Ez az elmúlt 35 év legjobb magyar válogatottja, csak az ellenfeleknek is szóljanak

Kezdjük az esélylatolgatással! A tüzes pokolba pottyant hógolyónak nagyjából annyi esélye van, mint a magyar válogatottnak a továbbjutásra az Európa-bajnokságon. Legalábbis ezt gondolhatjuk elsőre, aztán eszünkbe jut, hogy egyrészt van jeges pokol is egyes mitológiákban, illetve Costa Rica is továbbjutott a 2014-es világbajnokságon Uruguay, Anglia és Olaszország mellől, pedig ott az első kettőben kellett lenni. Mindenesetre Magyarország a továbbjutásra esélytelenek nyugalmával várhatja a kontinenstornát, melyen az Európa-bajnoki címvédő Portugáliával, a világbajnoki címvédő Franciaországgal és a 2014-es világbajnok Németországgal került össze, köszönhetően a kiemelési rendszer szeszélyének, mely a harmadik kalapba dobta a portugálokat.

Ezek után a nyolcaddöntővel számolni önbecsapás lenne.

Pedig ez a magyar csapat az összes többi négyesben harcba szállhatna a továbbjutásért,

és ehhez még nem is kell nagyon elrugaszkodnunk a valóságtól, hiszen négy csoportharmadik is továbbjut.

Marco Rossi válogatottja a legcsiszoltabb játékú nemzeti csapat évtizedek óta. Könnyen lehet, hogy a legjobb is, nem a neveket, hanem a játék minőségét tekintve. Csak ez nem fogja érdekelni egyik ellenfelet sem, amely a „halálcsoportban” valószínűleg egy dologgal tervez, a magyarok elleni három ponttal.

Még mondja valaki, hogy a futball néha nem igazságtalan.

A csoport nehézségén pedig kár keseregni, inkább mondjuk azt: Marco Rossi csapata a világ legjobbjai közül három ellen mérheti le, hogy mennyit fejlődött.

Nem tucatsorozat

A válogatott tizenegy mérkőzés óta veretlen (7 győzelem, 4 döntetlen), ennél csak egy Európa-bajnoki szereplő, az olasz együttes veretlenségi sorozata hosszabb – Roberto Mancini csapata huszonhétnél jár. Nem épp tucatsorozat a magyaroké: 2000–2001 óta ez az első, tíz mérkőzésnél hosszabb jó széria. Meg az is elismerésre méltó, hogy az akkorinál (12 veretlen meccs, 4 győzelem, 8 döntetlen) most mind a mérleg jobb, mind az ellenfelek névsora veretesebb.

Ez a kitűnő sorozat hitet és önbizalmat adhat, miképpen az is, hogy a válogatott 2020–2021-ben olyan csiszolt játékkal rukkolt ki, amit régen láttunk. Ez elsősorban a csapatvédekezésen és a szervezettségen látszik,

előrefelé kellene valami plusz „szikra”, amit a két legkreatívabb középpályás, Szoboszlai Dominik és Kalmár Zsolt hiányában nem lesz könnyű megadni.

De erről később.

Marco Rossi szövetségi kapitány már 2018–2019-ben is próbálkozott három belső védős formációval. Az olasz szakember elkötelezett híve a Magyarországon nem túl gyakori felállásnak – az NB I csapatai közül a legutóbbi évadban egy sem volt, amely a meccsei felénél többször játszott volna három belső védős formációban –, ezt alkalmazva nyert bajnokságot a Budapest Honvéddal. Rossi Antonio Conte Interét nevezte meg ideáljának, annak magasra tolt letámadását és labdaszerzési gyakorlatát dicsérve, nyugodtan feltételezhetjük tehát, hogy a magyar válogatottnál is valami hasonlót szeretne látni.

Conte a három belső védős rendszerek egyik „apostola”, jókora szerepe van az ilyesfajta formációk újbóli divatba hozásában, hisz négy olasz és egy angol bajnoki címet nyert a 3–5–2-vel (Juventus, Inter) és a 3–4–3-mal (Chelsea). Hogy melyek a csapatai jellemzői? Nagyon alaposan megszervezett védekezés, magasan feltolt presszing, iszonyatos mennyiségű munkát elvégző belső középpályások és szárnyvédők (wingback), viszonylagos merevség (főleg támadójátékban). Conte tíz éve kizárólag olyan csapatoknál dolgozik, amelyek keretüket tekintve minőségi fölényben vannak a legtöbb hazai ellenféllel szemben, így az egyik legnagyobb kérdés a 3–5–2-jével kapcsolatban, hogy az mennyire jó nemzetközi színtéren, ahol az olasz trénernek látványosan visszaesik az eredményessége.

