A történelmet író NB II-es kiscsapat, amelytől Neymar is fontos leckét tanulhatna

Pedig a kupa nemcsak fontos lehet, hanem önmagában annak kellene lennie. Nem az a lényege, hogy a bajnoki címért induló, de végül minden szembejövő által szerteszét pofozott sztárcsapat vigaszt találjon a sorozat esetleges megnyerésében.

Nem járja, hogy píárosoknak kelljen felmagasztalniuk a jelentőségét,

miután a bajnoki csalódását egy szottyos kupagyőzelemmel próbálja feledtetni az együttes.

A klubok persze priorizálnak, számukra – ha érintettek – a nemzetközi sorozatok, illetve a bajnokság a legfontosabb, és oka van annak, hogy így látják: a kupára fecsérelt erőforrások a legjobb esetben is bizonytalan végkimenetelt ígérnek, az elődöntőnek nulla az értéke, sőt egy döntőbeli vereségnek is csak hajszállal nagyobb a megbecsültsége a semminél. Egyszerűen nem éri meg vesződni vele – ha csak nem a fent taglalt Szezonmentő Trófeaként, esetleg Cserekapus Kupaként tekintenek rá –, és ha tippelnünk kéne, hamarosan néhány országban el is fog tűnni a kínálatból.

Mindenki magasról tesz az oldschool szurkolókra

A Szuperkupa dicsőséges, nagyjából 48 órára nyúlt történetében a legpofátlanabb az volt, ahogy a szuperklubok a saját szurkolóik képébe hazudtak. Először se szó, se beszéd megalapították a sorozatot, majd amikor az UEFA – egyelőre ismeretlen természetű – nyomásgyakorlással kilépésre kényszerítette az angolokat, hirtelen fontos lett a szurkolók véleménye. A nagy angol klubok illetékesei a nadrágjuk szélét gyűrögetve, lesütött szemmel járultak a drukkerek elé, hogy ingjüket megszaggatva esedezzenek a bocsánatukért.

Az ember némi szánalommal nézte a tüntető szurkolók transzparenseit, amiken az állt, hogy „A játék a miénk, nem a tiétek”. És el is hitték, hogy így van. Hogy mennyire nincs igazuk, azt éppen az olaszok bizonyították a leghatékonyabban: néhány nappal a Szuperliga-botrány elülése után az itáliai szövetség bejelentette, hogy szó és hang nélkül kivágja az Olasz Kupából a Serie B alatti osztályokban szereplő csapatokat, mert

így vonzóbb lesz a sorozat a tévénézők számára.

Az, hogy egy ilyen döntés lehetősége egyáltalán felvetődhet, azt mutatja, hogy a régi vágású, a drámákra, a csodaszerű tettekre és az óriásölőkre gerjedő szurkolók számát meghaladta az újhullámos drukkereké. Akik már nem csapatokat, hanem játékosokat követnek. Akiket egyáltalán nem érdekel a Huesca–Levante, vagy a Verona–Genoa, de szívesen elfogyasztanak egy sovány flat white-ot karamellás habbal és pekándiószórással a szezonbeli nyolcadik Barca–Realon. És a vezetők nem a hasukra ütöttek, amikor utóbbi csoportnak akartak kedvezni, hanem komoly kutatások és szondázások dobták ki az eredményt, miszerint a futballromantika végleg elhalálozott.

Je suis Siófoki Bányász!

A milliárdos üzletággá változott sportág a ma ismert formájában sem lehetetleníti el a csodák megszületését, csak nagyon megnehezíti őket. A Leicester bajnoki címe, vagy az Atalanta elképesztő BL-szereplése megtörtént, még ha minden létező körülmény ellene szólt is. Ugyanakkor amerre haladnak a dolgok – mert azt külön lejegyezni is felesleges, hogy nem most hallottunk utoljára a Szuperligáról –, ott már egyszerűen esélyt sem kap rá senki, hogy az avítt pézsmaszagot árasztó ősszurkolók kedvére tegyen.

