A kék a szín, a futball a játék: így lettem a Chelsea bolondja

Te hogy szurkolhatsz a Chelsea-nek?

Kevés olyan kérdéssel találkoztam életemben, amelyet több megvetéssel küldtek felém, mint a kékek iránti szenvedélyem okát kutató felvetést. Már ha eltekintünk a játékvezetői karrierem idején elhangzott mélyen őszinte érdeklődésektől, amelyek elsősorban arra fókuszáltak, miért nem közelítem meg nemi aktus kezdeményezése céljából az implikált állítás szerint prostituáltként érvényesülő édesanyámat, illetve miért nem létesítek orális alapú szexuális kapcsolatot családom más tagjaival. (Ezek az elém terjesztett dilemmák annyiban a magyar vidék korszellemet megelőző ébredését jelzik, hogy akkoriban még nem vezették a pornóoldalak nézettségi listáit a mostohákkal folytatott úgynevezett erotikus kalandokról szóló vizuális beszámolók.)

A fölvetés hangsúlyát az indokolja, hogy az egykor London bohémnegyedeinek egyikeként is ismert városrész az angol főváros egyik legdrágább területe, csapatát leginkább arisztokratikusként emlegetik, sokáig hírhedt volt szélsőjobboldali, neonáci szurkolói csoportjáról, tulajdonosa ráadásául majd két évtizede egy orosz oligarcha, alapvetően tehát identitása annyira áll közel a gondolkodásomhoz, amennyire a vegánforradalom a hentesekhez.

De hát akkor miért? Ennek márpedig két oka van.

Az egyik Dennis Wise, a másik pedig az, hogy a futball a hűségről szól. És akkor az indoklás végén meg majd már ott járunk, hogy ott lehettem a Chelsea történetének egyetlen győztes BL-döntőjén a müncheni stadionban.

Ám kezdjük az elején. Amikor az ember kicsi, elkezd meccsre járni. Én édesapámmal és nagypapámmal mentem mindig a Zagyva gátján a hatvani futballpályára, néztük az akkoriban a csodahatáron táncoló, azaz az NB I-be kerülésért küzdő FC Hatvan meccseit. És talán nem is fájt annyira a gyomrom azóta, hogy nem sikerült feljutnunk: ott ünnepelte egy másik csapat, hogy elvette az álmainkat. Nyilván meccseket elkezdünk nézni a tévében is, és természetesen beleszeretünk egy csapatba. Vagyis én leginkább Dennis Wise-ba.

A futballszerelem érdemben nem különbözik az emberszerelemtől, azaz nem tudom hogyan és miért történt. Néztem ezt a kis embert kékben, aki több mint egy évtizeden át szolgálta a klubot, rettenetesen agresszív volt, botrányok kísérték pályáját, nem viselte a vereséget, és a rabja lettem. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy a Chelsea lett a csapatom.

És akkor is az maradt, amikor már évtizeddel később megértettem, hogy a kluboknak van identitásuk, történelmük, igazságuk, és a Chelsea identitása, történelme, igazsága nagyon messze van az enyémtől, miközben alig arrébb Londonban, ott van például a West Ham United, amiben meg ott pihen sok minden, amiben hiszek. És Liverpooltól Bilbaóig számos más klub van, amelyet választhatnék.

Ha választhatnék.

Ám elérkeztünk a második ponthoz, azaz a hűséghez.

Futballklubot ugyanis lehetetlen cserélni. Az olyan elemi életárulás, amit értelmezni sem tudok, de egyúttal legalább megmutatja, hogy a futballszerelem mégis különbözik az emberszerelemtől. Elvégre olyat már láttunk, hogy képessé vált valaki másik embert szeretni, miközben igaz maradhatott korábbi szerelme is, hiszen az ilyen típusú érzelmi kötődésnek lehet vége. A futballban ez máshogyan van.

Hogy ezt Nick Hornby Fociláz című kötete, Daniele De Rossi és Francesco Totti római karrierje, esetleg a Netflix Sunderland ’Til I Die című dokusorozata beszéli el mélyebben és szebben, az mindegy is, mert a lényeg az: a klubcsere olyan legvégső árulás, ami szélsőséges aljasságok elkövetésére predesztinálja az elkövetőt. A klubrajongás tényleg olyan közösségi élmény, amihez nem vethető semmi.

Nem csoda, hogy életem legboldogabb napjainak egyike volt, amikor az egyik jó barátommal szarrá áztunk Londonban, hogy aztán sörözzünk a meccs előtt, énekeljük a helyiekkel, hogy blue is the colour, football is the game, azaz a kék a szín, a futball a játék, majd megérkezzünk a Stamford Bridge-re, a stadionba, ahol az a Fülöp Márton védett a Sunderlandben, akit felfoghatatlanul korán, 32 évesen vitt el a rák. Varázslatos futballmeccs volt, 7-2-re nyert a Chelsea; Anelka, Ballack, Lampard, Joe Cole: óriások játszottak óriásit.

Benne volt, hogy soha többé nem látom a kékeket élőben, így még inkább elfogódottá tett, hogy aznap díszelőadást vezényeltek.

Ám aztán az élet úgy hozta, hogy a klubtörténelem ikonikus napján élőben láthattam a csodát. A Népszabadság sportrovatánál dolgoztam, Hegyi Iván volt a főnököm, ő járt a laptól a BL-döntőkre, a BEK-kel együtt ott volt majd harmincon. Ám úgy döntött, a 2012-es fináléra nem ő utazik, hanem én megyek.

