Robert Lewandowski az aranyfényű, de Aranylabdát pokoli igazságtalan módon nem hozó 2019/20-as idény után a 2020/21-esben is remekelt, 29 bajnokin 41 gólt szerzett, megdöntve Gerd Müller 40 gólos Bundesliga-szezoncsúcsát. Harminckét évesen pályafutása zenitjén van. A 34 éves Luis Suárez főszerepet játszott az Atlético Madrid bajnoki címében, az ő találata döntött a La Liga első helyéről. A 33 éves Sergio Agüero az elvesztett BL-döntő fájdalmával, de angol bajnokként távozott a Manchester Citytől, megdöntötte Wayne Rooney Premier League-rekordját (egy klubban szerzett legtöbb PL-gól), és továbbállt a Barcelonához. Karim Benzema sorozatban a harmadik bajnoki évadában ért el húsznál több gólt – ez korábban sosem sikerült neki –, és 33 évesen visszahívták a francia válogatottba, amelyben továbbra is számolnak a 34 éves Olivier Giroud-val. Edinson Cavani 34 esztendősen fontos fogaskerék a Manchester United gépezetében. Zlatan Ibrahimovic közel a negyvenhez sérüléséig a hátán cipelte az AC Milant.
Mind középcsatárok – még ha eltérő stílusúak is – és mind kulcsszereplők a harmincon túl. Ahogyan a magyar válogatottból is „kirobbanthatatlan” 33 évesen a center-csapatkapitány, Szalai Ádám. Elöregedett a „kilences” posztja? Centerhiány áll elő, az egekbe húzva az Erling Haalandhoz hasonló csatárok árát? Megváltozik egy poszt, amelynek a futballtörténelem nagy részében kiemelt szerepe volt? Lehet, hogy a kilences tényleg nem létfontosságú?
Specialisták helyett hibridek
„Modern támadó vagyok, aki mindenhol bevethető. Régebben valaki kilences volt, vagy tizenegyes, vagy hetes – specialisták játszották a futballt. Én ezzel szemben játszottam már egyedüli csatárt, szerepeltem a bal és jobb szélen is” – így szól Kylian Mbappé önmeghatározása, amit az Esquire magazinban megjelent interjúban Simon Kupernek adott.
Ha megnézzük Mbappé hőtérképét, ugyanez rajzolódik ki: a világklasszis francia csatár leginkább „fél tizenegyes”, a legtöbbször a pálya bal oldalára húzódva dolgozik, ám a taktikai rajzokon gyakran középcsatárként bukkan fel, aki „mellesleg” ugyanúgy tud bal és jobb oldali támadót is játszani. Szélvészgyors, okos, több felállásban is bevethető, atletikus és könnyed – a huszonegyedik századi támadó prototípusa lehetne. S nem specialista – nem úgy, mint egy center.
Amikor külföldi játékos-megfigyelőket kérdeztünk arról, hogy náluk mennyire érződik a „kilenceshiány”, nem sokat gondolkodtak a válaszon.
„A klasszikus kilences halott. A hibrid csatárok egyre inkább átveszik a helyét nemcsak Európában, hanem Afrikában is” – vélekedett egy osztrák scout, aki saját országa mellett elsősorban Nigériát figyeli meg.
„Egy generációnyi kilences kiesett. Szerintem ez a csatárokkal kapcsolatos, késő 2000-es, kora 2010-es évekbeli spanyol és német felfogásból szivároghatott be, hiszen ezekben a rendkívül sikeres futballkultúrákban gyakorivá vált a hamis kilences vagy a nem tipikus kilences szerepeltetése. Más országokban innen vették át a koncepciót. A mai csatároknak sokkal többet kell tudniuk, mint csupán a kapu előtt lenni és gólokat szerezni, egy agresszív presszingen alapuló rendszerben ráadásul a gyors, agilis támadók előnyt élvezhetnek” – magyarázta egy svájci kollégája, hozzátéve, ennek ellenére a klasszikus kilences még mindig nagyon hasznos lehet a csapatoknak.
Ha ezek után megvizsgáljuk az 1988–2020 (2021) közti Európa-bajnokságokon a kezdőcsapatokban figyelembe vett centerek átlagéletkorát, nagy ugrásra leszünk figyelmesek: az átlagéletkor mindig is viszonylag magas volt (26 és 27,15 év között), ám most a 29,5-öt közelíti. Ha Zlatan Ibrahimovic nem sérült volna meg, alighanem még feljebb lenne…
Jó az öreg a háznál (ha center)
Az, hogy a legmagasabb szintű tornákon „öregszik” a mezőny, önmagában nem meglepetés. Anton Kalén és társai egy tanulmányukban, melyben a Bajnokok Ligája kortrendjeit vizsgálták, a sporttudományos háttér javulását (erőnléti edzők, dietetikusok, elemzőrészlegek alkalmazása, hatékonyabb rehabilitációs lehetőségek) és a jobb infrastruktúrát említik ennek valószínű okaként. Támadók esetében hozzájárulhat az is a pályafutás meghosszabbodásához, hogy a játékvezetői felfogás a korábban megszokottnál jobban védi őket.
