Dénes Ferenc: Mielőbb Szuperligát!

Na, védelmezők éppenséggel akadtak gyorsan. Még csak az előkészületek folytak, de a FIFA már akkor kemény retorziókat helyett kilátásba, nemtetszését fejezte ki az európai futballszurkolók szervezete, órákkal a hír nyilvánosságra kerülése után elítélte az ötletet az UEFA. A show-ból a politikusok sem maradhattak ki – naná, hogy nem –, határozottan szólalt fel az új liga ellen a magyar és a brit miniszterelnök valamint a francia elnök is. A védelmezők „szuper ligája” 48 óra alatt meghátrálásra kényszerítette a Szuperliga kezdeményezőit, a szurkolók „meg lettek védve”.

De pontosan kit és mitől is kellett megvédeni?

Futballklub, futballvállalat

A felszínen egyszerű versenyrendezési kérdésekről van szó: ki szervezze meg Európában a klubok közötti nemzetközi labdarúgó-mérkőzéseket; a klubcsapatok vagy egy külső kontroll nélküli bürokrácia, mi legyen a lebonyolítási forma: kuparendszer vagy bajnokság, esetleg ezek valamilyen kevert változata? A felszín alatt persze összetett kulturális, társadalmi, gazdasági jelenségek feszülnek egymásnak, melyekben a sport, az európai labdarúgás sajátos belső ellentmondásai mellett a pandémia, a globalizáció hatásai, a világpolitikában és -kultúrában végigsöprő szélsőbalos hullám, vagy éppen erős antikapitalista érzések is megjelennek.

Az európai labdarúgás szabályozási problémái nem a semmiből jönnek,

például az Európai Unió intézményrendszere legalább negyedévszázada foglalkozik a kérdéssel. Két modellre leegyszerűsítve: a nehezen összegezhető vélemények skáláján az egyik szélső pontot a görög olimpiákig visszanyúló, romantikus klubmodell, a másikat a profitorientált futballvállalat/liga jelöli ki.

A hagyományos sportmodell modernkori megidézését mi, magyarok nagyon is jól ismerhetjük, hiszen például Orbán Viktor 2013 augusztusában adott interjújában közérthetően és a megfelelő pátosszal fogalmazta meg annak lényegét. A sokrétű szövegben ötvenszer kerül említésre a „klub” szó, ami nyilván jól átgondolt kommunikációs stratégia, tudatos értékválasztás a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia alapítójának szerepében nyilatkozó miniszterelnök részéről. A programbeszéd keretében a klub metafizikai értelmet nyer, a futball, a sport, a sportoló túlmutat önmagán.

„A sport, így a futball szépségét is az önérdek fölé emelkedés adja.

Azért nézünk fel a sportolókra, mert különbek nálunk.

Nemcsak erősebbek, gyorsabbak, ügyesebbek, hanem különbek is. Különbek abban, hogy nagy célok érdekében, ha olimpiáról van szó, akkor egy szent cél érdekében képesek minden egyéni és önérdeket hátra sorolni. Képesek egyetlen nagy célra összpontosítani, amivel nemcsak maguknak, hanem a szüleiknek, az edzőiknek, a klubjuknak, a szurkolóiknak vagy akár az egész országnak örömet tudnak szerezni és biztatást tudnak adni. Az újkori Magyarország szerencsétlen történelmének árnyékában ez különösen fontos. Százéves hanyatlással a hátunk mögött nekünk fontos, hogy rendszeresen jeleket kapjunk a legjobbjainktól, akik a világ legjobbjaivá küzdötték fel magukat sportban, művészetben, tudományban: ugye, hogy nekünk is sikerülhet?”

A gondolatokban a legősibb sporthoz kapcsolódó megközelítés, a görög olimpiák magasztossága visszhangzik, melyben minden fizikai aktivitás a kultusz része, a sport túlmutat önmagán, vallási élmény, istentisztelet, ahol az isten lehet Zeusz és haveri köre, de lehet a római császár, a haza, a nemzet, vagy egy arab sejk.  Ebben a megközelítésben „a klubhoz, mint kulturális jelenséghez kell viszonyulni… a futball és egy futballcsapat közelebb áll a kultúrához, mint társadalmi jelenséghez, semmint a gazdasági vállalkozásokhoz”.

