Foci sport24

Miért hordanak egyre többen futballmezt az utcán?

Clive Mason / Getty Images)
Clive Mason / Getty Images)
Régen csak a legelvetemültebb rajongók mászkáltak focimezben. Aztán a klubok rájöttek, hogy nemcsak a szurkolóké a világ.

Amikor 2001-ben megláttam egy összefoglalót arról, hogy előző este az Arsenal megverte a Juventust, azonnal több dologba lettem szerelmes: Dennis Bergkamp forgolódásába, Freddie Ljungberg tarajába és az élénkpiros Arsenal-mezbe. Ámulatomra néhány héttel később megkaptam életem első, akkor még Dreamcast-logóval ellátott mezét. Kamaszkorom albumába azon kívül csak egy mez tudott még beférkőzni, egy O2-szponzoros szerelés.

Nemrég eszméltem rá arra, hogy ez lett a klub történetének utolsó szerelése, amelyet két évig is hordott a csapat. Mára ez már szinte elképzelhetetlen. A világon ma mindenki évente dob ki új mezt, a hazai és idegenbeliek után harmadik- és negyedik számú szerelésekkel együtt. Egyre több klub szerződik divatmárkákkal utcai viseletű kollekciókra. Egy friss mez bejelentése pedig legalább akkora esemény, mint egy új játékos szerződtetése. A klubok lényegében divatházak lettek.

Míg régen a focimez a szurkolók tartozéka volt, mostanra sokkal szélesebb rétegekben is felbukkan. A foci nemcsak sport, hanem a divat szövetébe is belopózta magát.

Nehéz pontosan számszerűsíteni, hogy mennyire. Az látszik, hogy a sportszergyártók azzal számolnak, hogy jó kollekciókkal még több pénzt tudnak visszakapni, amiért hajlandóak is áldozni: az Adidas például 10 évre nagyjából 1 milliárd fontot fizet a Real Madridnak, hogy a hivatalos mezszponzora legyen, a Nike pedig évi 70 millió font körül a Liverpoolnak. A klubok kereskedelmi bevételeinek nagy részét ezek teszik ki.

A gond csak az, hogy ez a bevétel eltörpül a TV-jogok és a meccsnapi jegyeladások mellett. Sőt, óriási tévhit volt mindig is, hogy a klubok hatalmas pénzeket kaszálnak le mezeladásból: a bevételek 85-90 százalékát maguk a sportszergyártók rakják zsebre, jutalékhoz pedig csak egy bizonyos eladott mennyiség után engedik oda a klubot. Sem David Beckham 2003-ban, sem Paul Pogba 2016-ban nem hozta vissza az árát mezeladásból, ahogy azt sokan szerették hangoztatni.

A példa kedvéért

Paul Pogbát 89 millió euróért vette meg a Manchester United. Ha az 50 eurós mezéből 1 millió eladott példány után 20%-ot jutalékot kapott a klub, az azt jelentette volna, hogy azon felül további 8,9 millió Pogba-mezt kellett volna eladni. A United évi átlagos eladása ehhez képest 1,85 millió mez volt.

A focit körülvevő divatőrület nemcsak a mezeladásban látszódik, hanem a különböző márka-társulásokban. Nemrégiben Jack Grealish-sel a Gucci, Kylian Mbappével a Dior divatház kötött szerződést, és Hector Bellerín is hol a WWF-fel, hol a H&M-mel pózol fura testhelyzetekben. Lehet persze érvelni amellett, hogy korábban David Beckham egyszerre volt focista, spice boy és divatmodell, de ahogy Michel Platini szinte csak autós hirdetéseken tűnt fel, Zinedine Zidane-t sem láttuk soha ruhamárkák reklámjaiban szerepelni. A sport és a divat összefonódása szorosabb, mint bármikor.

Mi történt itt? Mindössze annyi, hogy a klubok rájöttek, hogy a szurkolók sem mennyiségben, sem fizetőképességben nincsenek elegen, ezért elkezdtek a stadionokon kívül célcsoportokra lőni.

Ennek egyik eszköze lett retro, melynek mozdonyát a kutatások szerint a millenniumi és Z generáció hajtja, és akik a koronavírus-járvány miatti munkaerőpiaci nehézségek, az elszigetelt évek és megélhetési nehézségek után csak egy kis megnyugtató gondtalanságra vágynak. A filmipar erre szuperhősökkel (Marvel/DC), élőszereplős rajzfilmekkel (Disney), nyolcvanas évekbeli nosztalgiával (Stranger things), soft rebootokkal (Jurassic Park, Star Trek, Mad Max) és folytatásos sequelekkel válaszolt (a Top Gun: Maverick tavaly 1,4 milliárd dollárt termelt).

A foci is megtalálta a maga eszközeit, csak folytatások helyett retro mezek formájában. A vintage mezek ilyen téren ablakot jelentenek a múltra: olyan időket idéznek, amikor a világ egyszerűbbnek és békésebbnek tűnt. A legnagyobb webshop, az idén 15 éves Classic Football Shirt tulajdonosai szerint, ahogy a generációk öregedtek, a kereslet hozzá igazodott a kínálathoz. Az induláskor még a Liverpool 1989-es „Candy” szponzorú meze volt a legkapósabb termékük, mostanra viszont a 2005-ös isztambuli BL-döntős csapat meze is feljött a rangsorban.

Árulkodó volt a Chelsea mezbemutatója, melyen a legutóbbi darabot szponzor nélkül mutattak be, mert nem sikerült időben megállapodni a hirdetővel. A reklámszövegen az állt, hogy „It a 90’s thing”, vagyis „ez egy 90-es évekbeli dolog”, amit akarva-akaratlanul erősített, hogy a mezen nem szerepelt semmiféle logó.

A szurkolók megosztottak abban, hogy mi a jobb. A logó nélküli mezeknek van egy nosztalgikus hangulata: egyszerűséget sugallnak és olyan időkbe repítenek, amikor a mezek még nem voltak tucattermékek. A jól grafikázott logó ugyanakkor még hozzá is ad a mez esztétikájához, mint mondjuk a Newcastle Untied Brown Ale-es meze, az Interén szereplő Pirelli-felirat, vagy az Ajax Amszterdamra rakott függőleges ABN Amro-szöveg. Az egyszerűség ugyanakkor nem jelent mindig szép esztétikát. A Notthingham Forrest az előző szezonban egy ideig szponzor nélkül játszott és a mezük kimondottan úgy nézett ki, mint egy megye kettes csapat szerelése, miközben az Inter kimondottan jól jött ki abból, amikor eltűnt róluk a bebukott kriptocég felirata.

Ha van tanulság, akkor az, hogy a cool és gagyi között vékony a határ, és nem mindenki lehet olyan, mint a Venezia FC.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Olvasói sztorik