Kicsiben, de hasonló a helyzet a végtelenül kiüresedett magyar labdarúgásban is, csak az okai mások. A kormánypárti potentátok által gründolt fantomklubok versenye hasonlóan kiegyenlítetlen, és természetéből fakadóan tökéletesen érdektelen is, ugyanakkor arra mindenki emlékszik, ahogy a csóringer Honvéd a szedett-vedett ifistáival (plusz Marco Rossival) megdorgálta a közpénzből gazdagon kistaffírozott sztárcsapatokat. Az, kérem szépen, egy hősköltemény volt!

Magyarországon mást jelent kicsinek lenni. Felcsút, Balmazújváros, Mezőkövesd és Kisvárda például csak a település méretét tekintve kicsi, klubként a sportfinanszírozási rendszerünk kanyargós ösvényeinek köszönhetően igazi gigászok Pécshez, Győrhöz, vagy Szombathelyhez képest. De nem volt ez mindig így, volt olyan is, amikor a nagyon kicsi nagyon nagyra nőtt, és nem valakinek a vállára állva. Ez itt alább az egyik kedvencem.

Talán az egyetemes magyar futball, de biztosan

a Magyar Kupa történetének legnagyobb sztorija, ahogyan 1984-ben a másodosztályú Siófoki Bányász megnyerte a kupát.

És az eleve nyálcsorgató sztorihoz hozzátehetjük, hogy menet közben a korszak sztárcsapatai között vágott ösvényt. Az ilyen drámákért szeretjük a futballt, nem az 1984-es bajnoki szezon egyéb karakteres eseményei, a Skála-szatyorban hordott bundapénzek, és az utolsó fordulóban játszott 6-6-os Honvéd–Volán miatt.

Pedig milyen szigorú volt a sorsolás

„Amikor Albert Einsteint megtalálták a riporterek azzal, hogy szerencséje volt, azt válaszolta, az ablaka nyitva állt, de ha Fortuna istenasszony felkészületlenül találja, azonnal faképnél hagyta volna” – mondja széles mosollyal Bódi Zoltán, korábbi magyar bajnok és kupagyőztes futballista, a ‘84-es Siófok csapatkapitánya, a Győri ETO elleni döntő hőse. („Ez kedves, de nem tekintek magamra hősként…”)

Hogy mekkora volt a szerencse szerepe abban, hogy 1984-ben egy aprócska másodosztályú klub futballtörténelmet írva megnyerte a Magyar Kupát, azon el lehet vitatkozni. Első blikkre mindenesetre úgy tűnik, hogy nem sok, hiszen az NB II-es Bányász kifejezetten szigorú sorsolást kapva, összesen négy első osztályú csapatot búcsúztatva verekedte el magát a végső győzelemig.

A hetven fölött is rendkívül aktív Bódi, aki két szállodamenedzsment-feladat között szakított rám időt, mindenre úgy emlékszik, mintha a múlt héten történt volna.

„Tény, hogy a korabeli magyar futball színe-javát kiejtve nyertük meg a sorozatot, de a szerencse nem csak a sorsolásnál kell, hogy melletted legyen. Sőt nem is ott a legfontosabb. Nekünk másban, egy megfoghatatlan és nehezen leírható dologban volt szerencsénk: abban, hogy mindannyian ott voltunk, ahol a helyünk volt, és azt csináltuk, amit kellett.”

Aztán így folytatja: „Nem tudom másként megfogalmazni, egyszerűen összeálltak a csillagok. Azt hiszem, ilyesmi nagyon ritkán történik meg a futballban, de nemcsak emiatt megismételhetetlen, hanem azért is, amit Einstein mondott. Ha elő is fordul, hogy tényleg minden összeáll, akkor is kell egy csapat, amelyik ezt érzékeli, és persze hasznosítja, azaz a pályára teszi. Nekünk nem a sorsolásnál volt szerencsénk, hanem ebben.”

A három évvel korábban még a Somogy megyei I. osztályban játszó siófokiak menetelése sokkolta a mezőnyt. Az első szenvedő alany a sorozat kezdetén (pontosabban a 3. fordulóban) az éppen az NB I-es tabella élén álló Videoton volt, a hosszabbításban 1-0-ra megnyert meccs pedig azért sikeredett különösen pikánsra, mert a Siófok nem sokkal korábban szerződtette a Vidi-legendát, Tieber Lászlót. (Akiről az az anekdota járja, hogy igazából Tiber a neve, de a Népsport egyszer elírta, azt’ úgy maradt.) A korábbi válogatott csatár azonban nem az egyetlen érkező volt.