Amikor az adatelemző Michael Caley hosszú cikket írt az ESPN-re a játékosok „korfájáról”, a következő sorrendet állította fel a leghamarabb hanyatlóktól a legkésőbb hanyatlókig:
· szélső támadók
· középső támadó középpályások
· szélsőhátvédek
· középső középpályások
· (közép)csatárok
· középhátvédek
· kapusok
Meglepetés itt sincs, a szélsők kulcsfontosságú tulajdonsága a gyorsulás, a végsebesség és az agilitás. Mindhárom visszaesik az „öregedéssel”, így gyakran a szélen kezdő játékosok középen fejezik be karrierjüket (lásd Cristiano Ronaldót, aki klasszikus szélsőként tűnt fel a színen, tükörszélsőként érte el legnagyobb sikereit, most pedig leginkább centert játszik). A korral viszont, úgy tűnik, javul a technikai-taktikai teljesítmény: Hugo Folgado és társai úgy találták, a 30 fölötti játékosok döntéshozatala, koordinációja és a játékintelligenciája is felülmúlja a fiatalabbakét.
rutinjuk segít az előttük adódó szituációk megoldásában, aligha véletlen a legutóbbi tíz Eb-n a magas átlagéletkor (26-27 év; a már említett Kalén-tanulmány szerint a támadók 25 körül teljesednek ki). A mostani átlagéletkor-emelkedés viszont arra utalhat, hogy elapadt az utánpótlás a legmagasabb szinten bevethető centerekből, az igazán jó középcsatárok így harmincon fölül is megőrzik a helyüket.
Az Európa-bajnokságon a legfiatalabb, kezdőcsapatban figyelembe vett középcsatár valószínűleg az osztrákok 23 esztendős „tornya”, a kétméteres Sasa Kalajdzic lesz. E poszton szupertehetség alig van a láthatáron, az egyértelműen legjobb fiatal kilences, Erling Haaland nem jutott ki Norvégiával a tornára, a svéd Alexander Isakot érdemes lesz figyelni. Bezzeg harminc fölötti center! Menjünk értéksorrendben (a Transfermarkt becslése alapján)! Robert Lewandowski (Lengyelország), Cristiano Ronaldo (Portugália), Ciro Immobile (Olaszország), Karim Benzema (Franciaország), Artyjom Dzjuba (Oroszország), Teemu Pukki (Finnország), Burak Yilmaz (Törökország), Mario Gavranovic (Svájc), Marcus Berg (Svédország), Szalai Ádám (Magyarország), és már fel is soroltuk a 24 együttesből 10 kezdőcsapatának várható középcsatárát. Az angol FourFourTwo az idén tízes listát készített a világ legjobb középcsatárairól, a tízből heten elmúltak 27 évesek és öten már a harmincas éveikben járnak.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="629" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A magyar válogatott példája jól mutatja, mekkora űr lehet a rutinos center(ek) mögött. Szalai Ádám 2009. február 11-én mutatkozott be a nemzeti csapatban, ekkor Erwin Koeman volt a szövetségi kapitány. Játszatta az állandó megbízással kinevezett szakvezetők közül Koemanon kívül Egervári Sándor, Dárdai Pál, Bernd Storck, Georges Leekens és Marco Rossi – azaz Pintér Attilán kívül (aki 2013 végén, a hollandok elleni 8–1-es vereség után kikérte magának Szalai magyar futballal szemben megfogalmazott kritikáját) mindenki.
Sokatmondó, hogy Rossi három centert nevezett az Eb-re: Szalait (33 éves, target man, azaz „célember”, magas, erős középcsatár), akinek a cseréje Nikolics Nemanja (33 éves, poacher, lesipuskás) és Hahn János (26 éves, szintén poacher). Bevethető kilencesként Holender Filip, aki univerzális támadójátékos, játszhat mindkét szélen, középen, sőt, bal oldali szárnyvédőként is. Szalai szerepkörére tulajdonképpen még csere sincs; bárki, aki felváltja, más típusú támadó lesz.
Baj ez? – kérdezhetjük.
Nem feltétlenül.