Marco Rossi Contéval ellentétben nem építhet arra, hogy válogatottja „minőségből lenyomja” ellenfeleinek többségét. Viszont

átveheti Conte csapatától a kitűnően szervezett védekezést, az agresszivitást, a jól összecsiszolt csapatjátékot.

A magyar szövetségi kapitány a koronavírus-világjárvány okozta kényszerszünet után tért át végleg a 3–5–2-re, tavaly és az idén kizárólag ezt vagy variációit (3–4–1–2, 3–4–2–1) alkalmazta. Az eredmények Rossit igazolták: a legutóbbi tizenkét mérkőzéséből csak egyet veszített el a válogatott, a kapitány mérlege háromvédős formációkkal 9 győzelem, 4 döntetlen, 2 vereség, míg négyvédősekkel 6 győzelem, 1 döntetlen, 7 vereség. Javult a csapat helyzetminőség-mutatója (xG), és még nagyobb az előrelépés az ellenfelek előtt adódó helyzetek minőségét (xGA) tekintve: Rossi válogatottja valamicskét fejlődött támadójátékban és jelentősen csapatvédekezésben.

A váltásban Rossi kezére játszhatott az is, hogy a csapatkapitány Dzsudzsák Balázs elkezdett hanyatlani. A válogatottsági társrekorder szélső sokáig a támadójáték fókuszpontjában állt, ám a 2016-os Eb után eredményessége visszaesett, az Egyesült Arab Emírségekbe igazolt, s 2020 nyarán csapat nélkül maradt. Rossi nem válogatta be ezt követően, s az ősszel hiába szerződött Dzsudzsák a Debreceni VSC-hez, a szövetségi kapitány azt is jelezte, az NB II-ből nem hív meg játékost, hiszen a magyar második vonal nemzetközi szinten nem versenyképes.

Dzsudzsák egész karrierje során szélsőt (vagy tükörszélsőt) játszott, a Rossi által favorizált 3–5–2-be szinte beilleszthetetlen, bár a kapitány tett erre kísérletet. Azzal, hogy kikerült a keretből, a szakvezető könnyebben alakíthatta „kedvenc” hadrendjére a válogatottat. Ideális esetben egy jó 3–5–2/5–3–2-höz biztosan passzoló és építkező belső védők, előre-hátra „ingázó”, jól passzoló belső középpályások, intelligens védekező középpályás és jól támadó, rendkívül sokat dolgozó szárnyvédők kellenek. Ehhez megvolt elég sok ember: Willi Orbán kényelmesen mozog három belső védős hadrendben, Lang Ádám is játszott ilyen rendszerben, az óriásit fejlődő Szalai Attila pedig valósággal lubickol a bal oldali belső védő szerepkörében. Hatosból (védekező középpályás) és nyolcasból (belső középpályás) szinte túlkínálat van, közülük Nagy Ádám ráadásul kiválóan „olvassa” a játékot. Szalai Ádám (target man, „célember” centerben) és a trükkös, kreatív Sallai Roland jól kiegészíti egymást csatárposzton, igazából a szárnyvédőknél kell kényszermegoldásokat alkalmazni.

A probléma egyrészt itt van, a másik gond a középpálya és a csatárok összekötése. Ezért pedig elsősorban a sérüléseket okolhatjuk.

Volt tízes, nincs tízes: ki pótolja Szoboszlait?

Szoboszlai Dominik tehetségéről és tudásáról sokat elárul, hogy az Eb legnagyobb hiányzóinak csapatába is beválasztották, persze ez a lehető legrosszabb hír a magyar válogatottnak. Az egyik. A másik az, hogy helyettese, Kalmár Zsolt is kidőlt.

A 2020-as és a 2021-es formációk között az a különbség, hogy amíg Szoboszlai és Kalmár Marco Rossi rendelkezésére állt, a szövetségi kapitány tízessel tudta játszatni csapatát – feltolt egy támadó középpályást a két csatárhoz. Eleinte „klasszikus” 3–5–2-vel állt fel Rossi, de hamarosan közelebb tolta Szoboszlait (vagy Kalmárt, aki éppen játszott) az ellenfél kapujához, ezzel megoldva a támadásépítés egyik problémáját. A magyar válogatottban ugyanis van jó pár hatos és nyolcas, ám tőlük viszonylag nehezen jut el a labda a csatárduóig. Ha a szárnyvédők nem dolgoznak elég hatékonyan – és ezen a poszton Rossinak gyakran kell kényszermegoldást alkalmaznia –, a két támadó elszigetelődhet. Egy tízes alkalmazása megoldhatja ezt a gondot, ráadásul mind Szoboszlai, mind Kalmár kitűnően lő távolról, egy újabb támadófegyverrel bővítve a repertoárt.