Ha az újságírástól csak azt a napot kapom, messze több lett volna, mint amiről valaha álmodni merészeltem.

Hiszen ott lehettem a klubom történetének legnagyobb meccsén. Persze utazáskor még nem tudtam, a legnagyobb lesz-e, hiszen a müncheni arénában a hazai pályán játszó, félelmetesen erős Bayern várt a londoniakra. (Ebben a mondatban már nem írom, hogy ránk, mert újságíróira cserélem a szurkolómaskarát.)

Azon a felejthetetlen estén néztem ezeket a kloppi értelemben vett mentális szörnyetegeket, néztem, ahogyan sokáig ellenállnak a Bayernnek. Sokáig, de nem végig: már csak hét perc volt hátra a rendes játékidőből, amikor Thomas Müller vezetést szerzett a csapatának, eléggé biztosnak tűnt, hogy kihúzzák a végéig. Fieszta zajlott a lelátón, egészen biztosnak látszott, hogy kivételesen májusban kezdődik az Oktoberfest, ami nagyjából olyan mértékben lelkesítette a helyi sörkereskedőket, amennyire szomorított engem.

Aztán jutott még egy szöglet. Félelmetes, hogy egy drukker mennyi reményt képes belenézni a labdába a hajrában a beívelés előtt, még akkor is, ha aznap már akár tucatnyi, soktucatnyi sarokrúgás futott a semmibe is. Csakhogy a pályán volt Didier Drogba. Mindenki tudta, hogy őt is kereshetik a labdával, mindenki tudta, milyen félelmetes győzni akarás feszíti a centerikont, de hiába e tudások, a legalábbis isteni Didier Manuel Neuer kapujába fejelt.

Az élet azonban rendezte tovább a különleges darabot, hiszen a hosszabbításban éppen Drogba szabálytalankodott tökéletesen fölöslegesen a büntetőterületen belül. Arjen Robben dönthette el a finálét, ám Petr Cech későbbre halasztotta a drámai finálét: védett.  Minekután jöhettek a tizenegyesek.

Néhány évvel korábban így vesztettek (vesztettünk – kiemelés a szurkolótól). Most azonban újra eljöhetett a klubtörténet legnagyobb pillanata.

Néha botlunk úgy történelmi pillanatokba, hogy a történés idején még nem tudjuk, hogy azok. 2015-ben például éppen a Keleti pályaudvarnál voltam, amikor a menekültkaraván első tagja kilépett a Rákóczi útra. Akkor még nem tudtuk, hogy valószerűtlen menetelés kezdődik Ausztria felé, gyalog, az autópálya leállósávjában, miközben kocsik süvítenek mellettünk.

Amikor azonban a valószínűtlen forgatókönyv újabb dramatikus fordulataként éppen Didier Drogba odasétált az utolsó büntetőhöz, pontosan tudtuk, hogy ha a labda áthalad a kapuvonalon, akkor a Chelsea megszerzi története első Bajnokok Ligája-győzelmét, azaz ez lesz a klub históriájának legnagyobb momentuma.

És akkor, amikor a labda elindult a Neuerrel ellentétes irányba, már csak a kékek szektorai voltak érdekesek. Nincs erősebb érzelmi reakció ugyanis, mint amelyeket az örökkévalóságnak szóló futballpillanatok hoznak el. A játék teremtette érzelmi közösség mindennél erősebben számolja fel a szegregátumokat, a társadalmi korlátokat, a vallási, a faji, a vagyoni különbözőségeket.

Elvégre annak borulsz a nyakába, aki melletted áll, az ölel meg, aki fölötted van, az kapja az örömödben a levegőbe küldött söröspoharad tartalmát, aki alattad van.

Ezek a legdemokratikusabb és -őszintébb jelenetei a futballnak.

Ez az örök kékség.

Másnak pedig az örök zöldség, az örök lilaság, az örök pirosság, az örök fehérség.

Csak akkor indultam vissza a városba, amikor már szinte kiürült a stadion. A müncheniek közül már csak a legelveszettebbek maradtak, akik kisírt szemmel, vigasztalanul nézték az üres pályát, a kékek közül pedig már csak a legkitartóbbak, akik egyszerűen nem tudták elengedni azt a pillanatot, akik leginkább hitték, hogy lehetséges kifeszíteni az időt.

Amikor megláttam Dennis Wise-t a tévében, semmit nem tudtam erről a kékségről, erről a klubról, kicsi voltam, beleszerettem egy ember játékába. Amikor nagyobb lettem, már tudtam, hogy a futball a hűségről szól, így mindannak ellenére, mennyire más vagyok, mint a Chelsea, szóba sem jöhetett a klub elhagyása. Amikor még nagyobb lettem, akkor pedig megkaptam az élettől azt, amire minden egyes futballszurkoló vágyik: ott voltam a stadionban a klubom első BL-sikere alkalmával.

Most, hogy mindjárt szombat este, és a kékek újra elindulnak, hogy csodát tegyenek, legyőzzék a Bajnokok Ligája döntőjében a félelmetes Manchester Cityt, egyre többet beszélek a meccsről, még random embereknek is.

Ennek nyomán újra és újra megkérdik, megint és megint adagnyi megvetéssel: te hogyan szurkolhatsz a Chelsea-nek? Sokszor felelem, hogy én egyszerűen nem szurkolhatok másnak.

Mert ahogyan ebben az univerzumban a kék a szín, a futball a játék, úgy a hűség az eszme.