BL-döntő: akkor most ki a mester és ki a tanítvány?

Akkor, amikor 2014-ben Pep Guardiola és Thomas Tuchel egy müncheni bárban órákon keresztül szenvedélyesen és a kívülállók számára szinte teljesen érthetetlen módon beszélt a futballról, a katalán edző már kétszer nyert Bajnokok Ligáját a Barcelonával, és túl volt az első bajnoki címén a Bayern Münchennel. Guardiolára ekkorra nemcsak a világ legjobb edzőjeként tekintettek, hanem olyan szakemberként is, aki alapvetően meghatározta a futball fejlődésének irányát.

Abban az időszakban Tuchelt a legtöbben a legtehetségesebb fiatal német edzőként tartották számon, miután öt éven keresztül erőn felül teljesített a Mainz csapatával, de még egyetlen trófeát sem szerzett.

A tisztelői között ott volt maga Guardiola is,

mindenképpen szeretett volna találkozni vele, mert remek taktikai húzásokkal nehezítette meg az életét az első müncheni szezonjában. És a csapata nem a saját kapuja elé begubózva várta a kontrák lehetőségét.

A Raphael Honigstein cikkében felelevenített találkozón a forgatókönyv a várakozásnak megfelelően alakult: először Tuchel kérdezett, Guardiola válaszolt. A mesterkurzus azonban hamar átalakult valami teljesen mássá. Tuchel nem egyszerűen érdeklődve próbálta kifaggatni egyik edzői példaképét a titkairól. Felnőtt a szintjére, és méltó partnere lett.

Hét esztendővel később, amikor Guardiola Manchester Cityje és Tuchel Chelsea-je a szezon legfontosabb meccsén, a Bajnokok Ligája portói döntőjében találkozott, a német edző az évad során már két alkalommal is legyőzte egykori „mesterét”. És a harmadik összecsapás alkalmával következetesen végigvitt meccstervvel ismét felnőtt  Guardiola mellé, aki már nem először vált saját zseniális, de örökké kétkedő elméjének áldozatává.

Újra megtörténik? Guardiola megint túlgondolta? Sokan kaphattak a fejükhöz, amikor a meccs előtt bő egy órával nyilvánosságra került a City kezdőcsapata. Bár Edersonnal a kapuban, Walkerrel, Stonesszal, Diasszal és a PSG elleni elődöntő mindkét meccsén remeklő Zinchenkóval még nem húzott váratlant a City edzője, azzal már igen, hogy a védelem elé a csapat házi gólkirályát, Ilkay Gündogant rakta, miközben Rodri és Fernandinho a két „védekező középpályás” csak a kispadon kapott helyet. Erre legutóbb egy októberi BL- csoportkörös meccsen, igazán komoly mérkőzésen pedig még tavaly júniusban, az Arsenal ellen 3-0-ra megnyert találkozón volt példa.

De a meglepetések sora ezzel még nem ért véget.

Gündogan előtt ugyanis Bernardo Silva oldalán az a Phil Foden kezdett, aki a szezon nagy részét balszélsőként játszotta le, míg balra bekerült az a Raheem Sterling, aki az elmúlt hónapokban látványosan formán kívül futballozott, a Bajnokok Ligájában pedig legutóbb februárban volt ott a pályán a kezdő sípszótól kezdve. Mindeközben Rijad Mahrez szerepeltetése várható volt a jobb szélen, ahogyan Kevin De Bruyne is a papírformának megfelelően, hamis kilencesként vezette csapatát.

Guardiolára az elmúlt években alaposan ráragadt az a stigma, hogy a fontos Bajnokok Ligája párharcok előtt gyakran érthetetlen módon variálja túl a taktikáját, és addig soha nem látott felállásokban meg hozzáállással küldi pályára a csapatát. Ezt a „szokását” a 2014-es, Bayern München–Real Madrid BL-elődöntő visszavágója alapozta meg: akkor a bajorok edzőjeként az első meccsen elszenvedett vereséget követően egy tőle váratlan, nagyon direkt játékkal állt elő, és a vége 4-0-s vereség lett. A Manchester City-vel pedig a tavaly nyári, Lyon elleni nyolcaddöntőben lepett meg mindenkit azzal, hogy három belső védővel és két védekező középpályással állt ki a franciák gyors támadói miatt. Ezzel azonban teljesen kiherélte saját csapata támadójátékát, és a Lyon nagy meglepetésre bejutott a negyeddöntőbe.