A Mbappék kora jöhet, nem a Haalandoké
Bár a középcsatár, mint poszt, a futballtörténelem során szinte végig reflektorfényben volt, akadt jó néhány rendkívül sikeres rendszer, amelyben belső támadók játszottak ugyan, center viszont nem. A belső támadó középpályások és a mai „hamis kilencesek” elődjének tekinthetjük a visszavont középcsatáros felállásokat, amelyek kidolgozásában kulcsszerepük volt a magyar edzőknek. Holits Ödön 1935 áprilisában az MLSZ sportbizottságában tartott szakmai előadásán center nélküli, visszavont középcsatáros („Ebben az alakzatban centercsatár nincs. A csatársor a két szárnyból áll.”) játékot javasolt a WM helyett a lesszabály változására reagálva, hozzátéve, a formáció mindig csak keretrendszer, melyet meg kell tölteni stílussal. A magyar bajnokságban a gyakorlatba is átültették az ötletet, a korabeli beszámolók szerint a Nemzeti próbálkozott középcsatár nélküli játékkal. Ezzel egy időben Franciaországban (a másodosztályú Charleville csapatában, melynek kapitánya a későbbi legendás edző, Helenio Herrera volt) is megjelent a center nélküli felállás.
A magyar válogatott már a második világháború alatt többször játszott visszavont középcsatárral, hogy a felállás aztán Bukovi Márton, majd Sebes Gusztáv edzői munkáján keresztül visszaköszönjön az Aranycsapat taktikájában is. Brazíliában a magyar tapasztalatokat (is) beépítve alakították ki a 4–2–4-es felállást. A 4–2–4 ugyan ritkán nézett ki valójában így a pályán, de „elméletben” ez volt minden idők egyik legjobb válogatottjának, az 1970-es világbajnok brazil csapatnak a formációja. A brazil taktikai rajzok alapján kis túlzással mindenki mozgott mindenfelé, ám a lényeg: középcsatár ebben a csapatban legfeljebb névleg volt, hiszen sem Pelé, sem Tostao nem számított a belsőcsatárok közül valódi kilencesnek, egy „hamis kilences” (Tostao) játszott egy tízes (Pelé) mellett. Ugyancsak nehéz lenne klasszikus középcsatárnak nevezni a totális futball holland apostolát, Johan Cruyffot, akinek az öröksége napjaink csatár nélküli felállásaiban látszik. A közös az említett legendás válogatottakban a rendkívüli rugalmasságuk és a fluid, látványos játékuk.
Közben a kilencesnek egyre több és több dolgot kellett megtanulnia: megmaradtak ugyan a centerek, de Jonathan Wilson már Futballforradalmak című könyvének (első kiadás: 2008) záró fejezetében a régimódi csatárok „lassú halálát” jósolta, akiknek a helyét átveszik az univerzális támadók.
„A kosárlabda egyre inkább poszt nélküli lesz és mindinkább a csapatjátékról szól” – mutatott rá három éve Drew Hanlen edző, amikor a változásokról kérdezték. A kosárlabda helyére akár a labdarúgást is behelyettesíthetnénk, s a mondat ugyanúgy igaz lenne.
Robert Lewandowski, Harry Kane vagy Karim Benzema még „igazi” kilences. Ám ők meg is haladták a posztot, jóval többet tudnak annál, mint amit nemrégen követeltek egy középcsatártól (elsősorban támadásépítésben). Ahogy Benzema fogalmazott, ő egy kilences, de egy tízes lelkével. Ha a most harmincon felül járó centerek lelépnek a színpadról, keletkezik egy vákuum, amelyet valószínűleg inkább Mbappék, mint Haalandok fognak betölteni – sokposztos támadók, nem pedig vérbeli kilencesek. Mbappénak az univerzalitása (minden csatárposzton kiemelkedőt tud nyújtani), Haalandnak a ritkasága (alig akad hasonló fizikális paraméterekkel büszkélkedő, egyben technikailag is nagyon képzett kilences) lesz az értéke, amiért várhatóan rekordösszegeket fognak fizetni. Az előbbinek azonban sokkal több fiatal „klónja” van, mint az utóbbinak; Haaland inkább kivételnek tűnik.
A futballtörténelem azt sejteti, hogy a centerposzt egy időre tetszhalott állapotba kerülhet, magas szinten egy ideig centerhiány állhat elő és univerzális támadók vehetik át a kilences posztját. Mivel a futball az újításokról, illetve az azokra adott reakciókról szól, lehet, néhány év múlva valaki kitalálja: a hagyományos, „kőkorszaki” kilences pont olyasmi, ami megoldást nyújt egy aktuális futballproblémára. Sok szerepkör (söprögető, irányító középpályás, vonalszélső, most a tradicionális center) „halálát” jósolták már, de a halálból inkább átalakulás lett.
Könnyen elképzelhető, hogy a 2021-re átcsúszott Eb és a 2022-es vb lesz a hattyúdala egy sor kiváló középcsatárnak. A következő fejezetet már mások – többségükben más típusú támadók – írhatják meg.
Addig viszont: lehet, hogy a tradicionális kilences halott, de
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="90" width="408" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
