A válogatott futball természeténél fogva olyan, hogy mindenütt akadnak vesztesei, mellőzött játékosok, akik valamiért nem férnek be a nemzeti tizenegybe. Angliában is Temzét lehetne rekeszteni az ilyen történetekkel: sokáig sorolhatnánk a szupersztárokat, akik a klubcsapatukban villogtak, a válogatottban viszont jóval kevesebb lehetőséget kaptak. Külön kategóriát képez azonban az angol futballban az, akinek a stílusa túlságosan a kontinentális futballhoz passzol. Ilyen volt például régebben Glenn Hoddle, aki egybehangzó vélemények szerint nemzedéke legtehetségesebb középpályása volt Angliában, a kapitányok mégis inkább a megbízhatóbb, szürkébb játékosokban bíztak, és Hoddle jóval kevesebb lehetőséget kapott annál, mint amit megérdemelt volna.
Hasonlóan alakult Michael Carrick válogatottbeli karrierje is:
a szövetségi kapitányok inkább egymás után próbálták megtalálni a módját, hogyan lehetne egyszerre helyet szorítani Steven Gerrardnak és Frank Lampardnak is, Carrick pedig a legtöbbször csak a padon ült, esetleg még ott sem. Tény, Gerrard és Lampard csillogóbb és látványosabb futballista volt; igazi klubikonok, gólokat lőttek, erősek, lendületesek, valódi atléták voltak, a csapatuk vezérei. Carrick hozzájuk képest észrevétlenül tette a dolgát, más típusú játékosnak ismertük meg; olyannak, aki tökéletesen értette a passzjátékot, hátulról diktálta a csapat ritmusát, mivel azonban a passz-statisztika és a labdatartás még a nullás években sem érdekelte a brit szakmát, a Manchester United (és előtte a West Ham, illetve a Tottenham) középpályását elkerülte a reflektorfény.
Carrick játékát leginkább az olyan, spanyol kollégáihoz hasonlították (Sergio Busquets, Xabi Alonso), akik a korszak legerősebb válogatottjában alapemberek lehettek. Ugyanakkor Carrick egyetlen egy (!) meccset játszhatott nagy tornán: 2006-ban az Ecuador elleni vb-nyolcaddöntőn kapott lehetőséget, a többi 33 válogatottsága selejtezőkre és barátságos mérkőzésekre korlátozódott. Mindeközben Sir Alex Ferguson alapemberként számított rá a Manchester Unitedban, ahonnan ötszörös bajnokként vonult vissza, és egyebek mellett még egy Bajnokok Ligája-győzelmet is behúzott.
sőt az egykori középpályás Ole-Gunnar Solskjaer kinevezése után is maradt a klubnál. Ráadásul amikor 2021 végén a norvég edzőt menesztették, Carrick megbízott trénerként vezette a csapatot három meccsen, ám Ralf Rangnick érkezésekor inkább távozott. Attól kezdve többször is felvetődött a neve üresedésekkor, de egészen tavaly októberig ezeknek a híreszteléseknek nem volt sok alapjuk. A másodosztályú Middlesbrough érdeklődése azonban komoly volt, és még azt követően is kitartottak Carrick mellett, hogy első nekifutásra nem sikerült megegyezniük.
A Borónak nagyon nem volt mindegy, hogy ki mellett dönt, mivel az utóbbi években rendre alulteljesített a csapat, amely nem is olyan régen még stabil Premier League-résztvevő volt, mielőtt jöttek az ínség évei. Legutóbb 2017-ben szerepelt az élvonalban, akkor Aitor Karanka nem tudta benntartani a csapatot, azóta pedig Garry Monk, Tony Pulis, Jonathan Woodgate, Neil Warnock és Chris Wilder is hiába próbálkozott visszajuttatni az élvonalba a klubot. Igaz, Wilder kinevezése a mostanit megelőző évadban elsőre sikeresnek tetszett: a csapat megtáltosodott, és a végén alig maradt le a rájátszást jelentő hatodik helyről. Nyáron úgy tűnt, a játékoskeretet még jobban sikerült Wilder igényeihez szabni, ezért sokan gondolták úgy, hogy a Sheffield Unitedet korábban a harmadik vonalból a Premier League-ig repítő edző végre összekapja a Borót.