Szombat este viszont Guardiola nem túlgondolta a meccstervét, hanem „csupán” nem vitte végig kellő körültekintéssel a gondolatmenetét,

és kihagyott belőle rendkívül fontos elemeket, amelyek működőképessé tehették volna azt. De erről később…

Azt sejteni lehetett, hogy Guardiolával ellentétben Tuchel nem tartogat nagy meglepetéseket. A kapuban Eduard Mendy kezdett, előtte Thiago Silva és Rüdiger mellé visszatért a 3-4-2-1-es felállás jobb oldali belső védő posztjára Cesar Azpilicueta,  Reece James szintén újra helyet kapott a jobb oldali szárnyvédő pozíciójában, míg a bal oldalon Ben Chilwell kezdett. A pálya közepén a Tuchel-éra legjobban működő középpályás duója, Kanté és Jorginho játszott, elől pedig csak az volt a kérdés, hogy Mason Mount és Timo Werner mellett ki legyen a harmadik támadó. A jelöltek közül Christian Pulisic a gyorsasága és a cselező készsége miatt a kontrajátékon erősíthetett volna, de Tuchel végül Kai Havertznek szavazott bizalmat, aki viszont a védelmi vonalak között tudta hatékonyan felvenni a labdát.

A meccsképet tekintve várható volt, hogy a Manchester City ragadja inkább magához a kezdeményezést, és birtokolja majd többet a labdát. Ráadásul ennek érdekében Guardiola – a fenti képen látható módon – gyémánt alakzatú, 3-4-3-as felállást alkalmazott, hogy létszámfölényt alakítson ki a pálya közepén. Ezért Kyle Walker csatlakozott harmadik belső védőként John Stoneshoz és Ruben Diashoz, Gündogan elé Zinchenko balhátvédként bemozgott a bal oldali félterületbe, Phil Foden a tízes pozíciójában középen helyezkedett, De Bruyne mögött, miközben a szélességet Raheem Sterling adta meg a bal, Mahrez pedig a jobb oldalon.

Ebből a felállásból arra lehet következtetni, hogy Guardiola levonta a tanulságot a két csapat közelmúltbeli bajnoki mérkőzéséből, amelyen 3-5-2-es felállással sikerült három a kettő elleni létszámfölényt kialakítani a középpályán Jorginhóval és Kantéval szemben, így folyamatosan Antonio Rüdigernek kellett kilépkednie a védelemből, hogy a manchesteriek ne kerülhessenek fölénybe a pálya közepén.

Itt látható is, hogy ugyanez megvalósult a Bajnokok Ligája döntőjén is. Ahogyan a középmagas blokkból Mount feljebb lépett, hogy nyomást gyakoroljon a labdát felhozó Walkerre, mögötte Bernardo Silva szabad emberré vált, akire Rüdigernek kellett kilépnie a védelemből. Ez viszont folyosót nyitott maga mögött a védelem tengelyében, amit ebben az esetben Phil Foden próbált befutni, ám a mozgását Jorginho nagyon szépen lekövette.

Itt érkeztünk el a Manchester City támadójátékának legfőbb problémájához.

Miközben a Chelsea a középpályás létszámfölényt a belső védők segítségével ki tudta egyenlíteni, az így megnyíló területeket senki sem volt képes hatékonyan bejátszani. A két csapat legutóbbi bajnokiján Guardiola nemcsak két klasszikus csatárral kezdett Sergio Agüero és Gabriel Jesus személyében, hanem a középpályás hármasban is helyet kapott két rendkívül gyors játékos: Sterling és Ferran Torres. Így amikor Rüdigernek ki kellett lépnie Torresre, Jesus azonnal beindult a megnyíló területre, és ebből sikerült is gólt szereznie a Citynek. Ellenkező esetben, ha Jesus visszalépése kimozgatta Rüdigert, Torres futhatta be az üres területet.