Itt ma csak egy eredmény születhet!

„Ki kell emelni a siófoki klubvezetés szerepét a kupagyőztes csapat keretének összeállításában. Több olyan harminc körüli játékost is szerződtettek – köztük engem is, magyarázza Bódi –, akiről bár úgy gondolták, pályafutása zenitje már mögötte van, nagyon is tud segíteni a csapatnak, illetve a keret fiatal, még kiforratlan tehetségeinek. A vezetők pedig nemcsak értő szemmel válogattak a játékosok között, de az idősebbeknek azt is ígérték, hogy a futball utáni életüket is segítenek beindítani. Ezt az ígéretüket be is tartották, de nem csak emiatt alakult ki jó közösség a csapatnál.

Egyszerűen minden adott volt ahhoz, hogy kijátsszuk magunkból, ami bennünk volt.

A negyedik fordulóban a szintén másodosztályú Keszthelyt ejtette ki a Bányász, majd következett a Ferencváros. Egy NB II-es csapatnak általában kevés az esélye a mindenkori Fradi ellen, csakhogy Pogányék csúnyán lépést tévesztettek 1984-ben, és általános megdöbbenésre csupán a 12. helyen végeztek, mindössze három ponttal gyűjtve többet, mint a bundaügy miatt kizárt Volán.

„Kiléptem a pályára, és tudtam, hogy itt ma csak egy eredmény születhet” – idézi fel a siófoki stadion hangulatát az óriási bombáiról elhíresült Bódi. Nyolcezren zsúfolódtak össze a lelátókon, a támadó pedig már a 13. percben szétlőtte Zsiborás kapujának bal oldalát egy majdnem 30 méteres szabadrúgással.

„Végig kézben tartottuk a meccset. Őszintén mondhatom, amikor a Fradi kiegyenlített, akkor sem fordult meg a fejemben, hogy kieshetünk. Tudtam, hogy a hosszabbításban, vagy tizenegyesekkel, de mi jutunk tovább” – mondja a siófoki győzelem főszereplője, aki második góljával továbblőtte a Bányászt a hosszabbításban (Szabó góljával lett végül is 4-2).

Akarni is kell, de győzni tudni is

Az elődöntő sorsolásakor persze mindenki a Siófokkal akart játszani, és végül az MTK-t tizenegyesekkel kiejtő Tatabányát húzták melléjük. A bajnokságban később a harmadik helyen végző másik bányászcsapat a félelmetes Kiprich, Plotár csatársort felvonultatva lépett pályára Siófokon. A küzdelmes, feszült meccset egy hajrában esett góllal nyerték meg Bódiék.

„A Liverpool öltözőjében az van a falra írva, hogy a szorgalom mindig legyőzi a tehetséget.

Néhány évvel ezelőtt a Bajnokok Ligájában a Liverpool óriási hátrányból kiejtette a Barcelonát a hazai meccsén. Néztem az arcokat a közeli felvételeken, és tudtam, mit éreznek a liverpooli játékosok. Nem is egyszerű elszántság volt, szimplán tudták, hogy győzni fognak. És amikor Messit mutatták, látszott, hogy ő is tudja.”

És hogy Bódi szerint mi a legnagyobbak legfőbb erénye? „Nagyon sok a tehetséges labdarúgó, sokan gyorsak, technikásak, mások rengeteget futnak, de a képességek közül a legfontosabb az, ha valaki tud győzni. Ott van például Neymar, aki elképesztő futballista, de nem tud győzni, miközben nála sokkal gyengébb képességű játékosok sorra nyerik a címeket. A győzni akarás is fontos, de nyerni tudni is kell. Ha pedig van egy csapatnyi játékos, aki egy emberként akar győzni, akkor biztosan akad köztük legalább egy, aki tud is.”

Csillagok, csillagok…

„Semmiféle kisebbségi érzésünk nem volt a döntő előtt” – mondja Bódi a kor sztárcsapata, a bajnoki címvédő Győri ETO elleni júniusi, fehérvári fináléról. Pedig lett volna mitől tartania a Siófoknak, a legutóbbi két bajnoki kiírás győztese olyan arcokat vonultatott fel, mint a klub történetének első gólkirálya, Hannich Péter, a soproni születésűként is legendastátuszba emelkedett Hajszán Gyula, vagy Szentes Lázár. A csapat edzője pedig nem más volt, mint maga a mágus, Verebes József.

