Megvan az oka annak, hogy miért nem nyertünk 37 éve, és miért nem értünk el olyan eredményeket, amilyeneket szerettünk volna, hiszen az elsődleges célunk az, hogy minél több játékost adjunk Gareth (Southgate) csapatához.
Aidy Boothroyd, az angol u21 -es válogatott előző kapitánya nyilatkozta ezt alig két évvel ezelőtt, amikor az angol csapat sorozatban másodszor nem tudott továbbjutni a csoportjából az Európa-bajnokságon. A sajtó és a szurkolók által rengeteget támadott Boothroyd akkor ezzel mentegetőzött, sőt, még „lehetetlen feladatnak” is nevezte a munkáját. Nem véletlenül idézik azt a nyilatkozatot most gyakran, hiszen alig két évvel később egy új kapitány, Lee Carsley bebizonyította, hogy a párhuzamos két célkitűzés – sikereket elérni és tehetségeket kinevelni Southgate csapatának – nem lehetetleníti el a másikat. Ehhez pedig még hozzájön, hogy abban az angol csapatban, amely két éve csoportutolsóként végzett Portugália, Horvátország és Svájc mögött, ott játszott a mostani Európa-bajnok csapat több kulcsembere, így Curtis Jones, Emile Smith-Rowe és Noni Madueke is.
Tény, hogy Boothroyd valóban teljesen alkalmatlan volt erre a feladatra, és egészen elképesztő, hogy ennek ellenére hat éven át vezethette az angol u21-es válogatottat, de hiba lenne a korábbi kudarcokat kizárólag az ő nyakába varrni (egyébként három Eb-n vezette az angol válogatottat, az elsőn az elődöntőig jutott). Anglia ugyanis utoljára 1984-ben, azaz 39 éve nyerte meg ezt a tornát, ezalatt a döntőbe is csak egyszer jutott be, de sok köszönet abban sem volt: 2009-ben az Özil, Hummels, Khedira és Neuer fémjelezte németek négy-nullra győzték le Stuart Pearce csapatát.
Ha igazán érzékeltetni szeretnénk a kontrasztot az angol utánpótlásnevelés múltja és jelene között, akkor érdemes egymás mellé tenni azt a csapatot és a mostanit. A 2009-es csapat kicsit gyengébb kiadásban ugyan, de úgy festett, ahogy a felnőtt angol válogatottat is sokszor láthattuk világversenyeken: zavarba hozható, technikailag képzetlen védelem, mögötte egy bakira hajlamos kapussal; szorgalmas, sokat futó, de leginkább csak rombolásra alkalmas középpályások, elöl pedig különösebb koncepció nélkül próbálkozó csatárok, nulla támadójátékkal, a gólok nagy részét természetesen pontrúgásokból szerezték.
Bár két legnehezebb meccsén a portugálok és a spanyolok is hosszabb ideig dominálni tudták a játékot, az angol védelem végig magabiztosan állt a lábán, és a döntőben is hiába szerencsés góllal szereztek vezetést, az angol kontrák végig gólveszélyesebbek voltak, mint a ziccereket kialakítani képtelen spanyolok egyre elkeseredettebb rohamai. James Traffordnak nem is volt igazán nagy védenivalója a döntőben – aztán amikor az utolsó utáni percben tizenegyest kaptak a spanyolok, rögtön védett két óriásit. Ezek után még végképp nem volt kérdés, melyik csapat érdemel győzelmet.
Ha a teljes képet nézzük, nyilvánvaló lesz, hogy nem csak kapitánykérdésről van szó. Az angol korosztályos válogatottak 2014 óta minden korcsoportban nyerni tudtak:
- 2014-ben az U17-es válogatott megnyerte az Európa-bajnokságot,
- 2017-ben megnyerték az U17-es világbajnokságot,
- 2017-ben és 2022-ben az U19-es Eb-t,
- 2017-ben pedig az U20-as világbajnokságot.
Összehasonlításképpen az azt megelőző másfél évtizedben a különféle angol ifjúsági válogatottak mindössze egyetlen U17-es Eb-győzelmet tudtak összekaparni (2010-ben).
Ez már önmagában vészjelzés volt a futballnagyhatalmi szerepre törő angol szövetségnél (FA), de jóval nagyobb pofont jelentett a felnőtt nemzeti csapat szereplése, mely a Beckham, Scholes, Owen, Ferdinand fémjelezte nemzedék kiöregedését követően hosszú mélyrepülésbe kezdett. Mindezt úgy, hogy még ez a társaság, melyet idő előtt már aranygenerációnak kiáltottak ki, sem tudott legalább a négy közé jutni egyetlen nagy tornán sem, a folytatás azonban még kilátástalanabb volt: 2008-ban Anglia ki sem jutott az Eb-re, 2010-ben Capello csapatát egy négyessel küldték haza a németek a vébéről (egy évvel az u21-es döntő után), majd jött Roy Hodgson, de a tornamérleg nem lett jobb. Nyilvánvaló lett, hogy valamit az alapoknál kell változtatni, mert az a módszer, amely korábban még Gerrardokat, Ashley és Joe Cole-okat, vagy éppen Rooney-kat eredményezett, az most már kevés. És problémák már az ő idejükben is voltak, hiszen a sok világklasszis ellenére is technikai és taktikai hiányosságokról beszéltek az elemzők az angol válogatottak játéka láttán. Idővel pedig az is egyértelmű lett, a fenti nevek inkább kivételek, miközben az angol utánpótlás alapvetően korlátozott képességű játékosokat képes kitermelni, akik a nemzetközi élvonalhoz már kevesek.