Ezen a mérkőzésen viszont csupa olyan játékos kezdett a pálya centrumában, akik elsősorban lábra szeretik kapni a labdát, míg az üres területeket közülük a leghatékonyabban támadó Gündogannak a védelem előtt kellett felvennie a labdákat. Az újabb jeleneten is látszik, hogy Rüdiger kényelmesen ki tudott lépni akár a félpályáig is Bernardo Silvára, mögötte Thiago Silva egyszerűen lekövette De Bruyne mozgását, miközben Jorginho figyelt Fodenre a pálya közepén.

Amennyiben ragaszkodunk ehhez a kezdőcsapathoz ugyanezekkel a játékosokkal, akkor akár hatásosabb lehetett volna, ha Foden a szezon során megszokott módon a bal oldalon kezd, míg Sterling foglalja el az ő helyét a gyémánt csúcsán, és folyamatosan próbálja támadni a Rüdiger mögött megnyíló folyosót.

A másik oldalon sem volt jobb a helyzet: a Chelsea jól láthatóan meg sem próbálta nagyon magasan letámadni a Manchester Cityt, hanem középmagas blokkban igyekezett leszűkíteni a területeket a pálya közepén. Werner ilyenkor a középpályás létszámhátrány leküzdése érdekében egészen mélyen Gündogan mellett helyezkedett, Havertz pedig a Zinchenko felé vezető passzsávot zárta.

Amikor pedig Havertz feljebb lépett, hogy a labdát felcipelő Diasra nyomást helyezzen, akkor – ahogyan a másik oldalon Rüdiger – Azpilicueta azonnal fellépett a védelemből a középpályán Zinchenkóra, miközben Jorginho biztosította mögötte a területet.

Mindezek eredményeképpen a Manchester City a mérkőzés folyamán egyetlen valódi ziccert tudott kialakítani, és a második félidőben is csupán két alkalommal volt képes bejutni Azpilicueta, illetve Rüdiger mögé.

Ami viszont még ennél is nagyobb gond volt, az a manchesteriek letámadása. Ennek megértéséhez ismét a két csapat egy korábbi mérkőzéséhez, méghozzá a City által elveszített FA Kupa-elődöntőig kell visszakanyarodni. Akkor Guardiola csapata a Chelsea 3-4-2-1-es alakzatával szemben 4-1-2-3-as letámadási sémát alkalmazott. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a csatár mellé csatlakozik a két szélső a középhátvédek letámadásához, a szélsővédők feljebb lépnek, hogy támadják az ellenfél szárnyvédőit, két középpályás figyel az ellenfél két belső középpályására, mögöttük pedig egy szabad ember ügyel arra, hogy egy középen visszalépő támadó ne tudjon létszámfölényt kialakítani.

Jól látható, Guardiola ugyanezt a formulát alkalmazta erre a mérkőzésre is, és általa hatékonyan akadályozta meg, hogy a Chelsea középen tudjon előre jutni (a londoniak mindössze a támadásaik 22 százalékát vezették a centrumon keresztül), viszont akárcsak az FA Kupa-meccsen, a széleken ezúttal is sikerült darabokra szedni a Manchester Cityt.

Az előző jelenet folytatásában már látszik is, mi volt a Manchester City problémája védekezésben, és mit próbált folyamatosan kihasználni a Chelsea. Mivel Zinchenkónak ki kellett lépnie Jamesre, a jobb oldalon visszalépő Havertzet Diasnak muszáj volt követnie, és ez egyből folyosót nyitott a villámgyors Wernernek a beindulásra, amit pedig már Stonesnak kellett lekövetnie. Így pedig a hosszú oldalon Mount teljesen szabadon érkezhetett Walker „rossz oldalán” a kapu elé.

A 31. percben a Chelsea egy újabb labdakihozatali kísérleténél és a Manchester City letámadásánál ugyanaz játszódott le. Amint a City szélsővédője kilépett a Chelsea szárnyédőjére, a Kékek máris küldték be a labdát a mögötte megnyíló folyosóba…

… ahol Havertz kimozgatott egy belső védőt, ő mögé Werner indult be, aki elvitte a másik védőt, hogy Mount érkezhessen középen.