„Tíz meccsből kilencszer megvert volna minket a Győr. Verebes, Isten nyugosztalja, úgy volt vele, hogy megaláznak minket, aztán megy mindenki a dolgára. Én viszont korábban együtt játszottam két győri játékossal, Szepesivel és Judikkal, és tőlük tudtam, hogy az öltözőben egyáltalán nem becsülnek le minket. A futballisták tudták, hogy van okuk tartani tőlünk.”

Az ETO mindenesetre nem ijedt meg, a 20. percben Szentes a harmadik kipattanót már a siófoki kapuba pofozta Horváth II László két óriási bravúrja után.

„Megkaptuk az elsőt. Mint mindenki. Nem pánikoltunk, számoltunk a lehetőséggel, hogy hátrányba kerülhetünk, mert a Győr mindenkinek rúgott gólt (abban az évben az ezüstérmes Győr szerezte a legtöbb gólt az NB I-ben). Az első félidőben, ezt nem tagadhatjuk, szerencsénk is volt, az ETO több helyzetet kihagyott, és jobban játszott nálunk. Billegett a meccs, mert ugyan 0-1 volt, de ha kapunk még egyet, az is lehet, hogy megszórnak, ha viszont mi szerzünk gólt, új meccs kezdődik. Aztán eljött a fordulópont.

A Győr berúgta a másodikat, de a játékvezető les miatt nem adta meg gólt. És akkor minden megváltozott.

A második félidő elején a Siófok Szabó József furcsa góljával kiegyenlített, és egy csapásra valóban megfordult a meccs. Hogy mennyire? „A második félidőben a Győr nem volt a pályán. Egymás után alakítottuk ki a helyzeteket, és közben már éreztük, hogy a kezükben van a mérkőzés. Eszembe sem jutott, hogy kikaphatunk, tudtuk, hogy ez innentől a mi napunk.”

A Siófok a 88. percben szerezte meg a győztes gólt: Bódi beadását Horváth I László stukkolta a kapuba (a Bányász két gólja egyébként kísértetiesen hasonlított egymásra). Megtörtént az elképzelhetetlen, a másodosztályú kiscsapat megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát. A döntő legjobbjának Bódi Zoltánt választották.

„Az első emlékkép, ami beugrik a döntőről, a vége. Ahogy a szurkolók elözönlik a pályát, letépnek rólunk mindent, és a vállukon visznek körbe. Azért volt különleges érzés, mert fél perccel korábban még egészen más lelkiállapotban voltam, és a hihetetlen feszültségből az elképzelhetetlen boldogságba átesés komoly érzelmi hullámvasutat jelentett” – mondja nevetve Bódi.

Nekiszegezem a kérdést, hogy ha csak egy dolgot nevezhet meg a hihetetlen győzelem okaként, akkor mi lenne az. Bódi, aki a Honvédnál és a Vasasnál is óriási futballistákkal játszott egy csapatban (egyébként angyalföldiként van egy vesztes kupadöntője is), alaposan végiggondolja a válaszát.

„Nemcsak mindenki ott volt, ahol éppen kijelölték a helyét, hanem ott is akart lenni!

Szerettük a csapatot, szerettük a klubot, és minden játékos oda akart tartozni.

Ez volt a legfontosabb! Ez nem egy szívósan védekező, nagyon szerencsés kiscsapat menetelése volt. Éppen ellenkezőleg, modern focit játszottunk, letámadtuk az ellenfeleket, bárki ellen játszottunk. Megvolt a csapatban a tehetség, a sikeréhség és a tudás is, de mindez talán még mindig kevés lett volna. Az összes csillagnak együtt kellett állnia, hogy csodát tudjunk tenni.”

Megjegyzés: tulajdonképpen nem a Siófok az egyetlen másodosztályú kupagyőztes, hiszen 1934-ben a Soroksár sem elsőosztályú csapatként végzett az élen, de abban a szezonban – a nyári világbajnokságra készülve – az NB I-es klubok nem indultak el a sorozatban, így nem is nyerhették meg azt.