A szakrális modellel szemben a termelési koncepció jóval egyszerűbb és kevésbé pátosszal teli. Akik ezt a modellt vallják, azok szerint a futballt szolgáltatási termékként állítják elő erre specializált futballvállalatok, természetükből fakadóan úgy kielégítve a futballszolgáltatások iránti igényeket, hogy a folyamat végén a tulajdonosok nyereséget realizáljanak. Kereslet-kínálat, bevételek-kiadások. Az 1870-es évek óta létező és működő rendszerről van szó, amely az amerikai major sportokban (NFL, MLB, NBA, NHL) az 1980-as években ért a csúcsra, és példája azóta is a jól működő sportüzletnek. A témánk szempontjából is fontos, hogy

az amerikai sportligák voltak a mintái az 1990-es években induló új, vagy újjászervezett futball-ligáknak, illetve -eseményeknek,

amelyek közül a klubcsapatoknak kiírt Bajnokok Ligája, a válogatottak Európa-bajnoksága, az angol Premier League, vagy éppen a világbajnokság adaptálta a leghatékonyabban a ligák menedzselésének eszközeit.

Szurkoló, fogyasztó

A kétféle megközelítés egészen eltérően tekint a mások futballozását néző, játékukban gyönyörködő, a klubok és játékosok iránt rajongókra. A romantikus klubfelfogásban a szurkolók a szakralitás részei, egységes egészet alkotnak a klubbal és azzal a „többlettel”, amely a szakralitás tárgya – ebből fakadóan nincs kitüntetett szerepük, a futball nem róluk szól. Orbán Viktor is mindössze egyszer említi érdemben a fentebb idézett interjújában a szurkolót – ahogyan olvastuk, a szülők, az edzők, a klub, az egész ország mellett ők azok, akiknek a sportolók örömet szereznek.

Ezzel szemben a futballvállalatnak első számú érintettjei a mérkőzést a helyszínen megtekintő és a televízióban követő nézők, a futballvállalat iránt elkötelezett szurkolók. Nem csoda, ugyanis hozzájuk kapcsolódnak a futballtermelés végső célja, a profit meghatározó bevételei (7–20. oldal). Közvetlen bevételi forrás a szurkoló, amikor a mérkőzésre kilátogat, parkol, jegyet vesz, eszik, iszik, csecsebecséket vásárol. Közvetetten pedig ő a hirdetők célpontja, hiszen neki akarják eladni a hirdetett termékeket, szolgáltatásokat, neki szólnak az üzenetek a pálya környékén, a televíziós közvetítések reklámblokkjaiban és a klubszolgáltatásokhoz kapcsolódóan, amikor a szurkoló az online térben vagy a való világban kapcsolatba kerül a futballvállalattal.  Ezért fizetnek a szponzorok és ezért vásárolják meg a közvetítési jogokat a televízió-társaságok. Annál több pénzt kasszíroz a klub, minél többekhez és minél hatékonyabban jut el egy adott csapaton keresztül a vásárlásra ösztönző üzenet.

A futballvállalati modell „szigorúbb” változatában nem egyszerűen profittermelésről beszélünk, hanem profit- illetve vállalatérték maximalizálási szándékot tételezünk fel (27. oldal) a tulajdonosokról. Márpedig ez a törekvés arra (is) ösztönöz, hogy klasszikus fogyasztói marketinggel még több klubhoz kötődő termék és szolgáltatás megvásárlására buzdítsák a rajongókat. Hogy azok még több és még több pénzt költsenek a klubnál, illetve a klub érdekkörében. Ez a szemlélet és gyakorlat ma már (szinte) semmiben sem különbözik a fogyasztói társadalom bármely iparágától, amelyben a „szurkolók” immáron vásárlók, fogyasztók, ügyfelek, a futballklub pedig márka (brand).

A futballkapitalizmus és a globalizáció erőteljesen átalakította a csapat, a helyi és nem helyi szurkolók viszonyát.

„… a sportolók földrajzi mobilitása és az információs forradalom együttes hatása erősen fellazította azon lokális kötődéseket (játékos-csapat, sportoló-ország, szurkoló-csapat), amelyeknek a sportban mindig kiemelt szerepük volt. Az elmúlt évtizedek lényeges újdonsága, hogy a sporteseményeket közvetítő televíziós csatornák, illetve az internetes beszámolók is túllépnek az országhatárokon, így Magyarországon is több nemzetközi, mint hazai sportesemény kerül képernyőre, illetve a híroldalakra.

A rendszeresen átélt élmény, illetve a rendszeresen kapott gazdag információ lehetővé teszi, hogy a szurkolók olyan csapatokhoz és sportolókhoz kötődjenek, akiket és amelyeket élőben talán egész életük során nem is láthatnak.