Ezekből az akciókból sokáig csak azért nem alakult ki helyzet, mert a City belső védői nagyon szorosan követték a visszalépő embert, és nem engedték egyből kapura fordulni, hogy a hosszú oldalon beinduló támadót indítani tudják. Az első félidő végén viszont megtörtént a baj.

A Chelsea a megszokott módon játszotta ki a szélen a Manchester City letámadását, és John Stones elkövetett egy óriási hibát: nem követte szorosan a visszalépő Mountot, akinek így volt ideje a kapu felé fordulni, és indítani a Werner elfutása által kreált területbe érkező Kai Havertzet, aki megszerezte a mérkőzés egyetlen gólját. Ugyanez a támadásvezetés jelentette a Manchester City vesztét az FA Kupában is Tuchelék ellen.

Guardiola a már említett bajnoki mérkőzésen három belső védőt használva szintén arra alapozott, hogy azok szorosan követik az ellenfél visszalépő támadóit, de ott a nagyobb létszám miatt a játékosainak kisebb területre kellett figyelnie. Most viszont Stonesnak és Diasnak folyamatosan mozgásban kellett lennie, miközben a Manchester City védelmének a fejlődését ebben a szezonban az határozta meg, hogy a középhátvédeknek csak nagyon kis területet kellett bejátszaniuk.

Lehet, hogy Guardiola hibázott akkor, amikor sutba dobta az elődöntőben és a szezon java részében alkalmazott taktikát a döntőre, de

a vesztét valójában az okozta, hogy nem ment eléggé messzire az elképzeléseivel.

Tuchelnek így egyáltalán nem kellett kilépnie a komfortzónájából, és végül minden idők egyik legnagyobb edzői teljesítményét tette le az asztalra ebben az évadban. Amikor Paris Saint-Germaintől menesztett német leült a Chelsea kispadjára, a csapat csak a 10. helyen állt a bajnokságban, hat pontra a BL-indulást érő 4. pozíciótól. A végén mégis sikerült kiharcolni a részvételt a legrangosabb európai kupasorozatban, miközben elképesztően sűrű menetrend (és az FA Kupa-döntő) mellett megszerezte a klub történetének második Bajnokok Ligája-elsőségét.

Ráadásul a Chelsea hiába alapozott leginkább a védekezésre akár a labda birtoklásával, vagy labda nélkül (Tuchel kinevezése óta a Kékek meccsenként maximum 0,6-os xG-t engedtek az ellenfeleiknek a bajnokságban és a BL-ben, ami a legjobb mutató az öt topliga csapatai között), mégsem mondhatjuk azt, hogy ne lett volna kellőképpen domináns a teljesítményük. A Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában 630 lejátszott perc alatt a várható góljaik értéke összesen 13,3 volt, míg az ellenfeleké csupán 4,4.

Mindennél többet mond, hogy a döntőben a Manchester City csupán 0,4-es xG-értékig jutott el, ami a legkevesebb Pep Guardiola csapatától az egész évadban.

Azt pedig nyugodtan hihetjük, hogy

Tuchel és a Chelsea számára ez még csak a kezdet.

A tökéletes védekezés mellett a Kékek számos meccsen szenvedtek, ha felállt védelem ellen kellett játszaniuk, és ez főleg akkor volt látványos, amikor valamilyen módon hátrányba kerültek. Ezen viszont egy teljes felkészülési időszak könnyen változtathat, hiszen ne felejtsük el, hogy Tuchel és stábja a szezon közben érkezett meg, miközben két-három naponta kellett mérkőzéseket játszani. És még így is sikerült látványos változást elérni.

A hírek szerint Thomas Tuchel nem meglepő módon hamarosan alá is írhatja új szerződését a Chelsea-vel. Azzal az együttessel, amely a következő évadban akár már a bajnokságban is a Manchester City legnagyobb kihívója lehet.

Amikor pedig Guardiola és Tuchel legközelebb leül vacsorázni, már a legkevésbé sem lesz egyértelmű, hogy melyikük a mester és ki a tanítvány.