Hamrun–Ferencváros
Abu Fani korai bombagólja a vártnál is kényelmesebb helyzetbe hozta a Ferencvárost, ami kissé megváltoztatta a mérkőzés forgatókönyvét. Az ideiglenesen megbízott, a Moniz-korszak óta a szakmai stábban dolgozó Máté Csaba már az előző három mérkőzésen sem akart mindent alapjaiban megváltoztatni a csapat játékában. A cél a fokozatos, nyugodt átmenet volt, hiszen nem kérdés, változásra volt szükség a Csercseszov-érához képest. Ennek megfelelően a 4-2-3-1-es játékrendszer például maradt a Fradinál, finomhangolások azonban akadtak:
Ugyanakkor a labdás játékban jelentkező, általunk már sokszor részletezett szélességi, dinamikai problémák is sokat javultak, nem kis részben a Magyarországra hét év után visszatérő ecuadori balhátvéd, Cristian Ramirez felfutó játékának is köszönhetően.
A korai vezető gólnak köszönhetően tehát a ferencvárosiak a tervezettnél talán hosszabb labdabirtoklási periódusokat engedélyeztek az ellenfélnek. A Traoré–Abu Fani–Zachariassen–Varga négyes viszonylag magasan kezdte meg a védekezést, ám az első néhány passzt engedélyezték a máltaiaknak. Ezzel a módszerrel viszonylag passzívan is sikerült labdavesztésre kényszeríteni a támadásépítésben nem túl magabiztos hazaiakat, így a Sigér–Romdhane duplaszűrő, vagy a védelem gyakran összeszedhette a labdákat. Voltak rövidebb periódusok, amikor a Fradi beszorult a saját térfelére, ám a máltaiak játéka többnyire rossz szögben érkezett mélységi passzokra vagy szélről jövő, kiszámítható beadásokra korlátozódott.
Letámad a Fradi: a négy támadó passzívan zárja a középső területet, a többiek embert fognak. Marchetti a jobb szárnyvédő Mbong felé fordít.
Az első félidőben a Hamran, amíg a játékosok fizikálisan és mentálisan elbírták, 5-3-2-es felállásban (és a 40 éves, egykori olasz válogatott kapus, Federico Marchettivel a kapuban) a Fradihoz hasonló módszerrel próbálták megakadályozni a labdakihozatalokat. Azaz: a két elülső ember hagyta, hogy a Makreckis–Mmaee–Cissé–Ramirez hátsó négyes megkezdje a labdakihozatalokat, majd főleg emberfogással fedezték a közvetlen passzopciókat. Ferencvárosi oldalon ez meglepően sok hosszú labdához vagy hátsó passzolgatáshoz vezetett, így az első félidő – noha volt egy két ígéretes lövőhelyzet – magyar részről összességében némileg visszafogottra, minimalistára sikeredett.