A modern szurkoló lokális, kötődéseinek helyét átvették a posztmodern fogyasztó-szurkoló racionális, helytől független kötődései, melyek jellegükből adódóan jóval könnyebben cserélődhetnek, változhatnak.” (7-8. oldal, hivatkozások az eredeti szövegben).

Látványfutball

A szurkolásnak sok összetevője van (hagyomány, szórakozás, rivalizálás, esztétika, izgalom stb.), de a szurkolói lét magja a látvány, a mérkőzések helyszíni vagy televíziós megtekintése. Mint láttuk, az ezekhez kapcsolódó bevételekből működtetik – akár klubként, akár vállalatként – a szervezetek a csapatokat, amelyek elkápráztatják a nézőket. Minél többet fizetnek a játékosoknak, annál jobban felkészített labdarúgók játszanak a csapatban, annál látványosabb (érdekesebb, szórakoztatóbb stb.) lesz a játék, annál több a győzelem, annál nagyobb a nézői öröm, annál több a szurkoló és drágább a jegy, annál több bevétel, annál többet lehet fizetni a játékosoknak – és így tovább. Egyszerű felmenő spirál, de nem végtelen. Ha ugyanis egy csapat mindig nyer, és egyre egyoldalúbb mérkőzéseken nyer, akkor egy idő után unalmassá válik a rendszer, elmaradnak a mérkőzésekről a nézők, csökken a bevétel. Ha egyes csapatok nagyon elszakadnak a többiektől, és szinte mindig nyernek, akkor nemcsak az egyes mérkőzések iránt csökken az érdeklődés, hanem a futball iránt. A játék és a kiszolgálás minősége mellett minimum egyenrangú kritérium, hogy izgalmasak, kiszámíthatatlanok legyen a meccsek. Márpedig ehhez nagyjából azonos erejű, azonos játéktudású csapatokra van szükség. Az Európai Szuperliga ötlete ennek a felismeréséről szól.

A bajnokságok majd mindegyikében koncentráció megy vége, a többségükben két-három csapat emelkedik ki a mezőnyből, véletlenszerűen sikerül azokat megelőzve más csapatnak is bajnoknak lennie. De ez a koncentráció európai szinten is végbemegy, a legjobbak esetében talán egytucatnyi csapat egymás elleni mérkőzésén valós a bizonytalanság, melyikük nyer.

Adódik a következtetés: játsszanak állandóan a legjobbak egymás ellen!  De kinek jó ez?

Egyrészt persze, azoknak a csapatoknak, amelyek bekerülnek a mágikus körbe. Még többet kereshetnek a játékosok, a rendszert működtető menedzserek, ügynökök, növekszik a tulajdonosok profitja, mivel másrészt a futball iránt érdeklődőknek is jó az új rendszer, hiszen még látványosabb, még izgalmasabb mérkőzéseket láthatnak – és hajlandók ezért még több időt szánni és pénzt költeni a látványfutballra. Win-win. Egy ilyen zárt, azaz kiesés-feljutás nélküli bajnokság pedig nem kevésbé érdekes, mint amelyben két – vagy ritkábban három – csapat cserélődik, hiszen például az OTP Bank Liga következő évadában sem a Paks–Gyirmót rangadóra, hanem a „Fradi–Dózsára” lesz kíváncsi a többség, nagy valószínűséggel.

Na jó, de mi lesz akkor Ökrösaljával? Az az igazság, hogy Ökrösalja soha nem játszott a Real Madriddal, és emberi számítás szerint esélye sincs rá, hogy a következő száz évben meccseljenek.  Ahhoz arab sejk, vagy kelet-európai oligarcha kell, ám ők valahogy eleddig elkerülték Ökrösalját. De ettől még mi, hardcore „ökrösök” is lehetünk boldog emberek. Ha majd újra lesz futballcsapat a faluban – momentán nincs –, akkor vasárnaponként összejárunk, alig várva az Ökrösfelső elleni rangadót. Ha meg ki akarunk rúgni a hámból, akkor elutazunk Budapestre egy jó kis MTK–Kisvárda rangadóra. Minden másra ott van a televízió. A műsoridőben viszont olyan kiélezett meccseket kell közvetíteni, hogy eszünkbe se jusson – még a szünetben sem! – átkapcsolni például a Szulejmán sorozatra.

Ez a showműsor lesz az Európai Szuperliga, és ez fogja kiszolgálni a szurkolókat minden romantikus elképzelésnél jobban.

Legyen meg minél előbb!