasszist egyszerre még sosem láttam a pályán.”

Mészöly Kálmán Moszkvában volt ötvenedszer válogatott; nyilván szebb jubileumra gondolt…

Aztán talán azt is feltette magában, hogy majd 1972-ben javít. Addigra azonban már legfeljebb az öregfiúk-válogatottba hívták, mert 1971 tavaszán, a bécsi osztrák–magyaron (2-0 „ide”) megsérült, majd egy évvel később, Farkassal együtt, a fegyelmezés jegyében, alig harminc esztendősen visszavonultatták. Illovszkyt meg visszahívták. Hetvenegy májusában, a bolgárok elleni 0-3-as Eb-selejtező után Hoffer József szakvezető lemondott, Illovszky pedig Zaragozába készült, hogy a nyáron – OTSH-engedéllyel – átvegye a spanyol klubcsapat irányítását. Ám hiába állapodott meg a szerződésről, Hoffer távozása nyomán a sporthivatal kötelezte a szövetségi kapitányi tisztség betöltésére. Korábban a bürokráciából furkálták, majd a bürokrácia kötelezte a szószegésre…

A válogatott mindenesetre jól járt: 1971 második felében öt győzelem, egy döntetlen, 12-1-es gólkülönbség volt a mérlege. S az egyetlen „iksz” is a Maracanában, a világbajnoki címvédő brazilok riói szent helyén született (0-0). Majd hetvenkettőben az Eb legjobb négy csapata közé jutott az együttes, ám az elődöntő előtt Zsolt Róbert azt írta a Magyar Nemzetben: „A szovjet válogatott jobbnak tűnik, mint a miénk. Játékosai gyorsabbak, keményebbek, jobban bírják az iramot, nagy különbség mutatkozik a javukra fejelésben.”

A szovjet válogatott semmiben sem tűnt jobbnak. Noha a magyar keretből a sérült Vidáts, Fazekas és Branikovits kényszerűen kimaradt, a brüsszeli mérkőzés nagy részében honfitársaink irányítottak. Ám Anatolij Konykov labdája megpattant Juhász Péter lábán, és a hálóba került, a folytatásban pedig hiába támadtak, még tizenegyesből sem tudtak egyenlíteni honfitársaink. A büntetőt Zámbó Sándor lőtte, Jevgenyij Rudakov védte. A csapat karnyújtásnyira volt a döntőtől, de a 0-1, majd a belgáktól elszenvedett 1-2 után ismét dörgedelmek özönét kapta. Dr. Terpitkó András, az MLSZ elnöke azt mondta: „Ha Kocsis Lajos, Kű, Szőke, Bene, Zámbó kijátssza azt a formáját, amiért a válogatottba került, akkor ezüstérmesek lehettünk volna.” Bene és Albert másodszor fordult meg a négy között, és a szovjet csapat elleni másfél óra alatt – a többiekhez hasonlóan – az akkori magyar átlagfizetés tizenhatszorosát kereshette volna meg. De a Géczi – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász Péter – Juhász István, Kocsis Lajos (Albert), Kű (FTC) – Szőke, Bene (Dunai II), Zámbó összeállítású együttes kikapott, és az 1972-es hatodik helyezést az 1976-os Eb-selejtezők kezdetén már csak a tizenharmadik pozíció követte a nem hivatalos világrangsorban. Legutóbb az első tíz között 1973-ban volt a magyar válogatott, azután már elszállt az esély az Európa-bajnoki diadalra.

Eb-döntőről csak a mi generációnk álmodhatott.

Legutóbb a selejtezőcsoportban voltunk a legjobb négy között… Számunkra coubertini olimpia lett a kontinenstornából: a részvétel a fontos.