Darvasi László: A Vadember

Néha már ötkor megjön az sms. Rászoktatta magát, hogy ébredjen erre. Jó hangosan pittyeg, már keresi is a szemüvegét, pedig nem kellene, egyáltalán nem kellene elolvasnia, mert mindig ugyanaz az üzenet jön, ha jön. Amikor megtelik az úgynevezett tárhely, az unokája kitörli.

– Jó voltam, kedves lányom. És most kissé éhes vagyok.

Vicces ember az üzenet küldője, eléggé az. Nehéz élete volt, most kilencvennégy éves, és még mindig misézik. Egy-két éve kapott egy infarktust, az majdnem elvitte, aztán mégis ő győzött. Az infarktus, mondta, olyan, mint az egész pályás letámadás. Kaptam egy elég nagy gólt, előbb egyenlítettem, és ezzel elégedett vagyok. Ilyen hasonlatai vannak, és nem lehet mindig érteni.

Azt is mondja csillogó szemekkel, na, kérlek, kedves lányom, a mai misén adok a báránykáimnak egy szép, takaros kötényt.

–  Mindenkinek? Az sok kötény – hitetlenkedett ő.

–  Nem, nem, csak egy kötény lesz, de mindenki kapja – nevetett az atya.

Amikor öt órakor csöng a telefon, az azt jelenti, hogy nem a kisboltba, Ferihez kell szaporázni, hanem a pékekhez. A sütödébe. A Feri még nincs nyitva, hogyan is lenne, ő csak hatkor, de inkább hat után nyit, nem erénye a pontosság. Van Ferinél a pénztárpult fölött egy pálmafás kép, a pálmafa alatt bikinis lány, olyan lány, ő úgy veszi a kenyeret, a még meleg kenyeret, hogy elfordítja a fejét. Aztán ki van ragasztva egy másik kép is, az egy igazán durva arcú férfit mutat, hosszú haja van, hát nem szívesen beszélgetne vele. Pedig Feri azt mondja, az atya sokszor megállt a kép előtt, amikor még járt vásárolni. Mintha beszélgetett volna vele, igazán. Szóval, ha ötkor pittyeg, akkor gyorsan kel, el kell haladni az utca végén balra, a nagy kőrisfánál. Nincsen olyan messze. Mécsesek az út mentén. Tizennyolc éves fiú volt, futár. Az most elég divatos, a futárkodás. Télen és ősszel kellemetlen, szúrós sötét van, tavasszal tompa szürkület, nyáron már világosban kiabálnak a madarak. A pékfiúk is jó hangosak ilyenkorra. A szempillán megül a liszt, jaj, a tüdőtök, gyerekek! Hát, jó istenem, meghúznak munka előtt valami kis üveget, látta többször. Rááll a szájuk a csúnya szóra, de még élcelődnek is vele. Nyolcvan éves vagyok, nagyanyátok lehetnék!

Egyszer télen az jutott az eszébe, hogy a kenyér olyan, mint a labda.

A friss kenyeret mindig magához szorította, ölelte, ahogy vitte a plébánia felé. A meleg átsütötte a ruháját, érezte a testén. Mintha a szövet alá bújtatta volna. Amikor az atyának odaadta, a meleg még mindig megvolt neki. Úgy ment haza, hogy a tenyerét ráhelyezte a helyére, ne illanjon. Soha nem vette észre, hogy mikorra múlt el.

Az infarktus után sokat sétáltak az atyával, igaz, csak a kicsiny templomkertben.

–  Ez is pálya, nem? – mondta egyszer tűnődve az atya.

–  Milyen pálya?

–  Hát olyan.

–  Mert milyen?

Az atya nevetett. És különben annyi mindent mesélt. Az az igazság, szeretett beszélni, szeretett sokat beszélni, ő meg szerette elhallgatni. Az atya nyolcvankilencéves volt. Egy ilyen idős ember arról beszél, ami volt, hát nem? Még mindig el akarja mondani. Tízévesen beszakadt alatta a jég. Szereti az ilyet a tüdő? Megsértődik? Ó, igen, halálosan megsértődik. Aztán valahogy felnőttként hepatitisze lett, az is a cudarabb fajtából. Volt börtönben is, a kommunisták bezárták ötvenhat után. Volt magánzárkában, sötét, sötét, napi szelet kenyér. Nem ütötték, nem verték meg, kiengedték. Arról is mesélt, évekig a bíboros keze alá dolgozott. Együtt nézték meg a csehszlovákok elleni botrányt. Jaj, miféle botrányt? Marseille, lányom, de igazából nem ott kezdődött.

Hirtelen azt érezte, hogy a kenyér helyén hideg lesz, nagyon hideg.

Csak nem az ő szíve is?!

Másnap Feritől vitte a kenyeret. Ránézett a Vadember képére, mi dolga lehetett ezzel az alakkal az Atyának? Ferinél nem volt olyan meleg, mire hazaért, nem is érezte. Délelőtt megint sétáltak. Az atya dörzsölte a tenyerét.

Na, lányom, vasárnap szabadrúgást lődözök nekik.

Tizenhatosról, jobbról, balról. A körön túlról. Nagyon kell vigyázni a kifliívre. Lefelé csapódik, megpattan, szitál.

–  Mint a liszt?

–  Hajaj, olyankor a kapus el van veszve!

Tettek néhány lépést. Vajon kinek a leveleiből idéz majd?

– Azért én a spanyolokat szeretem a legjobban.

– Katolikus népek, az már igaz.

–  Hát persze, a Barcelonát. Én annyira sajnálom őket. Mintha el lennének tévedve. Csak szédelegnek. Nem találják magukat. Úgy hiányzik onnan középről az a kölyökképű könyvelő. Elkótyavetyélték a harapóst is.

–  A kutyát?

Mintha nem is hallotta volna. Egy lépés, két lépés, haladni óvatosan a fűben. De a legjobban a szív hiányzik.

–  Azt nem értem, atyám. Honnan? A maga szíve meg fog gyógyulni.

–  A szív a legvadabb dolog. A szív az olyan vadság, hogy még az Istennek is tetszik. Mondta valaki, hogy a szív szép? Hogy kedves? Megértő? Hogy ráér ilyesmikre?

–  Azért nem is csúnya.

Csodálkozott magán, mert mintha ellenkezett volna.

–  Ma a Ferinél voltál, ugye? Nem volt olyan meleg a kenyér. Láttad annak a fiúnak a képét?

–  Láttam. Az az igazság, engem megrémiszt mindig. Akár egy zsoldos!

Az atya nevetett.

–  Jegyezd csak meg, lányom. Nem zsoldos. Éppen ellenkezőleg. A katalánoktól ő hiányzik a legjobban. Azért se nyernek idén.

Az a neve annak a fiúnak, hogy Puyol.

Ő volt a szív, akinek még imádkozni se volt ideje, ha ment a játék.