Na, ennek a „bőségnek” vetett véget Szoboszlai lassan gyógyuló, makacs sérülése, amely legértékesebb játékosától és legjobb pontrúgójától fosztotta meg a válogatottat. A szlovák bajnokságban remek idényt futó Kalmár súlyosan megsérült, így

az Eb előtt Rossinak nem sok választása marad, telerakja a csapatot középső középpályásokkal.

Valószínű, hogy a tornán is Nagy Ádám (hatos), Schäfer András (hatos-nyolcas) és Kleinheisler László (hatos-nyolcas, több támadófeladattal) kezd a középpálya tengelyében. Kleinheisler jó és rossz értelemben egyaránt képes extrákra: hatalmas bombái, váratlan megoldásai megadhatják a kellő „szikrát” a támadójátéknak, ugyanakkor döntéshozatala nem egyszer cserbenhagyja.

Ha megnézzük a keretben számításba vett belső középpályásokat – Loic Negót most nem soroltuk ide, de őt is bevetheti középen Rossi –, akkor látjuk, hogy Szoboszlai vagy Kalmár profiljához Cseri Tamásé a leginkább hasonló, de azért az sem mindegy, hogy a Salzburgban (a Leipzigben nem láthattuk még Szoboszlait), a DAC-ban vagy a Mezőkövesdben hoz ilyen számokat egy játékos. Ha a Nagy, Kleinheisler, Schäfer trió játszik, akkor az eltérő játékosprofilok miatt kevésbé veszélyes hármast kapunk, ez megmutatkozik a támadóharmadba eljuttatott labdák, a lövések, a cselek, a csapatot jelentősen előremozdító labdafelhozatalok és a gólveszélyesség terén is. Közülük Kleinheislernek vannak a legjobb „tízes” képességei, ám ő hajlamos túlvállalni magát.

Kevés helyzet, jó helyzetkihasználás

Szóval hiányzik egy láncszem a két támadó meg a középpálya között, és a támadásépítésen nem segít az sem, hogy a szárnyvédők közül a többség muszáj-szárnyvédő. A bal oldalon Hangya Szilveszter kidőlt, ez érzékeny veszteség. Fiola Attila sokposztos védő, Szalai Attila tudna itt játszani, de bal oldali belső védőként értékesebb. Holender Filip hibrid támadó, aki néha szokott bal „tükörszárnyvédőt” játszani, Varga Kevin csak a válogatottban szerepelt ezen a poszton, Holenderéhez hasonló szerepkörben.

A jobb oldalon Lovrencsics Gergő átképzett szélső, Botka Endre Fiolához hasonlóan sokposztos védő, Bolla Bendegúz otthon érzi magát a poszton, s Loic Nego is játszhat szárnyvédőt. Az a merítési lehetőség sekélységét és a posztra képzés hiányosságait mutathatja, hogy még mindig ennyire rosszul áll specialista szélső védőket és szárnyvédőket tekintve a válogatott, mert ez a két poszt hosszú-hosszú évek óta problémás.

Így pedig nehéz támadni, mint ahogyan az adatok is azt mutatják, hogy a helyzetkidolgozás a Rossi-gárda leggyengébb pontja. Ha összevetjük a magyar válogatott játékát a csoportellenfelekével, a kísérletek számában még nem találunk nagy eltérést (a magyar csapat 11-12 lövéssel és fejessel próbálkozik meccsenként, a német és a francia 14–15-tel, a portugál 16–17-tel), azok minőségében viszont igen. Ha az expected goals (xG) helyzetminőség-mérőszámot vesszük (minél nagyobb a helyzet, annál közelebb áll a szám az 1-hez), a közepes vagy nagy helyzetek kidolgozásában sokkal jobban állnak a riválisok. Persze nekik világklasszisaik vannak…

A 2020–2021-es évadban a magyar csapat mérkőzésenként 1,76 olyan helyzetet dolgozott ki, amelynél az xG eléri vagy meghaladja a 0.2-t (ez közepes minőségű vagy jobb lehetőséget jelent, egy tizenegyes xG-je 0.76). A franciáknál ugyanez az adat 3,31, a németeknél 3,46, a portugáloknál 4,33. Ezt lefordíthatjuk úgy: a magyar csapat meccsenként 1-2 közepes vagy nagy lehetőséggel számolhat, a francia és a német 3-4 ilyennel, a portugál 4-5-tel. Nem mindegy. A befejező emberek személye sem. Szalai Ádám és Sallai Roland „Bundesliga-duója” jól kiegészíti egymást: Szalai óriási munkabírása, fizikális „jelenléte” szinte pótolhatatlan, Sallai pedig sebességet és trükkösséget visz a támadójátékba. Szalai szerepkörére viszont nincs egy az egyben megfelelő csere (Nikolics Nemanja és Hahn János sem erőcsatár), Sallai könnyebben váltható, ám nem Bundesliga-szintű támadóval – ez a Ciprus és az Írország elleni felkészülési mérkőzésen is látszott. Hiába cserélgette a csatárait Marco Rossi, Szalain kívül érdemi veszélyt más nem jelentett az ellenfelek kapujára.

Ha levesszük az Andorra és a San Marino elleni találkozókat, azt láthatjuk, hogy a magyar csapat meccsenként egy közepes vagy jobb minőségű helyzetet dolgoz ki.

Cserébe kevés lehetőséget is enged: a miniállamok nélkül készült összevetésben az ellenfeleknek is meccsenként egy helyzetük volt – ez azért biztató és a csapatvédekezés jó működésére utal. Válogatottunk a tavalyi és az idei mérkőzésein egyébként több gólt ér el annál, mint amit az xG-értékek sugallnak, 18.89-es összesített értékhez képest 23 gól a „termés”, mondhatni, jó volt a helyzetkihasználás és beakadt néhány olyan lövés, amelyre nem lehetett számítani. Elég, ha Szoboszlai törökök, vagy Kalmár bolgárok elleni távoli szabadrúgására, netán Szoboszlai Izland elleni, kvalifikációt érő fantasztikus szólógóljára gondolunk.

Milyen a Rossi-csapat a nagyok ellen?

Ez az a kérdés, amelyre egyszerűen nem tudunk választ adni. Eddig két olyan csapattal mérkőzött meg Marco Rossi gárdája, amely a legjobb tíz között volt a világranglistán: a vb-ezüstérmes Horvátországgal (bravúros, 2–1-es győzelem itthon, sima, 3–0-s vereség idegenben), illetve Uruguayjal (2–1-es vereség hazai pályán). A franciák és a portugálok most a legjobb ötben vannak a FIFA rangsorában (a 2., illetve az 5. helyen), a németek „csak” 12.-ek, viszont mindhárom csapat kerete erősebb, mint akár a horvátoké, akár az uruguayiaké. Ilyen sztárparádéval Rossiék még nem néztek szembe. Az Európa-bajnokságon olyan agresszivitású letámadással, olyan kvalitású játékosokkal kell megküzdeniük, amellyel eddig nem.

A hivatalos világranglistát 1992-ben hozta létre a FIFA, azóta a magyar válogatott két legnagyobb bravúrja tétmérkőzésen a lajstromban akkor 4. horvátok legyőzése (2019) és a ranglista-5. svédek elleni siker (1995). A két időpont között volt ugyan német- és olaszverés is, ám felkészülési mérkőzésen. Olyan három, egymást követő tétmérkőzésre, amely most következik, emberemlékezet óta nem volt példa. A magyar válogatott a Nemzetek Ligájában Oroszország, Szerbia és Törökország ellen bizonyította, hogy az európai felső középmezőnnyel egyenrangúként tudja felvenni a versenyt, ám az Eb-n újabb szintet kellene lépni, e triónál sokkal erősebb keretű ellenfelekkel szemben. Az NL-bravúrok eredménye az, hogy Magyarország 2022–2023-ban már a legjobbak között, az A-ligában szerepelhet; mondhatni, az Eb-n készülhet arra, hogy milyen, amikor csak az elitből érkeznek az ellenfelek. A közvetlen élvonal és a többiek közti szakadékot azonban jól mutatja, hogy a legutóbbi Nemzetek Ligája-kiírásban az A-ligában szereplő bosnyákok 2 pontot szereztek, az izlandiak pedig pont nélkül, 3–17-es gólkülönbséggel zártak. Ez már az a szint, amelyen szinte lehetetlen eltüntetni a különbségeket.

A „szinte” szóban lehet bízni. Ahogy lehet bízni az első két mérkőzésen a magyar közönségben, no meg a csodában is – a válogatott nyilván nem megy, nem mehet ki úgy a Puskás Aréna gyepére, hogy esélytelennek tartja magát. A futball legszebb vonása, hogy a többi labdajátékhoz képest nagyobb a meglepetés – a „csoda” – esélye. Ettől még

nem pesszimisták, hanem realisták vagyunk, ha úgy gondoljuk, a pontszerzés is bravúr, és a magyar válogatott számára a papírforma a csoport negyedik helye.

Marco Rossi csapata talán az elmúlt 35 év legerősebb magyar válogatottja. Ha nem csoportnegyedikként végez az Eb-n, akkor az előző mondatból a talán szót is kihúzhatjuk. Mert nem lesz kétség efelől.